39. A nyomorúság ideje
»Abban az időben felkél
Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos
idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni,
mindez ideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak
beírva találtatik a könyvben« (Dán 12:1).
Amikor a harmadik angyal üzenetének hirdetése lezárul, Isten
visszavonja kegyelmét a föld törvényszegő lakóitól. Isten népe
ekkorra befejezi munkáját. Az Úr rájuk árasztotta a »késői
eső«-t, elküldte nekik a »felüdülés«-t, és ők felkészültek
a próbákra. A mennyben angyalok sietnek ide, s oda. A földről
visszatérő angyal jelenti, hogy munkáját elvégezte. A végső
próba ráköszöntött a világra, és akik a menny törvényeinek híven
engedelmeskedtek, megkapták »az élő Isten pecsété«-t. Jézus
ekkor befejezi közbenjárását a mennyei szentek szentjében. Felemeli
kezét, és ezt kiáltja: »Elvégeztetett!«. És amikor ünnepélyesen
kihirdeti, hogy »aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és
aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz
ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is« (Jel 22:11),
az angyalsereg leteszi koronáját. Mindenkinek a sorsa eldőlt - életre
vagy halálra. Krisztus elvégezte népéért az engesztelést, és eltörölte
bűneiket. Alattvalóinak száma betelt; »az ország pedig és a
hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága« az üdvösség
örököseinek tulajdona lesz, és Jézus királyok Királyaként és
uraknak Uraként fog uralkodni.
Amikor Jézus kilép a szentek szentjéből, sötétség
borul a föld lakóira. E félelmetes időszakban az igazaknak közbenjáró
nélkül kell a szent Isten színe előtt élniük. A gonoszokat nem
korlátozza már semmi. Sátán teljesen hatalmában tartja azokat, akik
megmásíthatatlanul megkeményítették szívüket. Isten türelme véget
ért. A világ elutasította irgalmát, megvetette szeretetét, és lábbal
tiporta törvényét. A gonoszok túllépték a határt. Próbaidejük
lejárt. Isten Lelke, akinek makacsul ellenálltak, végül eltávozott
tőlük. A menny kegyelmét nélkülözve védtelenek a gonosszal
szemben. Sátán ekkor a végső nagy zűrzavarba taszítja a föld
lakóit. Amikor Isten angyalai elengedik az emberi indulatok vad viharát,
minden ellentét kiéleződik. Az egész világra kiterjed a pusztulás,
ami rettenetesebb lesz, mint ami Jeruzsálemet sújtotta.
Egyiptom elsőszülötteit egyetlen angyal ölte meg, és gyászba
borította az egész országot. Amikor Dávid megsértette Istent a népszámlálással,
egyetlen angyal okozta azt a rettenetes pusztulást, amely Dávid bűnének
büntetése volt. A gonosz angyalok éppúgy pusztítanak Isten engedélyével,
mint a szent angyalok Isten parancsára. A gonoszság erői készen
állnak a világszéles pusztításra. Csak Isten engedélyére várnak.
Az emberek azzal vádolják Isten törvényének tisztelőit,
hogy csapásokat hoznak a világra. A természet félelmes háborgásáért,
az emberek viszálykodásáért, a vérontásért és a mérhetetlen
szenvedésért - őket okolják. Az az erő, amely az utolsó
figyelmeztetést kíséri, felbőszíti a gonoszokat. Haragjuk fellángol
azok ellen, akik elfogadták az üzenetet, és Sátán még jobban elmélyíti
a gyűlölet és az üldözés szellemét.
Amikor Isten végleg elfordult a zsidó nemzettől, a nép és
a papok erről mit sem tudtak. A Sátán irányítása alatt álló
és a legiszonyúbb indulatoktól fűtött emberek még mindig Isten
választott népének tartották magukat. A templomban tovább folytak a
szolgálatok. Áldoztak beszennyezett oltárain, és naponta Isten áldását
kérték arra a népre, amely Isten drága Fiának vérét ontotta;
szolgáinak és apostolainak életére tört. Amikor a szentélyben
elhangzik a visszavonhatatlan ítélet, és a világ sorsa örökre eldől,
a föld lakói nem fognak tudni erről. Azok, akiktől Isten végleg
visszavonta Lelkét, a vallás formaságait továbbra is megtartják. A
sátáni szenvedély, amellyel a gonoszság fejedelme betölti őket
gonosz terveinek megvalósításához, az Isten iránti buzgóság látszatát
fogja kelteni.
Amikor a keresztény világban
különösen kiéleződik a szombat körüli vita, és a vallási
tekintélyek a világi hatalmasságokkal összefogva rákényszerítik
az emberekre a vasárnap megtartását, egy maroknyi nép, amely határozottan
megtagadja a népszerű rendelet iránti engedelmességet, egyetemes
gyűlölet tárgyává válik. Hangsúlyt fog kapni az a vélemény,
hogy nem szabad megtűrni azt a kisebbséget, amely
szembehelyezkedik az egyházi intézménnyel és az állam törvényével;
hogy inkább ők szenvedjenek, mintsem egész nemzetekre kiterjedjen
a zűrzavar és a jogtalanság. Tizennyolc évszázaddal korábban
Krisztus ellen éppen így érveltek a »nép főemberei«. »Jobb nékünk
- mondta a ravasz Kajafás -, hogy egy ember haljon meg a népért, és
az egész nép el ne vesszen« (Jn 11:50). Ez az érv meggyőzőnek
fog látszani; és végül azok ellen, akik megszentelik a negyedik
parancsolatban foglalt szombatot, egy rendelet fog megjelenni, amely a
legszigorúbb büntetésre méltónak ítéli ezeket a hivőket, és
megengedi az embereknek, hogy egy meghatározott idő után megöljék
őket. A hitehagyó protestantizmus az Újvilágban az Óvilág
katolikusaihoz hasonlóan fog eljárni azokkal szemben, akik Isten
minden rendelkezését tiszteletben tartják.
Isten népe ekkor kerül abba a szorult helyzetbe, amelyet a próféta
Jákób háborúsága idejének nevez. Ezt mondja ugyanis az Úr: »A félelemnek,
rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség... miért változtak
orcáik fakósárgává? Jaj! mert nagy az a nap, annyira, hogy nincs
hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!«
(Jer 30:5-7).
Jákób a gyötrelem éjszakáján buzgón kérte Istent, hogy
szabadítsa meg Ézsau kezétől (lMóz 32:24-30). Ez az éjszaka
jelképezi azt a szenvedést, amely Isten népét a nyomorúság idején
fogja sújtani. Jákób, aki csalással szerezte meg az Ézsaunak szánt
atyai áldást, annyira megrémült bátyjának halálos fenyegetésétől,
hogy életét féltve elmenekült. Hosszú évekig tartó számkivetése
után Isten parancsára elindult feleségeivel, gyermekeivel és nyájaival
szülőhazája felé. Az ország határához érve rémülten
hallotta a hírt, hogy Ézsau egy csapat harcos élén közeledik felé,
kétségkívül azért, hogy bosszút álljon. Várható volt, hogy Jákób
fegyvertelen és védtelen házanépe az erőszak és öldöklés
tehetetlen áldozata lesz. Aggodalmát és félelmét súlyosbította a
nyomasztó önvád, mert saját bűne okozta ezt a veszélyt. Egyedüli
reménysége Isten irgalma volt, és egyetlen védelme az ima. Mégis
mindent megtett, hogy jóvátegye bátyja elleni bűnét, és elhárítsa
a fenyegető veszélyt. Krisztus követőinek is, amikor közeledik
a nyomorúság ideje, mindent el kell követniük, hogy helyes megvilágításba
kerüljenek az emberek előtt; hogy eloszlassák az előítéletet,
és elhárítsák a lelkiismeret szabadságát fenyegető veszélyt.
Jákób, miután családját elküldte magától, hogy ne
legyenek gyötrelmének tanúi, egyedül maradva Isten elé járult.
Megvallotta bűnét, és hálásan megköszönte Istennek iránta
tanúsított irgalmát. Majd mélységes alázattal hivatkozott az atyáival
kötött szövetségre, és azokra az ígéretekre, amelyeket Béthelben
éjszakai látomásban és számkivetése földjén személy szerint
Istentől kapott. Elérkezett életének válságos pillanata.
Minden kockán forgott. A sötétben és a magányban tovább imádkozott.
Megalázta magát Isten előtt. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára.
Ellenség tört életére - gondolta -, és kétségbeesett erőfeszítéssel
küzdött támadójával. Amikor felhasadt a hajnal, az idegen természetfölötti
erejét vette igénybe, és érintésére az erős Jákób bénultan,
tehetetlenül, sírva, könyörögve kapaszkodott a titokzatos ellenség
nyakába. Jákób most már tudta, hogy a szövetség angyalával küzdött.
Megnyomorodott. De irtózatos szenvedése ellenére sem mondott le szándékáról.
Régóta nyugtalanította, bántotta, mardosta a bűntudat. Most
tudni akarta, hogy Isten megbocsátotta-e bűnét. A mennyei látogató
mintha távozni készült volna. De Jákób belekapaszkodott, és áldásért
könyörgött. Az angyal sürgette: »Bocsáss el engem, mert feljött a
hajnal!« De a pátriárka kiáltott: »Nem bocsátlak el téged, míg
meg nem áldasz engemet. « Micsoda bizalom és micsoda szívós kitartás!
Ha Jákób kérkedve, önhitten követelőzött volna, nyomban
megsemmisül. Ő azonban megvallotta, hogy gyenge és méltatlan, de
bízott a szövetségét megtartó Isten irgalmában.
»Küzdött az angyallal, és legyőzte« (Hós 12:4). Ez a bűnös,
tévedő, halandó ember bűneit megbánva, magát megalázva,
akaratát feladva győzött a menny Urával vívott harcban. Remegve
kapaszkodott Isten ígéreteibe, és az a szív, amely végtelenül
szeret, nem tudott nemet mondani a bűnös könyörgésére. Jákób
győzelmének bizonyítékául, és azért, hogy másokat is példája
követésére bátorítson, nevét, amely bűnére emlékeztette,
Isten olyan névre változtatta, amellyel győzelmének állított
emléket. Az a tény pedig, hogy Jákób győzött az Istennel vívott
harcban, biztosíték volt arra, hogy az emberekkel vívott küzdelemben
is győzni fog. Már nem félt bátyja haragjától, mert az Úr
volt az oltalma.
Sátán, aki vádolta Jákóbot Isten angyalai előtt, és
jogot formált arra, hogy bűne miatt elpusztítsa, arra késztette
Ézsaut, hogy Jákób ellen induljon. És azon a hosszú, küzdelmes éjszakán
megpróbálta a pátriárkát a bűntudattal elcsüggesztve Istentől
elszakítani. Jákób már a kétségbeesés határán volt. Tudta, hogy
a menny segítsége nélkül elpusztul. Őszintén megbánta súlyos
bűnét, és Isten irgalmára hivatkozott. Nem volt hajlandó szándékáról
lemondani, és erősen belekapaszkodva az Angyalba, komolyan, szívettépő
kiáltással könyörgött, amíg nem győzött.
Sátán a nyomorúság idején fel fogja bujtani a gonoszokat,
hogy pusztítsák el Isten népét, miként annak idején Ézsaut is
felbujtotta, hogy támadja meg Jákóbot. És ahogy Jákóbot vádolta,
úgy fogja Isten népét is vádolni. A világ népét alattvalói közé
sorolja. De az a kis csapat, amely megtartja Isten parancsolatait,
elveti az ő felsőbbségét. Ha Sátán eltörölhetné őket
a földről, győzelme teljes lenne. Látja azonban, hogy a
szent angyalok vigyáznak rájuk, és ebből arra következtet, hogy
Isten megbocsátotta bűneiket. Arról azonban nem tud, hogy ügyük
eldőlt a mennyei templomban. Pontosan tudja, milyen bűnök elkövetésére
kísértette őket, és ezeket a bűnöket mérhetetlenül eltúlozva
tárja Isten elé, és azt állítja, hogy ezek az emberek éppoly méltatlanok
Isten kegyelmére, mint ő. Nem igazság - mondja -, hogy az Úr e vétkezők
bűneit megbocsátja, őt pedig és angyalait elpusztítja. Zsákmányaként
tart rájuk igényt, és követeli őket Istentől, hogy rájuk
tehesse gyilkos kezét.
Sátán vádolja Isten népét bűneik miatt, az Úr pedig
megengedi, hogy a végsőkig megpróbálja Istenbe vetett
bizalmukat, hitüket és állhatatosságukat. Amikor a múltra
gondolnak, reményük meginog, mert nem sok jót fedeznek fel önmagukban.
Teljes tudatában vannak gyengeségüknek és érdemtelenségüknek. Sátán
azzal a gondolattal próbálja megrémíteni őket, hogy esetük reménytelen;
hogy soha nem fognak megtisztulni. El akarja venni hitüket, hogy kísértéseinek
engedve, elforduljanak Istentől.
Isten népét körülveszi az ellenség, és el akarja pusztítani.
De gyötrelmüket nem az üldözéstől való félelem okozza. Attól
félnek, hogy nem bánták meg minden bűnüket, és valamelyik hibájuk
miatt nem valósul meg rajtuk a Megváltónak ez az ígérete: »Megtartalak
téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő«
(Jel 3:10). Ha biztosan tudnák, hogy Isten megbocsátott nekik, nem
riadnának vissza sem a kínzástól, sem a haláltól. De ha méltatlannak
bizonyulnak, és jellemhibáik miatt elveszítik életüket, Isten szent
nevére hoznak szégyent.
Isten népe mindenfelé cselszövésről hall, és lázadást
lát. Mélységesen sóvárognak arra, hogy vége szakadjon ennek a nagy
hitehagyásnak és a gonoszok gonoszságának. Kérik Istent, hogy állítsa
meg a lázadást, de ezt mardosó önváddal teszik, mert kevés volt az
erejük a bűn áradatának elutasítására és visszaszorítására.
Úgy érzik, hogy ha minden képességüket fejlesztve mindig Krisztus
szolgálatában álltak volna, Sátán seregei kevésbé tudtak volna
diadalmaskodni rajtuk.
Furdalja őket a lelkiismeret, mégis sok-sok bűnük
megbánására és a Megváltó ígéretére hivatkoznak: »Fogja meg erősségemet,
kössön békét velem, békét kössön velem! « (Ésa 27:5). Hitüket
nem rendíti meg, amiért imájukra késik a válasz. Végtelenül aggódnak,
rettegnek és gyötrődnek ugyan, de nem hagyják abba az esedezést.
Megragadják Isten erejét, miként Jákób az Angyalt, és ezt
mondogatják: »Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.«
Hogyha Jákób előzőleg nem bánta volna meg a bűnét
- azt, hogy csalással szerezte meg az elsőszülöttségi jogot -,
az irgalmas Isten nem hallgatta volna meg imáját, és nem őrizte
volna meg életét. Ha a nyomorúság idején Isten népének - aggódásuk
és gyötrődésük közben - be nem vallott bűnök jutnának
eszükbe, összeroskadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket,
és nem tudnának bizalommal szabadulásért könyörögni Istenhez.
Nagyon is tudatában vannak méltatlanságuknak. Nincsenek elrejtett hibáik.
Bűneik előttük
mentek az ítéletre. Isten eltörölte e bűnöket, és ők már
nem is emlékeznek rájuk.
Sátán sok emberrel el tudja hitetni, hogy Isten elnézi az apró
mulasztásokat. De az Úr - ahogy Jákób esetében megmutatta - semmiképpen
nem hagyja jóvá és nem tűri el a gonoszt. Sátán le fogja győzni
azokat, akik mentegetik és rejtegetik bűneiket, mert azok
bevallatlanul és megbocsátatlanul bent maradnak a mennyei könyvekben.
Minél hangzatosabb a hitvallásuk, és minél rangosabb a helyük,
Isten annál súlyosabbnak ítéli eljárásukat, és annál biztosabb
nagy ellenségük diadala. Akik halogatják az ítéletre való felkészülést,
azok nem fognak elkészülni sem a nyomorúság idején, sem később.
Esetük reménytelen.
Azok az állítólagos keresztények, akik a végső félelmes
csatáig nem készültek el, reményt vesztve, mardosó fájdalommal
fogják megvallani bűneiket, miközben a gonoszok ujjonganak gyötrelmükön.
E bűnvallomás éppolyan, mint Ézsaué és Júdásé. A törvényszegés
következményét siratják, nem pedig magát a bűnt. Nem bánták
meg és nem utálják igazán a bűnt. Azért ismerik be bűnüket,
mert félnek a büntetéstől, de az egykori fáraóhoz hasonlóan a
büntetés elmúltával újra dacolnának a mennyel.
Jákób története is bizonyságot tesz arról, hogy Isten nem
veti el a Sátán által megkísértett, rászedett, bűnre csábított,
de hozzá őszinte bűnbánattal visszatérő embert. Sátán
el akarja pusztítani, de Isten elküldi angyalait, hogy a veszély idején
vigasztalják és oltalmazzák. Sátán támadása ádáz és elszánt.
Csalásai félelmesek. De az Úr szemmel tartja népét, és meghallja
kiáltásukat. Szenvedésük mérhetetlen. A kemence lángjaiban már-már
elhamvadnak. De az Ötvös kihozza őket onnan, mint tűzben
megpróbált aranyat. Isten éppúgy szereti őket a súlyos próba
idején, mint amikor a legfényesebben ragyogott felettük a nap. De a tüzes
kemence szükségszerű, mert ott válik le róluk a földiesség,
és Krisztus képmását csak így tükrözhetik tökéletesen vissza.
A reánk váró kín és gyötrelem olyan hitet igényel, amely
elvisel fáradtságot, késedelmet és éhséget; olyan hitet, amely a
kemény próba idején sem lankad. A kegyelemidő alatt mindenki
felkészülhet erre a próbára. Jákób azért győzött, mert állhatatos
és céltudatos volt. Győzelme a kitartó ima hatalmát bizonyítja.
Akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób; akik olyan buzgók és
állhatatosak, mint amilyen ő volt, azok hozzá hasonlóan győzni
fognak. De akik nem hajlandók önmagukat megtagadni, és Istennel küzdeni,
akik nem imádkoznak áldásaiért buzgó kitartással, azok nem fognak
áldást kapni. Küzdeni Istennel - milyen kevesen tudják, mi is az!
Mily kevesen tárták fel egyszer is lelküket hő vággyal Isten előtt
annyira, hogy minden idegszáluk megfeszült! Amikor a kétségbeesés
hullámai leírhatatlan erővel csapnak át az esdeklő emberen,
mily kevesen kapaszkodnak törhetetlen hittel Isten ígéreteibe!
A kishitűeket súlyosan fenyegeti az a veszély, hogy
belekerülnek a sátáni csalások és a lelkiismeretet elfojtó
rendelet szívóhatásába. És ha ekkor ki is állják a próbát, a
nyomorúság idején még jobban elcsüggednek és elkeserednek, mert
nem szokták meg azt, hogy Istenben bízzanak. A hit leckéit, amelyeket
addig nem tanultak meg, e rettenetes körülmények között lesznek kénytelenek
megtanulni.
Most kell igyekeznünk arra, hogy Istent - ígéreteinek igénylésével
- megismerjük. Az angyalok minden buzgó és őszinte imát
feljegyeznek. Mondjunk le inkább önző kedvteléseinkről,
mintsem elhanyagoljuk az Istennel való beszélgetést! A legnagyobb
szegénység és a legönmegtagadóbb életkörülmény az Ő jóváhagyásával
jobb, mint a gazdagság, méltóság, kényelem és barátság - anélkül.
Időt kell szakítanunk az imádkozásra. Ha engedjük, hogy földi
érdekek kössék le figyelmünket, az Úr adhat nekünk időt úgy
is, hogy elveszi bálványozott aranyunkat, házainkat és termőföldjeinket.
A fiatalok nem esnének bűnbe, ha csak olyan útra lépnének,
amelyre kérhetik Isten áldását. Ha a hírnökök, akik az utolsó ünnepélyes
intést viszik a világnak, nem hidegen, unottan, közömbösen kérnék
Isten áldását, hanem buzgón és hittel, miként Jákób, sok olyan
helyet találnának, ahol elmondhatnák: »Láttam az Istent színről
színre, és megszabadult az én lelkem« (lMóz 32:30). A menny a győztesek
közé sorolná őket, akik diadalmaskodtak Istenen és embereken.
Nemsokára itt van a »nyomorúságos
idő..., amilyen nem volt« még. Mindeddig nélkülözött
tapasztalatokra van szükségünk, amelyek megszerzésére sokan túlságosan
lusták. Sokszor a várható bajt nagyobbnak látjuk, mint amilyen a valóságban.
De nem így van ez az előttünk álló veszéllyel. A legéletszerűbb
ábrázolás sem tükrözi vissza, hogy milyen súlyos lesz a megpróbáltatás.
A próbában mindenkinek egyedül kell Isten előtt megállnia. Ha
»Noé, Dániel és Jób« az országban volna, »élek én, az Úr
Isten mondja, nem szabadítanának meg sem fiat, sem leányt; ők
igazságukkal csak a maguk lelkét szabadítanák meg« (Ez 14:20).
Addig kell krisztusi tökéletességre igyekeznünk, amíg nagy Főpapunk
engesztelést végez értünk. Megváltónk még gondolatban sem
engedett a kísértés hatalmának. Sátán az emberi szívben talál
olyan sarkot, ahol meg tudja vetni a lábát - dédelgetett, bűnös
vágyat, amellyel kísértéseit érvényre juttathatja. De Krisztus
elmondhatta önmagáról: »Jön a világ fejedelme: és énbennem
nincsen semmije« (Jn 14:30). Sátán nem talált semmi olyat Isten Fiában,
ami által legyőzhette volna. Jézus megtartotta Atyja
parancsolatait, és nem volt benne semmi bűn, amit Sátán ki
tudott volna aknázni. Csak ilyen lelkülettel lehet megállni a nyomorúság
idején.
Ebben az életben kell elszakadnunk a bűntől Krisztus
engesztelő vérébe vetett hit által. Drága Megváltónk kér,
hogy zárkózzunk fel mellé, és egyesítsük gyengeségünket az
Ő erejével, tudatlanságunkat az Ő bölcsességével, érdemtelenségünket
az Ő érdemeivel. Isten gondviselése az az iskola, amelyben
megtanulhatjuk Jézus szelídségét és alázatosságát. Az Úr nem a
könnyebb és a kellemesebb út felé mutat, amelyet mi választanánk,
hanem az élet igazi célja felé. Rajtunk múlik, hogy együttműködünk-e
azokkal az eszközökkel, amelyekkel isten jellemünket a mennyei mintára
akarja alakítani. Ha ezt a munkát elodázzuk vagy mellőzzük,
lelkünk nagy veszélyben forog.
János apostol látomásban egy erőteljes hangot hallott a
mennyből, amely ezt kiáltotta: »Jaj a föld és a tenger
lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal
teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van« (Jel 12:12). Félelmetesek
azok a jelenetek, amelyek a mennyei hangot erre a kiáltásra kényszerítik.
Amint az idő rövidül, Sátán haragja egyre nő. Csaló és
pusztító munkája a nyomorúság idején fog tetőzni.
Nemsokára félelmes természetfölötti jelenségek lesznek az
égen, a csodákat művelő démonok hatalmának jeleként. Az
ördögi lelkek bejárják az egész világot. Elmennek a föld királyaihoz,
hogy rávegyék őket a csalásra, és arra, hogy Sátánnak segítsenek
a menny ellen vívott utolsó csatájában. Közreműködésükkel Sátán
uralkodókat és alattvalókat egyaránt elámít. Magukat Krisztusnak
színlelő emberek jelennek meg, és a világ Megváltóját
megillető címre és imádatra tartanak igényt. Csodákat tesznek,
gyógyítanak; és azt állítják, hogy olyan kinyilatkoztatásokat
kaptak a mennyből, amelyek a Szentírás bizonyságtételének
ellentmondanak.
A csalás nagy drámájának tetőfokán Sátán meg fogja
személyesíteni Krisztust. Az egyház régóta hirdeti, hogy reményei
a Megváltó adventjével fognak beteljesülni. A nagy csaló ekkor azt
a látszatot fogja kelteni, hogy Krisztus eljött. Sátán a föld különböző
részein káprázatos, csillogó, fenséges lényként jelenik meg az
embereknek. Hasonlítani fog ahhoz a képhez, amit János a Jelenések könyvében
Isten Fiáról festett (Jel 1:13-15). Emberi szem nem látott nagyobb
dicsőséget annál, mint ami őt körülveszi. Ez a győzelmi
kiáltás harsog bele a levegőbe: »Krisztus eljött! Krisztus eljött!«.
Az emberek leborulnak előtte, és imádják. Ő pedig felemeli
kezét, és áldást mond reájuk, miként Krisztus áldotta meg tanítványait,
amikor a földön élt. A hamis Krisztus hangja lágy, szelíd, és
megnyerő. Nyájas, kedves hangon elmond néhányat a Megváltó ajkáról
elhangzó drága mennyei igazságokból. Betegeket gyógyít, majd
Krisztustól bitorolt szerepében azt állítja, hogy a szombatot áttette
vasárnapra, és megparancsolja mindenkinek, hogy szentelje meg azt a
napot, amelyet ő megáldott. Kijelenti, hogy azok, akik a szombat
szentségét makacsul vallják, az ő nevét káromolják, ha nem
hajlandók meghallgatni angyalait, akik által fényt hint, és igazságot
tanít. Ez a súlyos csalás szinte leleplezhetetlen. Miként a Simon mágus
által félrevezetett samaritánusok, a tömegek is - kisemberek és
nagyok - hitelt adnak ezeknek a varázslatoknak, és ezt mondják: »Ez
az Istennek ama nagy ereje!« (Acs 8:10).
Isten népét azonban nem
lehet megtéveszteni. E tanítások ellentmondanak a Szentírásnak. A
hamis Krisztus a fenevadra és a fenevad képének imádóira mond áldást,
pontosan azokra, akikre a Biblia tanúsága szerint Isten ki fogja tölteni
elegyítetlen haragját.
Sátán nem hamisíthatja meg Krisztus adventjét. A Megváltó
figyelmeztette népét e csalásra, és világosan megjövendölte,
milyen lesz második eljövetele. »Hamis krisztusok és hamis próféták
támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy
elhitessék, ha lehet, a választottakat is... Azért ha azt mondják
majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső
szobákban; ne higgyétek. Mert amiképpen a villámlás napkeletről
támad, és ellátszik egészen napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának
eljövetele is« (Mt 24:24-27.31; 25:31; Jel 1:7; lThessz 4:16-17). Ezt
az eljövetelt nem lehet utánozni. Erről mindenki tudni fog. Az egész
világ látni fogja.
Csak azok lesznek felvértezve az egész világot foglyul ejtő
hatalmas csalással szemben, akik szorgalmasan tanulmányozták a Szentírást,
és szeretik az igazságot. A Biblia bizonyságtétele nyomán
felismerik az álcázott csalót. A próba senkit sem fog elkerülni. A
kísértés rostája megmutatja, ki az igazi keresztény. Vajon Isten népe
olyan szilárdan ragaszkodik az Igéhez, hogy érzékei nem fogják
megcsalni? Fog-e ragaszkodni a Bibliához - és csakis a Bibliához -
ebben a válságban? Sátán mindent megtesz, amire lehetősége
van, hogy az a nap készületlenül találja őket. Ügyeikből
akadályt kovácsol számukra; földi kincsekből csapdát állít
nekik; nehéz, kimerítő terheket helyez rájuk, hogy az élet
gondjaival túlterhelt szívüket a megpróbáltatás napja tolvajként
lepje meg. Amikor a rendelet, amelyet a kereszténység különböző
vezető személyiségei a parancsolatok megtartói ellen adnak ki,
megfosztja őket a kormányzat védelmétől, és kiszolgáltatja
a pusztulásukat óhajtóknak, Isten népe elmenekül a városokból, a
falvakból, és csoportokba verődve kihalt, félreeső helyeken
tanyázik. Sokan fognak menedéket találni a hegyek között. A
Piedmont-völgyi keresztényekhez hasonlóan a föld magaslatait teszik
szentélyükké, és megköszönik Istennek a »kőszálak csúcsá«-t
(Ésa 33:16). De minden népből és társadalmi osztályból sokan
- nagyok és kicsik, gazdagok és szegények, feketék és fehérek - a
legigazságtalanabb és legkegyetlenebb fogságba kerülnek. Isten
gyermekei láncra verten, börtönrácsok mögött, halálra ítélten,
egyesek halálra éheztetve, sötét, undorító börtönökben nehéz
napokat fognak átélni. Emberi fül nem figyel sóhajukra; emberi kéz
nem segít rajtuk.
Vajon az Úr elfelejti-e népét e nehéz órában?
Elfelejtette-e Isten a hűséges Noét, amikor ítéletével sújtotta
az özönvíz előtti világot? Elfelejtette-e Lótot, amikor tűz
szállt alá az égből, hogy megeméssze a síkság városait?
Elfelejtette-e Józsefet, akit Egyiptom bálványimádó népe vett körül?
Elfelejtette-e Illést, amikor Jézabel megesküdött, hogy a Baál próféták
sorsára juttatja? Ott felejtette-e Jeremiást sötét és zord tömlöcében?
Ott felejtette-e a három héber ifjút a tüzes kemencében, vagy Dánielt
az oroszlánok vermében?
» Szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett
az Úr! Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön
méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem
feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged« (Ésa
49:14-16). A seregek Ura mondta: »Aki titeket bánt, az Ő szemefényét
bántja« (Zak 2:8).
Az ellenség börtönbe vetheti Isten gyermekeit, de a börtönfalak
nem emelhetnek válaszfalat lelkük és Krisztus között. Minden
hatalom felett áll az, aki látja gyengeségeiket, aki ismeri minden
megpróbáltatásukat. Cellájuk magányában angyalok fogják
felkeresni őket, a menny fényét és békéjét hozzák nekik.
Palotává lesz a börtön, mert a hitben gazdagok laknak benne; a sötét
falakat mennyei fény világítja meg, mint amikor Pál és Silás éjfélkor
imádkozott, és dicsénekeket énekelt a filippi börtönben.
Isten büntető ítélete azokat fogja sújtani, akik népét
sanyargatni és pusztítani akarják. Isten türelme a gonoszok iránt törvényszegésre
bátorítja az embereket, de büntetésük nem marad el, és rettenetes
lesz, ha soká késik is. »Mint a Perázim hegyén, felkel az Úr, és
mint a Gibeon völgyében, megharagszik, hogy megtegye munkáját, amely
szokatlan lesz, és hogy cselekedje dolgát, amely hallatlan lesz« (Ésa
28:21). Irgalmas Istenünknek a büntetés szokatlan tett. »Élek én,
ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában«
(Ez 33:11). Az Úr »irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a
haragra, nagy irgalmasságú és igazságú..., megbocsát hamisságot,
vétket és bűnt«. »Hosszútűrő az Úr és nagy hatalmú,
és nem hagy büntetlenül« (2Móz 34:67; Náh 1:3). Az igazságos
Isten rettenetes dolgokkal fog földre tiport törvényének érvényt
szerezni. A törvényszegőre váró büntetés súlyosságára abból
következtethetünk, hogy az Úr nem siet az ítéletet végrehajtani. A
nemzet, amelynek Isten sokáig tűr, és amelyre nem sújt le addig,
míg be nem tölti gonoszságának mértékét, végül ki fogja inni a
harag poharát, amelybe nem vegyül irgalom.
Amikor Krisztus közbenjárása megszűnik a szenthelyen,
Isten kitölti elegyítetlen haragját azokra, akik imádják a
fenevadat és képét, és felveszik magukra a fenevad bélyegét (Jel
14:9-14). Izrael népének megszabadítása előtt Isten csapásokkal
sújtotta Egyiptomot. Azok a csapások, amelyek Isten népének végső
szabadulása előtt a világot fogják sújtani, hasonlítanak az
egyiptomi csapásokhoz, csak rettenetesebbek lesznek annál, és sokkal
több embert érintenek. A Jelenések könyvének írója így ecseteli
azokat a szörnyű csapásokat: »Támada gonosz és ártalmas fekély
azokon az embereken, akiken vala a fenevad bélyege, és akik imádják
vala annak képét. « A tenger »olyanná lőn, mint a halott vére;
és minden élő állat meghala a tengerben«. És »a folyóvizek«
és »a vizek forrásai« vérré lesznek. Bármennyire iszonyú is ez a
büntetés, Isten igazságosságához nem fér kétség. Isten angyala
kijelenti: »Igaz vagy Uram..., hogy ezeket ítélted; mivelhogy szentek
és próféták vérét ontották, vért adál nékik inni; mert méltók
arra« (Jel 16:2-6). Akik Isten népét halálra ítélik, éppoly bűnösek
vérük ontásában, mintha saját kezükkel ölték volna meg őket.
Krisztus is vétkesnek nyilvánította a korabeli zsidókat az Ádám
kora óta megölt szent emberek vére ontásáért, mert éppolyan lelkületűek
voltak, és ugyanazt akarták tenni, amit a próféták gyilkosai.
A következő csapásnál a napnak » adaték. .. , hogy az
embereket tikkassza tűzzel. És tikkadának az emberek nagy hévséggel«
(Jel 16:8-9). A próféták elmondták, milyen lesz a föld e félelmes
időkben: »Gyászol a föld,... mert elveszett a mező aratása!...
a mezőnek minden gyümölcsfája kiaszott. Bizony kiszáradott az
öröm az emberek közül. « »Elsenyvedtek a magvak barázdáik alatt,
elpusztultak a gabonás házak... Mint nyög a barom! Megháborodtak a
marha-csordák, mert nincs legelőjük... kiszáradtak a vizeknek ágyai,
és tűz emésztette meg a puszta virányait. « »Azon a napon jajjá
változnak a templomi énekek, így szól az Úr Isten, és temérdek
lesz a hulla; szó nélkül hányáé mindenüvé« (Jóel
1:10-12.17-20; Ám 8:3).
Ezek a csapások nem egyetemesek, különben a föld lakói mind
elpusztulnának. De ilyen szörnyű csapásokról halandó ember
soha nem hallott. Azok a büntetések, amelyek a kegyelemidő lezárta
előtt sújtották az embereket, mind kegyelemmel voltak elegyítve.
A közbenjáró Krisztus vére pajzsként védte a bűnöst bűnének
teljes büntetésétől, de a végítéletkor Isten irgalom nélkül
önti ki haragját.
Azon a napon tömegek fognak vágyakozni Isten kegyelmének védelme
után, amelyet oly sokáig semmibe vettek. »Ímé, napok jőnek,
azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér
után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr
beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől
tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az
Úrnak beszédét, de nem találják meg« (Ám 8:11-12).
Isten népe sem menekül meg a szenvedéstől. Üldözni és
nyomorgatni fogják őket, nélkülözni és éhezni fognak, de nem
pusztulnak el. Az az Isten, aki Illésről gondot viselt, egyetlen
önfeláldozó gyermekét sem hagyja magára. Aki számon tartja fejük
hajszálait, gondja lesz rájuk, és az éhínség idején is eledelt ad
nekik. Míg a gonoszok az éhségtől és a ragálytól
elpusztulnak, az igazakat angyalok védik, és kielégítik szükségleteiket.
Annak, »aki igazságban jár«, szól az ígéret: »Kenyerét
megkapja, vize el nem fogy. « »A nyomorultak és szegények keresnek
vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt: én, az Úr,
meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket« (Ésa
33:15-16; 41:17).
»Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen
gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek
eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban.
« De azok, akik félik Őt, »örvendezni« fognak »az Úrban«,
és vigadni szabadításuk Istenében (Hab 3:17-18).
»Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb
kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te
lelkedet. « »Ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből,
a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai
alatt lészen oltalmad; pajzs és páncél az Ő hűsége. Nem félhetsz
az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől,
amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít.
Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; -
hozzád nem is közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a
gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: az Úr az én
oltalmam; a Felségest választottad hajlékoddá: nem illet téged a
veszedelem, és csapást nem közelget a te sátorodhoz« (Zsolt
121:5-7; 91:3-10).
Emberileg mégis az lesz várható, hogy Isten népe ekkor vérével
fogja bizonyságtevését megpecsételni, akárcsak az előtte járó
mártírok. Ők maguk is attól tartanak, hogy az Úr kiszolgáltatja
őket ellenségeik gyilkos kezébe. Félelem és gyötrelem ideje
ez. Éjjel és nappal szabadulásért kiáltanak Istenhez. A gonoszok
ujjonganak, és gúnyosan kiáltják: »Hol van a ti hitetek? Isten miért
nem szabadít meg titeket kezünkből, ha valóban az Ő népe
vagytok?« De a várakozók visszagondolnak a golgotai kereszten haldokló
Jézusra, és az így kiáltozó, gúnyolódó főpapokra és főemberekre:
»Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya,
szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki« (Mt
27:42). Jákóbhoz hasonlóan ők is küzdenek Istennel. Tekintetük
belső harcról árulkodik. Sápadtság ül minden arcon. De nem
hagyják abba a buzgó imát.
Ha az emberek szeme mennyei látásra nyílna, hatalmas erejű
angyalok csoportjait látnák azok körül, akik megtartották Krisztus
béketűrésre intő beszédét. Az angyalok szeretettel
figyelik Krisztus követőinek szorult helyzetét, és hallgatják
imájukat. Vezérüktől várják a parancsot, hogy kiragadják
őket a veszedelemből. De még egy kicsit várniuk kell. Isten
népének ki kell innia a kelyhet, és meg kell keresztelkednie a
szenvedések tüzében. Pontosan az a késedelem a legjobb válasz könyörgésükre,
amely oly nagyon fáj nekik. Miközben bizakodva várnak az Úr cselekvésére,
gyakorolniuk kell azt a hitet, reménységet és türelmet, amelyet oly
kevéssé gyakoroltak vallásos életükben. De Isten a választottakért
megrövidíti a nyomorúság idejét. »Az Isten nem áll-é bosszút az
Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal?
... Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar« (Lk 18:7-8). A vég
hamarabb itt lesz, mint ahogy az ember várja. A búzát az angyalok kévékbe
kötve fogják Isten csűrébe gyűjteni; a konkolyt pedig nyalábba
fogva a pusztulás tüzébe vetni.
A mennyei őrszemek megbízatásukat híven teljesítve tovább
őrködnek. Bár rendelet jelöli meg azt az időt, amikor Isten
parancsolatainak megtartóit meg lehet ölni, ellenségeik helyenként
elébe fognak vágni a rendeletnek, és idő előtt megkísérlik
kioltani életüket. De senki sem törhet át a hatalmas őrzők
seregén, akiket Isten a hűséges emberek köré állít. A városokból
és a falvakból menekülők közül egyeseket megtámadnak ugyan,
de az ellenük felemelt kard összetörik, és gyenge szalmaként hullik
le. Lesznek olyanok, akiket harcosok alakjában megjelent angyalok védenek
meg.
Isten minden korban angyalok útján nyújtott segítséget és
szabadulást népének. A mennyei lények tevékenyen részt vesznek az
emberek ügyeiben. Hol villámlásként fénylő ruhában, hol vándoröltözetű
emberekként tűntek fel, és megjelentek Isten embereinek emberi
formában. Délidőben megpihentek a tölgyek alatt, mintha elfáradtak
volna. Elfogadták az emberek vendégszeretetét. Vezettek vándorokat,
akikre ráesteledett. Saját kezükkel szították lángra az oltár tüzét.
Kinyitottak börtönajtókat, és kiszabadították az Úr szolgáit. A
menny vértjében jöttek, hogy elhengerítsék a követ a Megváltó sírjáról.
Az angyalok sokszor vesznek részt emberi alakban az igazak összejövetelein.
Ellátogatnak a gonoszok közé is, miként Sodomába is elmentek, hogy
feljegyezzék tetteiket, és megállapítsák, átlépték-e már Isten
türelmének határát. Az Úr gyönyörködik az irgalmasságban.
Egyesek kedvéért, akik valóban szolgálják Őt, visszatart csapásokat
és meghosszabbítja tömegek békességét. Az Isten ellen vétkezők
aligha tudják, hogy életükért néhány hivő embernek adósok,
akiknek a gúnyolásában és sanyargatásában örömet találnak.
A világ urai nem is sejtik, hogy tanácskozásaikon sokszor
angyalok viszik a szót. Emberi szemek tekintenek rájuk; emberi fülek
hallgatják felhívásaikat; emberi ajkak ellenzik javaslataikat, és gúnyolják
ki tanácsaikat; emberi kezek bántalmazzák és sebzik meg őket. A
tanácskozótermekben és a törvényszékeken e mennyei követek azt
tanúsítják, hogy jól ismerik az emberiség történelmét. Jobban
tudnak érvelni az elnyomottak ügyében, mint a legtehetségesebb és a
legékesebb beszédű védőügyvédek. Meghiúsítottak döntéseket,
és megakadályoztak gonoszságokat, amelyek késleltették volna Isten
művét, és nagy szenvedést okoztak volna népének. A veszedelem
és a szükség idején »az Úr angyala tábort jár az Őt félők
körül, és kiszabadítja őket« (Zsolt 34:8).
Isten népe vágyakozva vár Királya közeledtének jeleire. A
»meddig tart még az éjszaka« kérdésre az őrök határozottan
válaszolják: »'Közelg a reggel, de még éjszaka van!' (Ésa
21:11-12). Fény ragyog a hegycsúcs felett vonuló felhőkön.
Nemsokára látható lesz Királyunk dicsősége, és az Igazság
Napja felragyog. A reggel és az éj küszöbén vagyunk - az igazak végtelen
napjának és a gonoszok örök éjének kezdetén. «
Miközben a küzdők Istent ostromolják könyörgésükkel,
úgy tűnik, mintha a láthatatlan világot eltakaró függöny már-már
felgördülne. Az égen az örök nappal hajnalpírja fénylik, és mint
angyalok éneke zengenek e szavak: «Álljatok erősen, maradjatok hívek!
Jön a segítség! «. Krisztus, a mindenható Győző, a
halhatatlan dicsőség koronáját nyújtja fáradt katonáinak.
Hangja a félig nyitott kapukból hangzik: "Ímé, tiveletek
vagyok. Ne féljetek! Ismerem minden fájdalmatokat. Én is szenvedtem
ugyanúgy, mint ti. Nem új ellenséggel hadakoztok. Én megvívtam a
csatát értetek, és több lesz az, mint győzelem, amit az én
nevemmel kivívtok. «
Drága Megváltónk akkor küld segítséget, amikor szükségünk
van rá. Az utat, amely a mennybe visz, az Ő lába nyoma szentelte
meg. Minden tövis, amely megsebzi lábunkat, az övét már megsebezte.
Minden keresztünket Ő már előbb hordozta. Az Úr megengedi a
harcot, hogy felkészítse lelkünket a békére. A nyomorúság ideje súlyos
megpróbáltatást hoz Isten népének. De ekkor üt az óra, amikor
minden őszinte hivőnek felfelé kell tekintenie, hogy hitben
megpillantsa maga körül az ígéret szivárványát.
»Így térnek meg az Úrnak megváltottai, és ujjongás között
Sionba jőnek, és örökös öröm fejükön; vigasságot és örömöt
találnak, eltűnik a fájdalom és sóhaj! Én, én vagyok
megvigasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől? ember
fiától, aki olyan lesz, mint a fű?! Hogy elfeledkeztél az Úrról,
Teremtődről..., hogy félsz szüntelen minden napon nyomorgatódnak
haragjától, aki igyekszik elveszteni? De hol van a nyomorgató
haragja? Hirtelen megszabadul a fogoly, és nem hal meg a veremben,
kenyere sem fogy el: Hiszen én vagyok az Úr, a te Istened, aki
megreszkettetem a tengert, és zúgnak habjai; seregeknek Ura az Én
nevem! Én adtam beszédemet a te szádba, és kezem árnyékával födöztelek
be« (Ésa 51:11-16).
»Ezért halld meg ezt, szenvedő, ki részeg vagy, de nem
bortól! Így szól Urad, az Úr, és Istened, aki népéért bosszút
áll: Ímé, kiveszem kezedből a tántorgás poharát, haragom öblös
kelyhét, nem iszod többé azt meg! És én adom azt nyomorgatóid kezébe,
akik azt mondották lelkednek: Hajolj meg, hogy átmenjünk terajtad, és
a te hátadat olyanná tetted, mint a föld, és mint aminő az utca
a járóknak!« (Ésa 51:21-23).
A korszakokon áttekintő Isten a döntő órákban
gyermekeire irányítja figyelmét, akik ellen a földi hatalmasságok
fellépnek, és akik mint a száműzött foglyok, attól félnek,
hogy halálra éheztetik vagy megölik őket. De a szent Isten, aki
Izrael előtt szétválasztotta a Vörös-tengert, meg fogja mutatni
hatalmát, és kiszabadítja gyermekeit. »Azon a napon, ezt mondja a
Seregeknek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek
nékik, amint kiki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt« (Mal
3:17). Ha Krisztus hű tanúinak vére ekkor hullana, az nem volna
Isten aratására gyümölcsöt termő magvetés, miként a mártírok
vére volt. Hű bizonyságtevésük senkit sem győzne meg az
igazságról, mert a kérlelhetetlen szív addig taszította el magától
a kegyelem hullámait, amíg azok nem tértek többé vissza. A sötétség
fejedelmének diadala lenne, ha
az igazakat megölnék
ellenségeik. Ezt mondja a zsoltáros: »Bizony elrejt engem az Ő
hajlékában a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében«
(Zsolt 27:5). Krisztus pedig ezt mondta: »Menj be népem, menj be szobáidba,
és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig,
míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről,
hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát« (Ésa 26:20-21).
Dicső lesz azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták
Krisztust, és akiknek a neve be van írva az élet könyvébe.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|