29. A bűn eredete
Sok embert a bűn
eredete és oka nagyon elbizonytalanít. Látják a gonoszság munkáját,
és rettenetes következményeit: a szenvedést, a pusztulást, és azt
kérdezik, miként lehetséges mindez annak a Lénynek az uralma alatt,
akinek a bölcsessége, hatalma és szeretete végtelen. Ez olyan titok,
amelyre nem találnak magyarázatot. Bizonytalanságuk és kétkedésük
vakká teszi őket, és nem veszik észre az Isten Igéjében világosan
kinyilatkoztatott és az üdvösség szempontjából nélkülözhetetlen
igazságokat. Vannak olyanok is, akik - miközben a bűn létezéséről
kérdezősködnek - azt is meg akarják tudni, amit Isten nem
nyilatkoztatott ki. Ezért nem találnak megoldást problémáikra. S
mivel hajlanak a kételyre és az akadékoskodásra, mentségül hozzák
fel ezt Isten Igéjének elvetésére. Mások pedig azért nem tudnak
megnyugtató magyarázatot adni a bűn nagy problémájára, mert a
hagyomány és a téves magyarázatok elhomályosítják az Isten jelleméről,
kormányzatának jellegéről és a bűnnel való bánásmódjának
elveiről adott bibliai tanítást.
A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni,
ami megindokolná létezését. De eleget tudhatunk mind a bűn
eredetéről, mind végleges megszüntetéséről ahhoz, hogy
világosan lássuk: Isten igazságosan és jóakarattal kezeli a bűnt.
Semmit sem tanít a Szentírás világosabban, mint azt, hogy Isten
semmiképpen sem felelős a bűn létrejöttéért; hogy Ő
nem vonta vissza önkényesen kegyelmét; hogy nem volt hiba kormányzatában,
ami alkalmat adott volna a lázadásra. A bűn »betolakodó«,
amelynek jelenlétét nem lehet megindokolni. A bűn titokzatos, érthetetlen;
mentegetése egyenlő volna igazolásával. Ha mentséget lehetne
találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn
lenni. A bűnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje
ad: »a bűn pedig a törvénytelenség«; egy olyan elv testet öltése,
mely harcban áll Isten kormányzatának alapjával: a szeretet nagyszerű
törvényével.
A bűn keletkezése előtt béke és boldogság uralta az
egész világegyetemet. Minden tökéletes összhangban volt a Teremtő
akaratával. Az Isten iránti szeretet mindent túlszárnyalt, az egymás
iránti szeretet pedig tiszta volt. Krisztus, az Ige, Isten egyszülöttje
egy volt az örökkévaló Atyával - természetben, jellemben és szándékban.
Ő volt az egyetlen lény az egész világegyetemben, aki tanácskozhatott
Istennel, és osztozhatott szándékaiban. Krisztus által teremtette
Isten a mennyei lényeket. »Őbenne teremtetett minden, ami van a
mennyekben... akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek,
akár hatalmasságok« (Kol 1:16); és Krisztusnak, éppúgy mint az Atyának,
az egész menny hódolatát fejezte ki.
Mivel Isten kormányzatának alapja a szeretet törvénye, az összes
teremtett lény boldogsága azon múlott, hogy tökéletes összhangban
vannak-e a törvény nagyszerű elvével, az igazságossággal.
Isten szeretetből fakadó szolgálatot kíván minden teremtményétől
- olyan hódolatot, amely Isten jellemének megértéséből fakad.
A Teremtő nem talál örömet a kikényszerített engedelmességben.
Mindenkinek szabad akaratot ad, hogy önként szolgálhasson neki.
De volt valaki, aki visszaélt ezzel a szabadsággal. Benne -
akit Krisztus után Isten a legjobban kitüntetett, és aki a menny lakói
közül a leghatalmasabb és legdicsőségesebb volt - fogant meg a
bűn. Bukása előtt Lucifer volt az első oltalmazó kérub.
Szent volt és makulátlan. »Így szól az Úr Isten: Te valál az arányosság
pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben.
Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel.«
»Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy
Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen
valál utaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság
nem találtaték benned« (Ez 28:12-15).
Lucifer örökké élvezhette volna Isten megbecsülését, az
angyalsereg szeretetét és tiszteletét; használhatta volna nemes képességeit
mások áldására és Alkotója dicsőségére. De - mondja a próféta
»szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet
fényességedben« (Ez 28:17). Luciferben lassan-lassan kialakult az önfelmagasztalás
vágya. »Ollyá tevéd szíved, minő az Isten szíve. « »Ezt
mondád:... az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és
lakom a gyülekezet hegyén... Fölibük hágok a magas felhőknek,
és hasonló leszek a Magasságoshoz« (Ez 28:6; Ésa 14:13-14).
Ahelyett, hogy igyekezett volna a teremtmények Isten iránti szeretetét
és hűségét a legmagasabb szintre növelni, Lucifer megpróbálta
szolgálatukat és hódolatukat a maga számára megnyerni. Ez az
angyalfejedelem arra a dicsőségre sóvárgott, amelyet a végtelen
Atya egyedül Fiának adott, és olyan hatalomra pályázott, amelynek a
gyakorlása egyedül Krisztus kiváltsága volt.
Az egész menny örömmel dicsőítette a Teremtőt, és
boldogan sugározta vissza dicsőségét. Amíg Istent ilyen
tisztelet övezte, az egész mennyben béke és boldogság honolt. Egy
disszonáns hang azonban megzavarta a menny harmóniáját. Az »én«
szolgálata és magasztalása, amely Isten tervével ellenkezett,
balsejtelmeket ébresztett azok lelkében, akiknek Isten dicsősége
volt a legfontosabb. A mennyei tanácskozó testületek kérlelték
Lucifert. Isten Fia elétárta a Teremtő nagyságát, jóságát és
igazságosságát, valamint törvényének szentségét és változatlanságát.
A menny rendjét Isten állapította meg; és ha Lucifer eltér attól,
meggyalázza Alkotóját, magát pedig romlásba dönti. De a végtelen
szeretettel és irgalommal adott figyelmeztetés csak ellenállást
keltett. Lucifer hagyta, hogy a Krisztussal szembeni féltékenység
eluralkodjék rajta, és még elszántabb lett.
A maga dicsőségétől eltelve elsőbbség után vágyott.
Lucifer a neki adományozott magas méltóságot nem tartotta Isten ajándékának,
és nem volt hálás érte Teremtőjének. Büszkélkedett fényességével
és magasztos helyével. Istennel egyenlő akart lenni. A mennyei
sereg szerette és tisztelte Lucifert. Az angyalok boldogan hajtották végre
parancsait, Ő volt a legbölcsebb és legdicsőségesebb közöttük.
De a menny elismert Királya Isten Fia volt, akinek hatalma és tekintélye
felért az Atyáéval. Isten mindig Krisztussal tanácskozott, Lucifer
előtt pedig nem tárult fel Isten minden szándéka. »Miért
legyen Krisztus az első? - kérdezte ez a hatalmas angyal. - Miért
megbecsültebb Ő, mint Lucifer?«
Lucifer eltávozott Isten közvetlen
közeléből. Elment, hogy elégedetlenséget szítson az angyalok között.
Munkáját titokban végezte, és egy ideig valódi szándékát az
Isten iránti tisztelet látszata mögé rejtve igyekezett elégedetlenséget
ébreszteni a mennyei lények között. A törvény ellen lázította
őket. Azt állította, hogy e törvények szükségtelen korlátokat
szabnak. Lucifer arra biztatta az angyalokat, lényük szentségére
hivatkozva, hogy kövessék saját akaratuk parancsait. Azzal a kijelentésével,
hogy Isten igazságtalan vele, amikor a legnagyobb dicsőségben
Krisztust részesíti, sajnáltatni akarta magát. Azt állította, hogy
nem azért igényel nagyobb hatalmat és dicsőséget, mert önmagát
szeretné felmagasztalni, hanem a menny minden lakója számára szabadságot
akar biztosítani, hogy eljussanak a lét magasabb szintjére.
A nagy irgalmú Isten sokáig tűrt Lucifernek. Elégedetlenkedése
kezdetén Lucifer még nem vesztette el kimagasló helyét; sőt még
akkor sem, amikor hazugságait a hűséges angyaloknak mondogatni
kezdte. Még sokáig a mennyben maradhatott. Isten újra és újra bocsánatot
kínált neki azzal a feltétellel, hogy megbánja bűnét és
engedelmeskedik. Isten olyan eszközökkel próbálta Sátánt meggyőzni
tévedéséről, amelyeket csak a végtelen szeretet és bölcsesség
tud kigondolni. Az elégedetlenség szelleme mindaddig ismeretlen volt a
mennyben. Először Lucifer maga sem látta, hova sodródik. Nem
volt tisztában a saját érzéseivel. De amikor bebizonyosodott, hogy
elégedetlenségének semmi oka nincs, már tudta, hogy tévedett, hogy
Isten kívánalmai jogosak, és ezt az egész menny előtt be kell
ismernie. Ha ezt megtette volna, megmenthette volna önmagát és sok
angyaltársát. Ekkor még nem számolta fel teljesen Isten iránti hűségét.
Elhagyta ugyan oltalmazó kérubként betöltött helyét, de ha
elismerve a Teremtő bölcsességét, vissza akart volna térni
Istenhez, és örömmel vállalta volna az Isten csodálatos tervében
neki szánt helyet, újra elfoglalhatta volna tisztét. De büszkesége
nem engedte meghódolni. Elszántan védte a maga álláspontját,
bizonygatva, hogy nincs szüksége bűnbánatra, és teljesen
belevetette magát az Alkotója elleni nagy küzdelembe.
Lángeszének minden képességét a megtévesztésre összpontosította,
hogy megnyerje a vezetése alatt álló angyalok rokonszenvét.
Még azt a tényt is, hogy
Krisztus figyelmeztette és tanácsolta őt, kiforgatta, és saját
áruló céljai szolgálatába állította. Azoknak, akiket a szeretet
és a bizalom legerősebb szálai fűztek hozzá, Sátán azt
mondta, hogy Isten őt rosszul ítéli meg, álláspontját nem
veszi figyelembe, és szabadságát korlátozza. Sátán először
csak elferdítette Krisztus szavait, majd megmásította, és
kimondottan hazudott, azzal vádolva Isten Fiát, hogy meg akarja alázni
a menny lakói előtt. Ürügyet keresett az angyalokkal való vitára.
Azokat pedig, akiket nem tudott fellázítani és teljesen a maga oldalára
állítani, azzal vádolta, hogy a mennyei lények érdekeivel szemben közömbösek.
Pontosan azzal vádolta az Istenhez hűségeseket, amit ő követett
el. Igazolni akarta azt a vádját, hogy Isten igazságtalan vele
szemben, ezért a Teremtő szavainak és tetteinek hamis beállításához
folyamodott. Isten szándékait ravaszul vitatva el akarta bizonytalanítani
az angyalokat. Mindazt, ami egyszerű volt, titokzatosságba
burkolta. Ravaszul kiforgatva Jahve legvilágosabb kijelentéseit, kételyt
ébresztett velük szemben. Magas beosztása, a menny kormányzatával
való szoros kapcsolata nagyobb súlyt adott állításainak, és sok
angyalt rábírt arra, hogy lázadjon a Menny tekintélye ellen, miként
ő is.
A bölcs Isten hagyta, hogy Sátán addig folytassa munkáját, mígnem
az elégedetlenség szelleme nyílt lázadássá érett. Sátán
terveinek teljesen ki kellett bontakoznia ahhoz, hogy valódi jellegüket
és céljukat mindenki felismerhesse. Lucifernek mint felkent kérubnak
kimagasló helye volt; a mennyei lények végtelenül szerették, és
nagy befolyást gyakorolt rájuk. Isten uralma nemcsak a menny lakóira
terjedt ki, hanem minden teremtményére, a világegyetem összes lakójára
is. Sátán azt gondolta, hogy ha az angyalokat maga mellé tudja állítani,
akkor a többi világ is vele tart. Saját szempontjait ravaszul előtérbe
helyezte, hogy célját elérje. Nagyon ügyesen tudott hazudni, és a
hazugság mögé bújva előnyt szerzett magának. Még a hűséges
angyalok sem voltak egészen tisztában jellemével, sem azzal, hogy tevékenysége
hova vezet.
Sátánt olyan nagy tisztelet övezte, és minden tettét olyan
titokzatosság vette körül, hogy nehéz volt az angyalok előtt
leleplezni munkájának igazi jellegét. A bűn, amíg teljesen ki
nem bontakozott, nem tűnt olyan gonosznak, amilyen valójában
volt. Mindeddig nem létezett Isten világegyetemében, és a szent lényeknek
fogalmuk sem volt jellegéről és veszedelmes voltáról. Nem tudták,
milyen borzasztó következményekkel jár Isten törvényének
semmibevevése. Sátán először az Isten iránti hűség
tetszetős látszata mögé rejtette ténykedését. Azt állította,
hogy Isten dicsőségét szolgálja, kormányzatát megszilárdítja
és a menny összes lakójának javát akarja. Miközben elégedetlenséget
csepegtetett az angyalokba, ravaszul azt a látszatot keltette, hogy meg
akarja szabadítani őket az elégedetlenségtől. Amikor azt
bizonygatta, hogy változtatni kell Isten kormányzatának rendjén és
törvényein, úgy tüntette fel, hogy e változtatásokra a menny összhangjának
megőrzése érdekében van szükség.
Isten igazságosan kezelte a bűnt. Sátán viszont azt a módszert
alkalmazta, ami Istentől távol állt - a hízelgést és a csalást.
Meg akarta hazudtolni Isten szavait, és az angyalok előtt hamis színben
tűntette fel kormányzási módszerét. Azt állította, hogy Isten
nem jár el igazságosan, amikor törvényeket és szabályokat ró a
menny lakóira; hogy a meghódolás és engedelmesség megkövetelésével
csupán a maga dicsőségét keresi. Ezért be kellett bizonyítani
a menny lakói és az egész világegyetem előtt, hogy Isten kormányzása
igazságos, törvénye tökéletes. Sátán úgy tüntette fel, hogy
egyedül ő akarja a világegyetem javát szolgálni. Mindenkinek
meg kellett azonban látnia a bitorló jellemét és valódi céljait.
Időt kellett adni ahhoz, hogy gonosz cselekedeteivel leleplezze önmagát.
Sátán a viszályért, amit ő okozott a mennyben, Isten törvényét
és kormányzását okolta. Minden bajt az isteni uralkodás következményeként
tűntetett fel. Az állította, hogy ő meg akarja jobbítani
Jahve törvényeit. Ezért nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy mi húzódik
állításai mögött, és mi lesz akkor, ha megcsinálja javasolt változtatásait
Isten törvényében. Saját művének kell kárhoztatnia őt. Sátán
kezdettől fogva azt állította, hogy nem lázad. Ezért az egész
világegyetemnek álarc nélkül kell látnia a csalót.
A végtelen Bölcsesség még akkor sem pusztította el Sátánt,
amikor már eldöntött tény volt, hogy nem maradhat tovább a
mennyben. Mivel Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot
fogadhat el,teremtményei engedelmességének arra a meggyőződésre
kell épülnie, hogy Isten jó és igazságos. Mivel a menny és a többi
világ lakói akkor még nem ismerték a bűn jellegét és következményeit,
nem látták volna meg Isten igazságos és irgalmas voltát, ha Sátánt
elpusztítja. Ha Sátán azonnal megszűnt volna létezni, Istent
inkább félelemből szolgálták volna, mint szeretetből. A
csaló befolyása nem szűnt volna meg teljesen, és nem semmisült
volna meg egészen a lázadás szelleme. A bűnnek be kellett érnie.
Sátánnak az egész világegyetem érdekében, amelynek
korszakai szünet nélkül peregnek, alaposabban ki kellett
bontakoztatnia elveit, hogy az Isten kormányzása elleni vádját igazi
megvilágításban lássa minden teremtett lény, és hogy Isten igazságossága,
irgalma és törvényének változhatatlansága örökre vitán felül
álljon.
Sátán lázadása tanulságul szolgál a világegyetem számára
az egymást követő századok során; örök bizonyságul a bűn
jellegéről és borzalmas következményeiről. A sátáni elv
megvalósulása, az emberekre és angyalokra gyakorolt hatása mutatja,
mi következik Isten tekintélyének félretevéséből. Nyilvánvalóvá
lesz, hogy Isten kormányzatának és törvényének létével fonódik
össze minden teremtményének jóléte. E lázadás szörnyű emléke
örök időkön át védeni fogja a szent lényeket a törvényszegés
természetének fel nem ismerésétől, a bűn elkövetésétől
és a büntetéstől.
A mennyben folyó küzdelem utolsó percéig a nagy bitorló
igazolni próbálta magát. Amikor elhangzott a kijelentés, hogy Sátánnak
összes hívével együtt el kell a boldogság honát hagynia, a lázadó
vezér arcátlanul kimondta, hogy semmibe veszi a Teremtő törvényét.
Megismételte azt az állítását, hogy az angyaloknak nincs szükségük
irányításra, hanem hagyni kell, hogy tegyék azt, amit tenni akarnak,
és akaratuk mindig jól fogja őket irányítani. Isten törvényeit
a szabadság korlátjának bélyegezte, és kijelentette: el kell törölni
a törvényt, hogy a mennyei seregek a törvény korlátjától
megszabadulva a lét magasabb, dicsőségesebb szintjére
juthassanak.
Sátán és követői a lázadás minden felelősségét
egyhangúan Krisztusra hárították. Azt mondták, ha Isten nem feddte
volna meg őket, akkor nem lázadtak volna fel. E makacs és kihívóan
hűtlen őscsaló híveivel együtt megpróbálta megdönteni
Isten kormányzását. Tiszteletlenül azt állították, hogy egy'
elnyomó hatalom ártatlan áldozatai. De végül el kellett hagyniuk a
mennyet.
Ugyanaz a szellem, amely lázadást szított a mennyben, a földön
még mindig lázadást sugall. Sátán ugyanazt a módszert alkalmazza
az emberek között, amit egykor az angyaloknál. Az ő szelleme
uralja az engedetlenség fiait, akik hozzá hasonlóan igyekeznek
lerombolni Isten törvényének korlátait, és szabadságot ígérnek a
parancsolatok áthágóinak. A bűn megfeddése ma is gyűlöletes
és ellenállást vált ki az emberekben. Amikor Isten intő üzenetei
érintik a lelkiismeretet, Sátán arra indítja az embert, hogy
igazolja magát, és próbáljon másokat is rábírni a bűneivel
való egyetértésre. Az ember ahelyett, hogy hibáit kijavítaná, felháborodást
szít a dorgáló ellen, mintha ő volna a probléma egyedüli oka.
Az igazi Ábel napjaitól fogva mindmáig ez a lelkület mutatkozik meg
azok ellen, akik el merik ítélni a bűnt.
Sátán, aki a mennyben Isten jellemét hamis színben tűntette
fel, és Alkotóját szigorúnak és kegyetlennek bélyegezte, az embert
ugyanezzel az eszközzel vette rá a bűnre. E sikere után
kijelentette, hogy Isten igazságtalan korlátozásai okozták az ember
bukását, miként az ő lázadását is.
De az Örökkévaló Isten kinyilatkoztatja a maga jellemét: »Az
Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy
irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát
hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül«
(2Móz 34:6-7).
Isten megvédte trónja becsületét, és kinyilvánította igazságosságát,
amikor Sátánt kiűzte a mennyből. De amikor az ember a
hitehagyó lelkület csalásainak engedve vétkezett, Isten bizonyságot
tett szeretetéről azzal, hogy egyszülött Fiát halálra adta az
elbukott emberért. Az engesztelésben megmutatkozik Isten jelleme. A
kereszt súlyos érvelése az egész világegyetem előtt bebizonyítja,
hogy a bűn útjáért, amelyet Lucifer választott, semmiképp sem
lehet Isten kormányzatát vádolni.
A Krisztus és Sátán közötti küzdelemben a Megváltó földi
szolgálata során a nagy csaló jelleme lelepleződött. Semmi sem
téphette volna ki erősebben a mennyei angyalok és az egész hűséges
világegyetem lakóinak szívéből a Sátán iránti szeretetet,
mint az, hogy Sátán kegyetlen harcot indított a világ Megváltója
ellen.
Kihívóan követelte, hogy Krisztus hódoljon meg előtte.
Elbizakodott vakmerőségében felvitte Krisztust a hegycsúcsra és
a templom tetejére. Gonosz szándékát elárulta, amikor arra
biztatta, hogy ugorjon le a szédítő magasból. Sátán elszánt
rosszindulattal helyről-helyre üldözte a Megváltót. Azt
sugallta a papoknak és a népnek, hogy utasítsák el szeretetét, és
azt kiáltsák: »Feszítsd meg! Feszítsd meg!«. Mindez megdöbbentette
és felháborította a világegyetem lakóit.
Sátán késztette arra a világot, hogy tagadja meg Krisztust. A
gonoszság fejedelme felhasználta minden képességét és ravaszságát
Jézus elpusztítására, mert látta, hogy a Megváltó irgalma és
szeretete, könyörülete és szánakozó kedvessége bemutatja a világnak
Isten jellemét. Sátán vitatta Isten Fiának minden igényét, és
emberek segítségével szenvedéssel és fájdalommal nehezítette a
Megváltó életét. Az álbölcselet és hazugság, amellyel Sátán gátolni
akarta Jézus munkáját, az engedetlenség fiainak gyűlölete, a
kegyetlen vádak a példátlan jóságú élet ellen - mind mélyen gyökerező
bosszúszomjból fakadtak. Az irigység és a rosszindulat visszafojtott
tüze, a gyűlölet és a bosszúvágy előtört a Golgotán
Isten Fia ellen, és az egész menny néma fájdalommal nézte a
jelenetet.
Krisztus, miután meghozta nagy áldozatát, felemelkedett a
mennybe, de addig nem fogadta el az angyalok imádatát, míg el nem
mondta kérését: »Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok,
azok is énvelem legyenek« (Jn 17:24). Kimondhatatlan szeretettel és súllyal
hangzott a válasz az Atya trónjáról: »Imádják Őt az Istennek
minden angyalai! « (Zsid 1: 6). Egyetlen folt sem volt Jézusban. Megalázkodása
véget ért. Áldozatát befejezte, és olyan nevet kapott, amely minden
név felett áll.
Sátán bűnére nem volt mentség. A hazug és gyilkos
őscsaló megmutatta valódi jellemét. Nyilvánvaló volt, hogy
ugyanazt a lelkületet tanúsította volna, ha irányíthatta volna a
menny lakóit, mint amivel hatalmában tartotta az embereket. Azt állította,
hogy Isten törvényének áthágása szabadságot és dicsőséget
teremt. De bebizonyosodott, hogy a következmény rabszolgaság és gyalázat.
Lelepleződtek Sátán
hazug vádjai, amelyeket Isten jelleme és kormányzása ellen
felhozott. Azzal vádolta Istent, hogy csupán a maga dicsőségét
keresi, amikor teremtményeitől hódolatot és engedelmességet kíván.
Kijelentette, hogy míg a Teremtő mindenki mástól önmegtagadást
követel, Ő maga nem gyakorol önmegtagadást, és nem hoz áldozatot.
De nyilvánvaló lett, hogy az elbukott és bűnös ember megváltásáért
a világegyetem Uralkodója meghozta a legnagyobb áldozatot, amire a
szeretet csak képes; mert »Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette
magával a világot« (2Kor 5:19). Az is bebizonyosodott, hogy míg
Lucifer dicsőség és elsőbbség utáni vágyával kinyitotta
az ajtót a bűn előtt, Krisztus - hogy a bűnt megsemmisítse
- megalázta magát, és engedelmes volt mindhaláig.
Világossá vált, hogy Isten mennyire iszonyodik a lázadás indítékaitól.
Az egész menny láthatta Isten igazságos voltát mind Sátán elítélésében,
mind pedig az ember megváltásában. Lucifer kijelentette: ha Isten törvénye
változhatatlan, ha a büntetést nem lehet elengedni, akkor minden törvényszegőt
örökre ki kell rekeszteni a Teremtő kegyelméből. Azt állította,
hogy a bűnös emberiség nem válható meg, ezért az ő jogos
zsákmánya. De Krisztus halála olyan érv volt az ember érdekében,
amit nem lehetett megdönteni. A törvény büntetése Krisztust érte,
ki Istennel egyenlő, az ember pedig magáénak tudhatja Krisztus
igaz életét, és töredelmes, alázatos élettel győzhet Sátán
halmán, miként Isten Fia győzött. Isten igaz, és megigazítja,
azokat akik hisznek Jézusban.
Krisztus azonban nemcsak azért vállalta a szenvedést és a halált,
hogy megváltsa az embert. Azért jött, hogy a »törvényt naggyá«
tegye és »dicsőségessé«. Nemcsak azért jött, hogy e föld
lakói úgy tekintsék a törvényt, ahogy kell, hanem azért is, hogy
az egész világegyetemnek megmutassa: Isten törvénye változhatatlan.
Ha a törvényt el lehetett volna törölni, akkor Isten Fiának nem
kellett volna élete feláldozásával engesztelést szereznie annak áthágásáért.
Krisztus halála bizonyítja a törvény változhatatlanságát. A bűnös
megváltásáért hozott áldozat, amelyre a végtelen szeretet késztette
az Atyát és a Fiút, az egész világegyetem előtt arról tesz
bizonyságot, hogy Isten törvényének és kormányzásának alapja:
igazságosság és irgalom. Ennek bizonyítására kevesebb, mint ez az
engesztelés nem lett volna elég.
A végső ítéletkor bebizonyosodik, hogy a bűnre
semmiféle ok nincs. Amikor az egész föld Bírája Sátánnak szegezi
a kérdést: »Miért lázadtál ellenem, és ragadtad el tőlem
országom polgárait?« - a bűn szerzőjének nem lesz semmi
mentsége. Minden száj megnémul, és a lázadás serege szótlan lesz.
A Golgota keresztje nemcsak a törvény változhatatlanságát
hirdeti a világegyetemnek, hanem azt is, hogy a bűn zsoldja a halál.
A haldokló Megváltó »elvégeztetett« kiáltásával megkondult Sátán
felett a lélekharang. Az oly régóta folyó nagy küzdelem eldőlt,
és most már biztos volt, hogy a bűn végleg megsemmisült. Isten
Fia átlépte a sír kapuját, hogy »a halál által megsemmisítse
azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt« (Zsid
2:14). Lucifer magas méltóságra vágyott, és ezért ezt mondta: »Az
Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, ... hasonló leszek
a Magasságoshoz. « Isten pedig kijelenti: »Tevélek hamuvá a földön...
s többé örökké nem leszel!« (Ésa 14:13-14; Ez 28:18-19). Amikor
»eljön a nap, lángoló, mint a sütő-kemence... olyanná lesz
minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti
őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem
hagy rajtuk gyökeret, sem ágat« (Mal 4:1).
Az egész világegyetem látni fogja a bűn jellegét és következményeit.
A bűn végleges megsemmisítése, ami kezdetben az angyalokat megfélemlítette,
Istent pedig meggyalázta volna, most bizonyítja Isten szeretetét, és
megalapozza dicsőségét a világegyetem lényei előtt, akik
boldogan teljesítik akaratát, akiknek szívében van törvénye. Soha
többé nem lesz gonoszság. Isten Igéje így hangzik: »Nem lészen kétszer
veszedelem« (Náh 1:9). Isten törvényét, amelyet Sátán a szolgaság
jármának bélyegzett, minden lény a szabadság törvényeként fogja
tisztelni. A próbára tett és a próbából győztesként kikerült
teremtettség soha többé nem lesz hűtlen azzal szemben, aki tökéletesen
bemutatta mérhetetlen szeretetét és végtelen bölcsességét.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|