42. A küzdelem véget ér
Az ezer esztendő végén
Krisztus a megváltottak és az angyalok kíséretében ismét eljön a
földre. Félelmes méltósággal száll alá, és életre szólítja a
gonoszokat a végítéletre. Hatalmas sereg jön elő, megszámlálhatatlan,
mint a tenger fövénye. Micsoda különbség van köztük és azok között,
akik az első feltámadáskor léptek ki sírjukból! Az igazakat Jézus
hervadhatatlan ifjúsággal és szépséggel ruházta fel. A gonoszok
pedig a betegség és a halál nyomait viselik.
Az emberek sokaságát magával ragadja Isten Fiának dicsősége.
A gonoszok egy emberként kiáltják: »Áldott, aki jő az Úrnak
nevében!«. Nem a Jézus iránti szeretet mondatja ezt velük.
Akaratlanul mondják. Az igazság kényszeríti ki szájukból. Most is
éppúgy gyűlölik Krisztust, és szívük éppúgy lázad ellene,
mint amikor sírba szálltak. Nem lesz több kegyelemidejük a múlt hibáinak
helyrehozására. Ennek semmi értelme nem lenne. Az élethosszig tartó
törvényszegés nem lágyította meg szívüket. A második próbaidő
alatt is megkerülnék Isten kívánalmait, és lázadást szítanának
a menny ellen, akárcsak az elsőben.
Krisztus az Olajfák-hegyére ereszkedik le, ahonnan feltámadása
után felemelkedett, és ahol az angyalok megismételték visszatérésének
ígéretét. A próféta ezt mondja: »Bizony eljön az Úr, az én
Istenem, és minden szent vele. « »És azon a napon az Olajfák-hegyére
veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől, és
az Olajfák-hegye közepén ketté válik,... igen nagy völggyé. «
»És az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr lészen,
és a neve is egy« (Zak 14:5.4.9). Az új Jeruzsálem káprázatos
ragyogással alászáll az égből a fogadására megtisztított és
előkészített helyre. Krisztus belép a Szent Városba, és vele népe
és az angyalok.
Ekkor Sátán felkészül az
utolsó nagy összecsapásra. A tét a főhatalom. Amíg a gonoszság
fejedelme nem gyakorolhatta hatalmát, és nem volt kit becsapjon, addig
tehetetlen és komor volt. De amikor a gonoszok feltámadnak, és Sátán
maga mellett látja a nagy sokaságot, reménye újjáéled, és eltökéli,
hogy nem adja fel a nagy küzdelmet. Az elkárhozottak egész seregét zászlaja
alá gyűjti, és megkísérli velük tervét megvalósítani. A
gonoszok Sátán foglyai. Krisztus megtagadásával meghódoltak a lázadó
vezér előtt. Most is készek javaslatait elfogadni, és parancsát
teljesíteni.Sátán azonban korábbi ravaszságához híven nem árulja
el kilétét. Fejedelemnek mondja magát, a világ jogos urának, akit
jogtalanul kiforgattak örökségéből. Becsapott alattvalói előtt
megváltónak tünteti fel magát. Azt hazudja, hogy az ő hatalma
hozta ki őket a sírból, és azt ígéri, hogy felszabadítja
őket a legkegyetlenebb elnyomás alól. Krisztus távollétében Sátán
– állításai alátámasztására csodákat művel. A gyengéket
erőssé teszi, és mindenkit betölt a maga szellemével és erejével.
Majd vállalja, hogy a szentek tábora ellen vezetve őket,
elfoglalja Isten Városát. Ördögi ujjongással mutat a feltámadtak
megszámlálhatatlan sokaságára, és kijelenti, hogy vezérükként képes
lesz legyőzni a várost, és visszaszerezni trónját és birodalmát.
Abban a roppant nagy tömegben
temérdek ember van az özönvíz előtti időkből: magas
kort megélt, hatalmas termetű szellemóriások, akik a bukott
angyalok befolyásának engedve minden ügyeskedésüket és tudásukat
a maguk dícsőségére használták. Csodás művészi alkotásaik
láttán a világ bálványozta lángelméjüket. De Isten eltörölte
őket a föld színéről kegyetlen és gonosz találmányaik
miatt, amelyek a földet megfertőzték és Isten képmását eltorzították.Vannak
közöttük királyok és hadvezérek, akik népeket győztek le;
vitéz emberek, akik soha egyetlen csatát sem vesztettek el; büszke,
becsvágyó harcosok, akiknek közeledtére birodalmak reszkettek. A halál
nem változtatott rajtuk. Sírjukból kilépve felvették megszakadt
gondolataik fonalát. Ugyanaz a győzelmi vágy sarkallja őket,
ami a sírba szálláskor bennük élt.
Sátán először
angyalaival tanácskozik, majd a királyokkal, hódítókkal és
hatalmasokkal. Felmérik párthíveik erejét, létszámát, és
kijelentik, hogy a városon belüli sereget, amely az ő seregükhöz
képest kicsi, le tudják győzni. Terveket fektetnek le a gazdag és
dícső Jeruzsálem elfoglalására. És nyomban készülődni
kezdenek a csatára. Ügyes szakemberek harceszközöket gyártanak.
Sikereikről híres hadvezérek a harcosok sokaságát seregekké
szervezik.
Végül támadásra szól a
parancs, és a megszámlálhatatlan sereg elindul. Soha nem volt földi
hódítónak ekkora serege. Az első földi háború óta eltelt évszázadok
során soha nem hívtak össze ehhez fogható hadsereget. Sátán, a
leggyakorlottabb harcos áll az előhad élén. Angyalai is egyesítik
erejüket a végső harcra. Királyok és harcedzett katonák zárkóznak
fel Sátán mögé, majd hatalmas csapatok következnek parancsnokuk vezérletével.
A tömött sorok katonai pontossággal haladnak a repedezett, egyenetlen
földön Isten Városa felé. De Jézus parancsára bezárulnak az új
Jeruzsálem kapui. Sátán seregei pedig körülveszik a várost, és
felkészülnek az ostromra.
Krisztus ekkor ismét
megmutatja magát az ellenségnek. Messze a város felett, fényes arany
alapzatú trónon ül az Isten Fia, és körülötte országának polgárai.
Nincs nyelv, amely el tudná mondani, nincs toll, amely le tudná írni
Krisztus hatalmát és fenségét. Az Örökkévaló Atya dícsősége
betakarja a Fiút, betölti Isten Városát, és a kapukon át
beragyogja az egész földet.
A trónhoz legközelebb azok
állnak, akik egykor Sátán ügyéért buzgólkodtak, de aztán tűzből
kikapott üszökként mélységes, lelkes odaszentelődéssel követték
Megváltójukat. Majd azok következnek, akiknek a jelleme hazug és
hitetlen környezetben jutott el a keresztény tökéletességre, akik
tisztelték Isten törvényét, amikor a keresztény világ érvénytelennek
mondta; és azok az embermilliók, akik a korszakok hosszú során mártírként
szenvedtek hitükért. Mögöttük pedig a «nagy sokaság, amelyet
senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból és
népből és nyelvből.. a trón előtt és a Bárány előtt…fehér
ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak» (Jel 7:9).
Harcuknak vége. A győzelmet kivívták. A versenyt megfutották és
megnyerték. A pálmaág a kezükben győzelmüket szimbolizálja; a
fehér ruha pedig Krisztus makulátlan szentségét jelképezi, amely
most már az övék.A megváltottak dícsénekbe kezdenek. Énekük az
ég boltozatán visszaverődve betölti a levegőeget. « Az üdvösség
a mi Istenünké, aki a királyi székben ül, és a Bárányé!» (Jel
7:10). Az angyalok és a szeráfok ajkáról is az imádat hangja csendül.
Sátán hatalmának és gonoszságának láttán a megváltottak most értik
meg igazán, hogy csak egy hatalom- a Krisztusé- tehette őket győztesekké.
Abban a fénylő sokaságban senki sem tulajdonítja a saját érdemeinek
az üdvösséget, saját erejének és jóságának a győzelmet.
Tetteikről, szenvedéseikről említés sem történik. Minden
ének tartalma, minden himnusz mondanivalója ez: Az üdvösség a mi
Istenünké és a Bárányé!
A föld és a menny összesereglett
lakóinak jelenlétében megtörténik Isten Fiának megkoronázása.
Majd a királyok Királya, aki megkapta a legnagyobb méltóságot és
hatalmat, ítéletet mond a kormányzata ellen lázadókra, és végrehajtja
ítéletét törvényének áthágóin és népe sanyargatóin. Isten prófétája
ezt mondja: » Láték egy nagy fehér királyi széket, és a rajta ülőt,
akinek tekintete elől eltűnék a föld és az ég, és helyük
nem találtaték. És látám a halottakat, nagyokat, és kicsinyeket állani
az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv
nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a
halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő
cselekedeteik szerint» (Jel 20:11-12).
A gonoszoknak, mihelyt a könyvek
megnyílnak, és Jézus rájuk tekint, minden bűnük eszükbe jut.
Meglátják, hol tért le lábuk a tisztaság és a szentség útjáról.
Rádöbbennek, hogy gőgjükkel és lázadásukkal milyen súlyosan
megsértették Isten törvényét. A megejtő kísértések,
amelyeket bűnös életükkel hívtak ki, az áldások, amelyekkel
visszaéltek, Isten küldöttei, akiket semmibe vettek, az intések,
amelyeket elvetettek, a gazdagon áradó kegyelem, amelyet konok, megátalkodott
szívük visszautasított- mind megjelennek. És mintha tüzes betűkkel
íródnának eléjük!
A trón felett feltűnik
a kereszt. Körképszerűen felsorakoznak Ádám megkísértésének
és bukásának jelenetei, és a nagy megváltási terv egymást követő
eseményei: a nyomorúságos környezet, amely a Megváltót születésekor
fogadta; a gyermek Jézus engedelmessége és szerénysége; keresztsége
a Jordán vizében; pusztai böjtje és megkísértése; ahogy szolgált
az embereknek,a menny legdrágább áldásait kínálva nekik; jótékony
és irgalmas cselekedeteivel zsúfolt napjai, a hegyek magányában imával
töltött , átvirrasztott éjszakái; az irigykedő, gyűlölködő,
gonosz cselszövések, amelyekkel jótetteit viszonozták; a megdöbbentő,
megmagyarázhatatlan vívódás a Gecsemáné-kertben az egész világ bűneinek
nyomasztó súlya alatt; a gyötrelem éjszakájának félelmes eseményei;
ahogy kiszolgáltatták a gyilkos csőcseléknek; ahogy ellenkezés
nélkül tűrte, hogy elfogják, miközben lekedvesebb tanítványai
elhagyták, és foglyul ejtői Jeruzsálem utcáin durván hajtották;
ahogy az Isten Fiát diadalmasan bemutatták Annásnak; ahogy a főpap
palotájában, Pilátus törvénytermében, a gyáva, kegyetlen Heródes
udvarában gúnyolták, sértegették, kínozták és halálra ítélték-
mind elevenen lejátszódik.
Majd a végső jelenetek
tárulnak a hullámzó tömeg elé- a Golgota felé vezető utat
taposó türelmes Szenvedő; a kereszten függő mennyei
Fejedelem; a haláltusáján nevető gőgös papok és gúnyolódó
csőcselék; a természetfölötti sötétség; a hullámzó föld,
a megrepedt sziklák, a megnyílt sírok- jelezve azt a pillanatot,
amikor a világ Megváltója kilehelte lelkét.
E rettenetes jelenetek a valóságnak
megfelelően játszódnak le. Sátán, angyalai és alattvalói nem
tudják szemüket levenni a maguk kovácsolta eseményekről.
Mindenki visszaemlékszik a maga szerepére. Heródes, aki Betlehemben
meggyilkolta az ártatlan gyermekeket, hogy megszabaduljon Izrael Királyától;
az aljas Heródiás, akinek bűnös lelkén szárad Keresztelő
János vére; a gyenge, megalkuvó Pilátus; a gúnyolódó katonák; a
papok, a főemberek, és az őrjöngő tömeg, akik ezt kiáltották:
«Az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon! ». Mindnyájan látják
vétkük szörnyűségét. És miközben az üdvözült sereg »Ő
meghalt értem! » kiáltással a Megváltó lábához teszi koronáját,
ők hasztalan próbálnak elrejtőzni Krisztus tekintetének
mennyei fenségétől, amely túlszárnyalja a nap ragyogását.
Krisztus apostolai-a hős
Pál, a szenvedélyes Péter, a szeretett szívű János, valamint hűséges
testvéreik is ott vannak a megváltottak sokaságában, és velük a mártírok
hatalmas serege; a falakon kívül pedig – minden hitvány és förtelmes
dologgal együtt- azok, akik üldözték, börtönbe vetették és megölték
őket. Néró- e kegyetlen és erkölcstelen szörnyeteg- látja
azok boldogságát és megdícsőülését, akiket egykor megkínzott,
és akiknek határtalan szenvedésében gyönyörködött. Néró anyja
is tanúja saját tettei gyümölcsének, annak, hogy miként öröklődtek
fiában az ő jellemének gonosz vonásai, a szenvedélyek, amelyek
az ő befolyása és példája nyomán fejlődtek ki és erősödtek
meg fiában, és olyan bűncselekményekben gyümölcsöztek,
amelyek megremegtették a világot.
Vannak ott pápista papok és
főpapok, akik Krisztus követőinek vallották magukat, de
Isten népének lelkiismeretét úgy akarták elfojtani, hogy kínpadra,
börtönbe és máglyára küldték őket. Ott vannak a gőgös
pápák, akik Isten fölé emelték magukat, akiknek volt bátorságuk
arra, hogy a Magasságos törvényét megváltoztassák. Az úgynevezett
egyházatyáknak lesz mivel elszámolniuk Isten előtt, de szívesen
elmenekülnének e számadás elől. Túl későn látják be,
hogy a Mindenható féltőn őrzi törvényét, és korántsem
fogja igazolni a bűnöst. Most ismerik
csak fel, hogy Krisztus azonosul szenvedő népének érdekeivel.
Most érzik szavainak súlyát: »Amennyiben megcselekedtétek eggyel
emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg» (Mt
25:40).
Az egész gonosz világ a
menny kormányzásával szembeni lázadása miatt Isten ítélőszéke
előtt áll. Nincs senki, aki ügyüket védené. Nincs mentségük.
A rájuk kimondott ítélet: örök halál.
Ekkor mindenki előtt
világossá válik, hogy a bűn zsoldja nem a csodálatos függetlenség,
nem az örök élet, hanem rabság, romlás és halál. A gonoszok látni
fogják, mit vesztettek lázadó életükkel. Az «igen-igen nagy örök
dícsőséget» semmibe vették, amikor Isten felkínálta nekik. De
milyen kívánatosnak tűnik most! «Mindez az enyém lehetett
volna- kesergi az elveszett ember-, de én eldobtam magamtól. Ó,
micsoda elvakultság! Nyomorúsággal, gyalázattal és reménytelenséggel
cseréltem fel a békességet, boldogságot és dícsőséget. »
Belátják, hogy Isten jogosan rekeszti ki őket a mennyből. Életükkel
ezt vallották: «Nem akarjuk, hogy Ő (Jézus) uralkodjék rajtunk!
»
A gonoszok megigézve nézik
Isten Fiának koronázását. Látják kezében a mennyei törvénytáblákat-
a tilalmakat, amelyeket semmibe vettek és áthágtak. Tanúi a megváltottak
kitörő csodálatának és elragadtatott imádatának; és miközben
az ének hangja végigzúg a városon kívül rekedt tömeg felett, egy
emberként kiáltják: «Nagyok és csodálatosak a Te dolgaid,
mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a Te utaid, óh szentek
Királya! » (Jel 15:3)- és térdre hullva imádják az élet Fejedelmét.
Sátán kővé meredve nézi
Krisztus dícsőségét és méltóságát. Ő, aki valamikor
oltalmazó kérub volt, tudja, honnan esett ki. Hogy megváltozott,
milyen mélyre süllyedt a fénylő szeráf, a «hajnal fia»! A tanácsból,
amelyben egykor megbecsült helye volt, örökre ki van rekesztve. Látja,
hogy az Atya közelében dícsőségét elfedezve áll valaki. Sátán
látja, amikor egy hatalmas angyal Krisztus fejére teszi a koronát, és
tudja, hogy ő kapta volna ezt a megtisztelő feladatot.
Eszébe jut régi hazája,
amelynek ő is ártatlan és feddhetetlen lakója volt; a béke és
a boldogság, amelyet ő is élvezett addig, amíg nem kezdett Isten
ellen zúgolódni, és Krisztusra irigykedni. Vádaskodott, lázadozott,
hazudozott, hogy megnyerje az angyalok rokonszenvét és támogatását.
És amikor Isten bocsánatot kínált neki, ő semmit nem tett saját
gyógyulása érdekében. Ezek az emlékképek mind felidéződnek
benne. Elgondolkozik azon a munkán is, amit az emberek között végzett,
és e munka következményein – egymás közti ellenségeskedésükön,
a rettenetes mészárlásokon, birodalmak emelkedésén és bukásán,
királyságok megdöntésén, a kavargások, harcok és forradalmak
hosszú során. Eszébe jut, milyen szívósan támadta Krisztus munkáját,
és miként próbálta az embert mindjobban lezülleszteni. Látja, hogy
ördögi ármánykodásával nem tudta megrontani azokat, akik Jézusba
vetették bizalmukat. Birodalmára, fáradságos munkájának gyümölcsére
tekintve csak kudarcot és pusztulást lát. Most elhitette a tömeggel,
hogy Isten városa könnyű zsákmány lesz. De ő tudja, hogy
ez nem igaz. A nagy küzdelemben újra és újra vereséget szenvedett,
és meghódolásra kényszerült. Nagoyn jól ismeri az Örökkévaló
hatalmát és méltóságát.
A nagy lázadó mindig
igazolni akarta magát. Be akarta bizonyítani, hogy a lázadásért
Isten kormányzása a felelős. E roppant intelligencia minden képességét
erre a célra összpontosította. Megfontoltan, tervszerűen
dolgozott, és bámulatos sikerrel fogadtatta el tömegekkel a hosszú küzdelemre
adott magyarázatát. Az összeesküvés elindítója évezredeken át
igazságként adta elő a hazugságot. De most ütött az óra,
amikor a lázadás véglegesen meghiúsul, és Sátán története és
jelleme lelepleződik. Krisztus trónfosztására, népének elpusztítására
és Isten városának elfoglalására tett utolsó nagy erőfeszítésével
az őscsaló egészen lerántja álarcát. A vele szövetkezők
észreveszik a vállalkozás teljes kudarcát. Krisztus követői és
a hűséges angyalok szemlélői az Isten kormányzása elleni
fondorkodás kiteljesedésének. És mindenki elborzad tőle.
Sátán látja, hogy lázadása,
amelyre senki nem kényszerítette, alkalmatlanná tette a mennyei életre.
Képességeit az Isten elleni harcban gyakorolta. A menny tisztasága, békéje
és harmónijáa mérhetetlen gyötrelem lenne számára. Isten irgalma
és igazságossága ellen emelt vádjai elnémulnak. A gyalázat,
amellyel Jahvét akarta illetni, teljesen visszahull reá. És Sátán
most leborul, és beismeri, hogy Isten jogosan ítélte el.
»Ki ne félne Téged, Uram!
És ki ne dícsőítené a Te nevedet? Mert csak egyedül vagy
szent. Mert eljőnek mind a pogányok, és lehajolnak előtted;
mert a Te ítéleteid nyilvánvalókká lettek » (Jel 15:4). Minden kétely,
amely a hosszú küzdelem során az igazság és tévelygés kérdésében
felmerült, most tisztázódik. A lázadás következményei, az isteni
rendelkezések mellőzésének gyümölcsei minden értelmes teremtmény
előtt nyilvánvalóak lesznek. Az egész világegyetem láthatja a
különbséget Isten kormányzata és Sátán uralma között. Sátánt
a saját cselekedetei ítélik el. Az események teljes mértékben
igazolják Isten bölcsességét, igazságosságát és jogosságát.
Világossá válik, hogy Isten a nagy küzdelem során tett minden intézkedésében
tekintettel volt népének örök érdekeire és a teremtett világokra.
«Dícsér Téged, Uram, minden teremtményed, és áldanak Téged a Te
kegyeltjeid» (Zsolt 145:10). A bűn történelme az egész örökkévalóságon
át tamúskodni fog arról,
hogy minden teremtény boldogsága szorosan összefügg Isten törvényének
létezésével. A nagy küzdelem összes tényét látva, az egész világegyetem
– hűségesek és lázadók. Egyként hirdetik: «Igazságosak és
igazak a Te utaid, óh szentek Királya! »
Az a nagy áldotat, amelyet
az Atya és a Fiú az emberért hozott, világosan tárul a világegyetem
elé. Ütött az óra, amikor Krisztus elfoglalja jogos helyét, és
fejedelemségek, hatalmasságok és minden néven nevezendő méltóságok
fölé magasztosul. A reá váró örömért – hogy megdícsőítheti
a fiak sokaságát- nem törődve a gyalázattal, elviselte a
keresztet. Felfoghatatlanul nagy volt a fájdalom és a gyalázat, de még
nagyobb az öröm és a dícsőség. A Megváltó rátekint a képmására
átalakult megváltottakra, akiknek jelleme Isten jellemének tökéletes
tükre, és arca Királyuk arcának mása. Meglátja bennük lelke vajúdásának
gyümölcsét, és elégedett. Majd olyan hangon, amelyet mind az
igazak, mind a gonoszok tábora meghall, ezt mondja: « Íme, ők
azok, akikért véremet ontottam! Értük szenvedtem, értük haltam
meg, hogy velem éljenek az örökkévalóságban. » És a trón körül
álló fehérruhások dicsénekbe kezdenek: «Méltó a Bárány, hogy
vegyen erőt, és gazdagságot és bölcsességet és dícsőséget,
és áldást» (Jel 5:12).
Sátán kénytelen elismerni
Isten igazságosságát, és meghajolni Krisztus főhatalma előtt,
de jelleme változatlan marad. Elsöprő áradatként tör ki belőle
ismét a lázadás. Eszeveszett dühében eltökéli, hogy nem adja fel
a nagy küzdelmet. És felkészül a menny Királya elleni utolsó
elkeseredett harcra. Alattvalói közé rohan, és megpróbálja őket
a maga dühével áthatni, és azonnali harcra indítani. De a megszámlálhatatlan
milliók között, akiket ő csábított lázadásra, senki sem
akad, aki elismerné felsőbbségét. Hatalma véget ért. A
gonoszok éppúgy gyűlölik Istent, mint Sátán, de ők
felismerik helyzetük reménytelenségét, azt, hogy nem tudják Jahvét
legyőzni. Démoni dühvel támadnak Sátánra, és azokra, akik
eszközei voltak a megtévesztésben, mert haragjuk most már ő
ellenük lobbant fel.
Ezt mondja az Úr: « Mivel
ollyá tevéd szívedet, minő az Isten szíve: azért, ímé, hozok
reád idegeneket, a nemzetek legkegyetlenebbjeit, és kivonszák
fegyvereiket bölcsességed szépsége ellen, és megfertéztetik fényességedet.
A sírgödörbe szállítnak alá. »
«Elvesztélek, te oltalmazó
kérub a tüzes kövek közül… A földre vetettelek királyok előtt,
adtalak szemük gyöngyörűségére… Tevélek hamuvá a földön
mindenek láttára, akik reád néznek… Rémségessé lettél, s többé
örökké nem leszel. » (Ez 28: 6-8, 16-19).
« A vitézek harci saruja
és a vérbe fertőztetett öltözet megég, és tűznek eledele
lészen. » « Haragszik az Úr minden népekre, és megbúsult minden
Ő seregükre; megátkozá, halálra adta őket. » «Hálókat
hullat a gonoszokra; tűz, kénkő és égető szél az
ő osztályrészük» (Ésa 9:5; 34:2; Zsolt 11:6). Istentől az
égből tűz száll alá. A föld feltöredezik. Előkerülnek
a föld mélyébe rejtett fegyverek. Emésztő lángokat lövell
minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a
nap, amely lángol, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az
elemek megolvadnak. A föld is megolvad, és ami rajta van, megég (Mal
4:1); 2Pt 3:10). A föld felszíne olyan, mint a megolvadt anyag-
roppant nagy bugyborékoló tűztenger. Ütött a gonoszok megítélésének
és végpusztulásának órája- «bosszúállás ez az Úrnak, a
megfizetés esztendeje Sionnak ügyéért »(Ésa 34:8).
A gonoszok a földön kapják
meg büntetésüket (Péld 11:31). «Pozdorjá»-vá lesznek, « és megégeti
őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregek Ura » (Mal 4:1).
Egyesek egy pillanat alatt pusztulnak el; mások hosszú napokig
szenvednek. «Cselekedeteik szerint» kapják büntetésüket. Sátánnak
– mivel Isten az igazak bűneiért is őt terheli meg- nemcsak
saját lázadásáért kell szenvednie, hanem azokért a bűnökért
is, amelyekre Isten népét rávette. Büntetése sokkal súlyosabb,
mint azoké, akiket elámított. Amikor már elpusztul mindenki, akit
csalásaival elbuktatott, ő még él és szenved. A tisztító lángokban
a gonoszok – a gyökér és az ágak- végül megsemmisülnek. Sátán
a gyökér, hívei az ágak. Maradéktalanul lesújt rájuk a törvény
szabta büntetés, ahogy azt az igazság megköveteli. A menny és a föld,
ezt látva, Jahve igazságosságát hirdeti.
Sátán romboló munkájának
mindörökre vége. Hatezer évig megvalósíthatta szándékát: megtöltötte
a földet bajjal, és fájdalmat okozott az egész világegyetemnek. Az
egész teremtettség nyögött és vajúdott. Most Isten teremtményei
örökre megszabadulnak Sátántól és kísértéseitől. «Nyugszik,
csöndes az egész föld. (Az igazak ) ujjongva énekelnek» (Ésa
14:7). A dícsőítés és a győzelem hangja hallatszik az egész
hűséges világegyetemben. «Nagy sokaság szavát», «mintegy sok
vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát»
hallani, «mondván: Alleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a
mindenható»(Jel 19:6).
A földet pusztító tűz
borítja, de az igazak biztonságban vannak a Szent Városban. Akik az
első feltámadáskor léptek ki sírjukból, azokon nincs hatalma a
második halálnak. Míg Isten a gonoszoknak megemésztő tűz,
népének nap és pajzs (Jel 20:6; Zsolt 84:12).
«Láték új eget és új földet;
mert az első ég és az első föld elmúlt vala» (Jel 21:1).
A tűz, amely a gonoszokat megemészti, megtisztítja a földet. Elsöpri
az átok minden nyomát. Nincs örökké égő pokol, amely a megváltottakat
a bűn félelmes következményeire emlékezteti.
A bűnnek csak egy emléke
marad: Megváltónk örökre viselni fogja kereszthalálának nyomait. A
bűn kegyetlen munkájának semmi emléke nem marad, csak a
sebhelyek Krisztus fején, oldalán, kezén és lábán. A megdícsőült
Krisztust szemlélve, a próféta így szól: «Ragyogása, mint a napé,
sugarak támadnak mellőle, és ott van az Ő hatalmának
rejteke» (Hab 3:4). A megsebzett oldalából folyó vér békéltette
meg az embert Istennel. Ott van az Üdvözítő dícsősége,
ott van az «Ő hatalmának rejteke». A Megváltó áldozata «elégséges…
a megtartásra»; ezért arra is van hatalma, hogy megsemmisítse
azokat, akik Isten irgalmát semmibe vették. Jézus a megalázás
nyomait a legmagasabb érdemjelként viseli. A Golgota sebei a Megváltót
dícsőítik és hatalmát hirdetik az örök korszakon át.
«Te nyájnak tornya, Sion
leányának vára! Eljő tehozzád és elérkezik az előbbi
hatalom» (Mik 4:8). Mióta a lángoló pallos az első emberpárt
elzárta az Édentől, szent emberek várva várták ezt az időt,
«Isten tulajdon népének» megváltását (Ef 1:14). Az ember a földet,
amely eredetileg az ő birodalma volt, átjátszotta Sátánnak, és
ez a hatalmas ellenség sokáig uralta. De Isten a megváltás terve útján
visszaszerezte. Mindaz, ami elveszett a bűn miatt, «megtaláltatott».
«Így szól az Úr, … aki alkotá a földet és teremté azt és
megerősíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá» (Ésa
45:18).Ez volt Isten eredeti szándéka a föld megteremtésével. És
ez a terv most valóra vált; a földet örökké a megváltottak fogják
lakni. « Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak»
(Zsolt 37:29).
Sokan attól félve, hogy az
eljövendő örökség túlságosan anyagi jellegűnek tűnik,
azokat az igazságokat is elspiritualizálják, amelyek otthonukként
emlegetik örökségünket. Krisztus –amint tanítványainak ígérte-
azért ment el, hogy Atyja házában lakóhelyet készítsen számukra.
Akik hisznek Isten Igéjének tanításaiban, azok tudnak a mennyei lakóhelyekről.
De még «szem nem láta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem
fogta, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik»(1Kor
2:9). Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy megfogalmazza az igazak
jutalmát. Csak azok fogják tudni, hogy milyen, akik meglátják. Véges
elme képtelen felfogni, hogy milyen dícsőséges lesz a mennyei Éden.
A Biblia «hazának» nevezi
a szentek örökségét (Zsid 11:14-16). Ott a mennyei Pásztor élő
vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban
megtermi gyümölcsét, és leveleivel a népeknek szolgál. Ott
kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fakadnak, és a partjukon
hajladozó fák árnyékot vetnek az ösvényekre, amelyen az Úr megváltottai
járnak. A szélesen elterülő síkságok gyönyörű dombokba
torkollnak. Isten hegyeinek fenséges ormai magasra emelkednek. A békés
rónákon, az élő vizek mellett Isten népe, a sokáig zarándok
és vándor nép, otthonra talál.
«Népem békesség hajlékában
lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban. » «Nem hallatik
többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban,
és a szabadulást hívod kőfalaidnak és kapuidnak a dícsőséget.
» «Házakat építenek és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak,
és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék
benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt… Kezeik
munkáját elhasználják választottaim» (Ésa 32:18; 60:18;
65:21-22).
Ott «örvend a puszta és
kietlen hely, örül a pusztaság és virul, mnt őszike. » «A tövis
helyén ciprus nevekedik, és bogáncs helyett mirtusz nevekedik. » «Lakozik
a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik… és egy
kisgyermek őrzi azokat. » «Nem ártanak és nem pusztítanak
sehol szentségemnek hegyén»- mondja az Úr (Ésa 35:1; 55:13;
11:6,9).
Fájdalom
nem férkőzhet a menny légkörébe. Ott nem lesz könny, sem gyászmenet,
sem gyászszalag. «Halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás…,
mert az elsők elmúltak. » «Nem mondja a lakos: beteg vagyok! A nép,
amely benne lakozik, bűnbocsánatot nyer» (Jel 21:4; Ésa 33:24).
Az
Új Jeruzsálem, a megdícsőült új föld fővárosa «ékes
korona… az Úr kezében, királyi fejdísz Istened tenyerén». «Benne
volt az Isten dícsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább
kőhöz, a kristályfényű jáspishoz. » »A népek az ő
világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dícsőségüket.
«Ezt mondja az Úr: »Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel.
Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja. » «Íme, az
Isten sátora az emberekkel van, és Ő velük fog lakni, ők
pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük» (Ésa 62:3; Jel
21:11,24; Ésa 65:9; Jel 21:3).
«Éjszaka
nem lesz» Isten városában. Nem lesz szüksgégünk, sem igényünk a
pihenésre. Senki nem fárad bele Isten szolgálatába és nevének dícsőítésébe.
Mindig frissek leszünk, mint reggel, és a reggelnek soha nem lesz vége.
«És nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra; mert az Úr
Isten világosítja meg őket» (Jel 2:5). A nap fényét
feleslegessé teszi az a ragyogás, amely nem fájó és nem vakít,
pedig felmérhetetlenül túlszárnyalja a déli nap verőfényét.
A Szent Várost Isten és a Bárány dícsősége el nem halványuló
fénnyel önti el. A megváltottak az örök nappal nap nélküli világosságában
fognak járni.
«Templomot
nem láttam abban: mert az Úr , a mindenható Isten annak temploma, és
a Bárány» (Jel 21:22). Isten népének abban a kiváltságban lesz része,
hogy szabadon érintkezhet az Atával és a Fiúval. «Most tükör által
homályosan látunk» (1Kor 13:12). Most Istenről csak annyit
tudhatunk, amennyit az emberekkel való eljárásai és a természet
dolgai visszatükröznek belőle. De majd színről színre látjuk
Őt, és nem lesz köztünk fénytompító fátyol. Közelében leszünk,
és nézhetjük arcának dícsőségét.
A
megváltottak kölcsönösen ismerni fogják egymást. A szeretet és a
rokonszenv, amelyet Isten plántált a lélekbe, a legszebb és a
legigazabb kifejezésre jut. A bűntelen kapcsolat a szent lényekkel,
a harmonikus együttlét a szent angyalokkal és minden korszak hűségeseivel-
akik megmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány vérében-,
a szent kötelék, amely összekapcsol «minden nemzetség»-et «mennyen
és földön»(Ef 3:15)- mind hozzájárul a megváltottak boldogságához.
Ott
a halhatatlan lények soha nem csökkenő örömmel fogják a teremtő
hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait fürkészni. Ott nem
lesz Isten elfelejtésére kísértő kegyetlen, ámító ellenség.
Ott minden tehetség fejlődik, minden képesség gyarapszik. A
tanulás nem fogja elménket fárasztani, és erőnket kimeríteni.
Ott a legnagyobb vállalkozások is véghezvihetők, a
legmagasztosabb törekvések is megvalósíthatók, a legmagasabb célok
is elérhetők. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyöngyörködtetnek,
új igazságokat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik a lélek
és a test képességeit.
A
világegyetem minden kincse kutatásra tárul Isten megváltott
gyermekei elé. A halandóság béklyóitól megszabadult ember fáradhatatlanul
szárnyal távoli világok felé, amelyeknek lakói sírtak az emberi
szenvedés láttán, de örömének csendült ajkukon már egyetlen
ember megtérésének hírére is. E föld lakói kimondhatatlan élvezettel
osztoznak az el nem bukott lények boldogságában és bölcsességében.
Megismerik tudásuk kincseit, amelyeket a végtelen korszakokon át
Isten keze munkájának szemlélésével gyűjtöttek. Tisztán látó
szemmel nézik a természet dicsőségét- napokat, csillagokat és
naprendszereket-, amelyek kijelölt pályájukon keringenek Isten trónja
körül. Mindenre –a legparányibbtól a legnagyobbig- a Teremtő
neve van írva. Minden Isten végtelen hatalmát hirdeti.
És
az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb, még
dícsőségesebb dolgok tárulnak fel Istenről és Krisztusról.
Nő a szeretet, a tisztelet, és boldogság, miként a tudás is. Az
ember minél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja
jellemét. Ahogy Jézus feltárja a megváltás kincseit, és a Sátánnal
vívott nagy küzdelem csodálatos eredményeit, a megváltottak szívét
még nagyobb áhítat tölti be, és még mámorosabb örömmel pengetik
aranyhárfájukat. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer hang cseng össze
a dícsőítés hatalmas kórusában.
«Minden
teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és
minden, ami ezekben van, ezt mondja: A királyi széken ülőé, és
a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dícsőség és a
hatalom örökkön-örökké (Jel 5:13).
A
nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök.
Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes
harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad
az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és
élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig- tökéletes
szépségükkel és felhőtlen boldogságukkat hirdetik, hogy Isten
a szeretet.
-vége-
[ Back ] [ Home ] [ Up ]
|