27. Újkori ébredések
Az Ige lelkiismeretes prédikálása
mindig olyan eredménnyel járt, ami a Szentírás isteni eredetéről
tanúskodik. Isten szolgáinak tanítását a Szentlélek kísérte, és
szavukban erő volt. Számos bűnös lelkiismerete felébredt. A
»világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden
embert«, bevilágított lelkük titkos kamráiba, és feltárta a sötétségben
elrejtett dolgokat. Az emberek értelmében és szívében mélységes
meggyőződés ébredt. Meglátták, mi a bűn, és mi az
igazság. Meggyőződtek arról, hogy lesz ítélet. Valami
fogalmat kaptak Jahve igaz voltáról, és rémülten gondoltak arra,
hogy bűnösen és tisztátalanul kell megjelenniük az emberi szív
Vizsgálója előtt. Aggódva kiáltottak: »Kicsoda szabadít meg
engem a halálnak testéből?« Amikor felismerték, hogy a Golgota
keresztjén, az ember bűnei miatt kellett ily végtelen áldozatot
hozni, megértették, hogy csakis Krisztus érdemei engesztelhetik ki
Istent bűneikért, és békíthetik meg az embert Istennel. Hittel
és alázattal meghajoltak Isten Báránya előtt, aki elveszi a világ
bűneit, és Jézus vére által bocsánatot kaptak »az előbb
elkövetett bűnök«-re.
Ezek a lelkek megtéréshez illő gyümölcsöt teremtek.
Hittek és megkeresztelkedtek, majd Krisztus Jézusban új teremtményekként
indultak el az új életben - nem azért, hogy a korábbi kívánságaikhoz
szabják magukat, hanem hogy az Isten Fiába vetett hittel Krisztus nyomába
lépjenek; hogy visszatükrözzék jellemét és megtisztuljanak, amiképpen
Ő is tiszta. Amit egykor gyűlöltek, most szerették, és amit
egykor szerettek, most gyűlölték. A büszke és akaratos szelíd
és alázatos lett. A hiú és fölényes pedig megfontolt és szerény.
Az átkozódó kegyes, az iszákos józan lett, az erkölcstelen pedig
erkölcsös. Felhagytak a világ hiú szokásaival. Ékességük nem külsőségekből,
»hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek
felvevéséből« állt; »a szívnek elrejtett emberei« voltak, »a
szelíd és csendes lélek romolhatatlanságá«-ra törekedtek, »ami
igen becses az Isten előtt« (1Pt 3:3-4).
Az ébredéseket mélységes önvizsgálat és alázatosság kísérte,
a bűnösökhöz szóló ünnepélyes, komoly felhívások jellemezték,
és mélységes szánalom azok iránt, akikért Krisztus vére hullt. Férfiak
és nők tusakodva imádkoztak Istenhez mások üdvösségéért. E
lelki ébredések gyümölcseit azokon az embereken lehetett meglátni,
akik nem riadtak vissza az önmegtagadástól és áldozattól, hanem örültek,
hogy méltók a Krisztusért való gyalázat és megpróbáltatás
elszenvedésére. Az emberek látták, hogy azok, akik megvallották Jézus
nevét, megváltoztak. Környezetüknek áldást jelentett a befolyásuk.
Krisztussal gyűjtöttek, és a Léleknek vetettek, hogy örök életet
arassanak.
El lehetett mondani róluk: »megtérésre szomorodtatok meg«.
»Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan
megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált
szerez. Mert ímé ez a ti Isten szerint való megszomorodástok milyen
nagy buzgóságot keltett tibennetek, sőt védekezést, sőt
bosszankodást, sőt félelmet, sőt kívánkozást, sőt
buzgóságot, sőt bosszúállást. Mindenképpen bebizonyítottátok,
hogy tiszták vagytok e dolgokban« (2Kor 7:9-11).
Ilyen eredménnyel jár Isten Lelkének munkája. A megtérés
csak akkor valódi, ha megújulás követi. Ha a bűnös visszaadja
a zálogot, ha megtéríti, amit ellopott, ha megvallja bűneit, ha
szereti Istent és embertársait, akkor biztosan békére lelt Istenben.
A vallási ébredések korábban ilyen eredményekkel jártak. Gyümölcseik
tanúsága szerint, Isten áldása - az emberek megtérése és az
emberiség felemelkedése - kísérte ezeket a mozgalmakat.
Sok újkori ébredés kísérő jelenségei azonban élesen különböznek
azoktól a megnyilatkozásoktól, amelyek régebben kísérték Isten
szolgáinak fáradozásait. Igaz, hogy sok helyen fellángol az érdeklődés,
a gyülekezetek sok taggal szaporodnak, és sokan mondják, hogy megtértek,
de az eredmények nem olyanok, hogy a lelki élet hasonló mértékű
elmélyülését is bizonyítanák. A világosság, amely egy időre
fellángol, csakhamar kialszik, az előbbinél sűrűbb sötétséget
hagyva maga után.
A látványos ébredések nagyon sokszor a képzelet megmozgatásával,
az érzelmek felkeltésével, az új és meglepő utáni vágy kielégítésével
lángolnak fel. Az így szerzett hívek nemigen akarnak a Biblia igazságára
hallgatni; nem nagyon érdekli őket a próféták és az apostolok
bizonyságtevése. Csak az az istentisztelet érdekes nekik, amiben
szenzáció van. A higgadt gondolkodást kiváltó üzenet nem talál
bennük visszhangra. Isten Igéjének világos intéseire, amelyek örök
érdekeiket közvetlenül érintik, ügyet sem vetnek.
Minden megtért léleknek az élet nagy kérdése az Istenhez és
az örök dolgokhoz való viszony lesz. De ma melyik nagy egyházban található
meg az Istennek szentelt lelkület? A hívek büszkék és a világot
szeretik. Most sem tagadják meg énüket jobban, most sem akarják inkább
felvenni a keresztet és követni a szelíd, alázatos Jézust, mint
megtérésük előtt. A vallás a hitetlenek és a kétkedők gúnytárgya
lett, mert oly sok vallásoskodó ember nincs tisztában a vallás
elveivel. A kegyesség erejét sok egyház már alig ismeri. A szórakozások,
a gyülekezeti színházi előadások, a bazárok, az elegáns házak,
a hivalkodások száműzik a szent gondolatokat. Az anyagi javak és
a világi foglalatosságok kötik le a tagok gondolatvilágát, és még
futólag sem igen figyelnek örök érdekeikre.
A hit és a kegyesség súlyos hanyatlása ellenére is vannak
Krisztusnak hűséges követői ezekben az egyházakban. Mielőtt
Isten utoljára látogatná meg ítéletével a földet, az Úr népe között
olyan lelki ébredés lesz, amire az apostoli idők óta nem volt példa.
Isten Lelke és ereje kiárad népére. Akkor sokan elkülönülnek
azoktól az egyházaktól, amelyekben a világ szeretete kiszorítja az
Isten és Igéje iránti szeretetet. Sokan - lelkészek és egyháztagok
- boldogan elfogadják azokat a nagyszerű igazságokat, amelyeket
Isten ebben az időben hirdet, hogy elkészítsen egy népet az Úr
második eljövetelére. A lelkek ellensége gátolni akarja ezt a munkát.
Mielőtt e megmozdulás ideje elérkezik, megkísérli kibontakozását
megakadályozni hamisítvány létrehozásával. Azokban az egyházakban,
amelyeket megtévesztő befolyása alá tud vonni, azt a látszatot
kelti, hogy Isten különleges áldása árad ki rájuk. Nagy vallási
érdeklődés
látszatát kelti. Tömegek
ujjongnak majd azon, hogy Isten csodálatos munkát végez értük;
pedig ez a munka más lélektől származik. Sátán a vallás leple
alatt próbálja meg befolyását a keresztény világra kiterjeszteni.
Az elmúlt fél évszázad sok ébredésében kisebb-nagyobb mértékben
azok a hatások érvényesültek, amelyek a jövő nagyobb
mozgalmaiban fognak megmutatkozni: érzelmi túlfűtöttség, az
igaz és a hamis keveredése. Ezek nagyon alkalmasak az emberek félrevezetésére.
De senkinek sem kell eltévednie. Isten Igéjének fényénél nem nehéz
megállapítani e mozgalmak jellegét. Ahol az emberek figyelmen kívül
hagyják a Biblia bizonyságtételét, és elfordulnak azoktól a világos,
lélekpróbáló igazságoktól, amelyek önmegtagadást és a világ
megtagadását igénylik, oda Isten nem küldi áldását. Ebben
biztosak lehetünk. És az a mérték, amelyet Krisztus maga adott: »Gyümölcseikről
ismeritek meg őket« (Mt 7:16) - megmutatja, hogy ezek a mozgalmak
nem Isten Lelkétől vannak.
Isten az Ige igazságai által nyilatkoztatta ki önmagát az
embernek; és mindazokat, akik elfogadják ezeket az igazságokat, megvédi
Sátán csalásaitól. Az igazság semmibevevése kaput tár olyan
gonoszságok előtt, amelyek most nagymértékben terjednek a vallásos
világban. Isten törvényének jellegét és fontosságát sokan szem
elől tévesztették. E törvény jellegének, örökérvényűségének
és kötelező voltának meg nem értése téves fogalmakat keltett
a megtérésről és a megszentelődésről, és a kegyesség
normájának leszállításához vezetett az egyházban. Itt keresendő
a titka annak, hogy korunk ébredéseiből miért hiányzik Isten
Lelke és ereje.
A különböző egyházakban vannak mélyen hivő
emberek, akik ismerik ezt a tényt, és sajnálkoznak miatta. Edwards A.
Park professzor korunk vallási veszélyeiről találóan ezt
mondja: »A veszély egyik forrása az, hogy a szószék nem szerez érvényt
Isten törvényének. Régebben a szószék a lelkiismeret szavának
visszhangja volt... Legjelesebb prédikátoraink a Mester példájának
követésével, a törvénynek, a törvény rendelkezéseinek és a büntetés
kilátásának hangsúlyozásával csodálatos méltóságot adtak előadásaiknak.
Elismételték azt a két nagy elvet, hogy a törvény az isteni tökéletesség
tükörképe, és az az ember, aki nem szereti a törvényt, az nem
szereti az evangéliumot sem, mivel a törvény, miként az evangélium,
Isten jellemét híven tükrözi. Ez a veszély más veszélyhez - a bűn
súlyának, terjedésének és meggyalázó voltának alábecsüléséhez
- vezet. Amilyen jogos helye van a törvénynek, éppolyan jogtalan
dolog a vele szembeni engedetlenség...
A már megnevezett veszélyekhez járul Isten igazságosságának
alábecsülése is. Korunk lelkészei hajlamosak arra, hogy az isteni jóakaratból
leválasszák az isteni igazságosságot, és ezt a jóakaratot inkább
szentimentalizmussá süllyesszék, mintsem elvi rangra emeljék. Az új
teológiai prizma szétválasztja azt, amit Isten egyesített. Isten törvénye
jó vagy rossz? Jó! Akkor az igazság is jó, mert jellegénél fogva végrehajtja
a törvényt. Ha az ember Isten törvényét és igazságosságát,
valamint az engedetlenség súlyos és meggyalázó voltát alábecsüli,
könnyen eljut oda, hogy alábecsüli a kegyelmet is, amely engesztelést
szerez a bűnre. « Az emberek tehát elfelejtik az evangélium értékét
és fontosságát, és nem sok kell ahhoz, hogy magát a Bibliát is félretegyék.
Sok vallástanító azt állítja, hogy Krisztus eltörölte halálával
a törvényt, és az embernek azóta nem kell megtartania. Egyesek súlyos
igának tartják, és a törvény szolgaságával szembeállítják az
evangélium szabadságát.
A próféták és az apostolok azonban másképp látják Isten
szent törvényét. Dávid ezt mondta: »Tágas téren járok, mert a te
határozataidat keresem« (Zsolt 119:45). Jakab apostol, Krisztus halála
után azt írta, hogy a Tízparancsolat »királyi törvény«, »a
szabadság tökéletes törvénye« (Jk 2:8; 1:25). A Jelenések könyvének
írója pedig fél évszázaddal a keresztre feszítés után áldást
hirdet mindazokra, »akik megtartják az Ő parancsolatait, hogy
joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba«
(Jel 22:14).
Semmi alapja nincs annak az állításnak, hogy Krisztus eltörölte
halálával Atyja törvényét. Ha a törvény megváltoztatható vagy félre
tehető lett volna, akkor Krisztusnak nem kellett volna meghalnia,
hogy megváltsa halálával az embert a bűn következményétől.
Krisztus halála a törvény változhatatlanságát bizonyítja, és távolról
sem az eltörlését. Isten Fia azért jött, hogy »a törvényt naggyá«
tegye »és dicsőségessé« (Ésa 42:21). Ezt mondta: »Ne gondoljátok,
hogy jöttem a törvénynek... eltörlésére«, »míg az ég és a föld
elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik«
(Mt 5:17.18). Jézus önmagáról így nyilatkozik: »Hogy teljesítsem
a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette
van« (Zsolt 40:9).
Isten törvénye - jellegénél fogva - változhatatlan; Alkotója
akaratát és jellemét nyilatkoztatja ki. Isten szeretet, és törvénye
is szeretet. A törvény két nagy elve: az Isten iránti szeretet és
az ember iránti szeretet. »A törvénynek betöltése a szeretet« (Róm
13:10). Isten jelleme az igazság és az igazságosság; ilyen a törvénye
is. A zsoltáríró így nyilatkozik: »A Te törvényed igaz«; »minden
parancsolatod igaz« (Zsolt 119:142.172). Pál apostol pedig kijelenti:
»A törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó« (Róm
7:12). Isten törvénye, amely Isten gondolatának és akaratának
kifejezése, olyan maradandó, mint a Szerzője.
Amikor az ember megtér és megszentelődik, megbékül
Istennel, mert összhangba kerül Isten törvényének elveivel. A bűnös
ezáltal megbékül Istennel. Kezdetben Isten az embert a maga képmására
teremtette. Az ember tökéletes összhangban élt a természettel és
Isten törvényével. Az igazságosság elvei szívébe voltak írva. A
bűn azonban elidegenítette Alkotójától. Már nem tükrözte
Isten képmását. Szíve harcban állt Isten törvényének elveivel.
»A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének
nem engedelmeskedik, mert nem is teheti« (Róm 8:7). De »úgy szerette
Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta«, hogy az
ember megbékülhessen Istennel, és Krisztus érdemei által újra összhangba
kerüljön Alkotójával. Az emberi szívnek Isten kegyelme által meg
kell újulnia; felülről új életet kell kapnia. Ez a változás:
az újjászületés, amely nélkül - mondja Jézus - az ember »nem láthatja
az Isten országát«.
Az első lépés az Istennel való megbékéléshez: a bűn
belátása. »A bűn pedig a törvénytelenség. « »A bűn
ismerete a törvény által vagyon« (1Jn 3:4; Róm 3:20). Hogy a bűnös
felismerje bűnösségét, jellemét Isten mércéjével, az igazság
nagyszerű zsinórmértékével kell megmérnie. A törvény tükör,
amely megmutatja, milyen tökéletes az igaz jellem; elfogadása képessé
teszi az embert arra, hogy a saját jellemében meglássa a hibákat.
A törvény rámutat az ember bűneire, de nem gyógyítja ki
belőlük. Míg életet ígér az engedelmeseknek, kijelenti, hogy a
törvényszegő osztályrésze: halál. A bűnöst csak Krisztus
evangéliuma szabadíthatja meg a bűn szennyétől és a kárhozattól.
A bűnösnek meg kell bánnia bűneit Isten előtt, akinek a
törvényét áthágta; hinnie kell Krisztusban és engesztelő áldozatában.
Így kap bűnbocsánatot »az előbb elkövetett bűnök«-re,
és isteni természet részesévé lesz. Ő Isten gyermeke; a fiúság
Lelkét kapta, aki által így kiált: »Abba, Atyám!«.
Vajon az ember most már szabadon áthághatja Isten törvényét?
Pál ezt mondja: »A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit
által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük.
« »Akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?« János
pedig kijelenti: »Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő
parancsolatait; az Ő parancsolatai pedig nem nehezek« (Róm 3:31;
6:2; 1Jn 5:3). Az újjászületés által a szív összhangba kerül
Istennel és törvényével. E hatalmas változás nyomán a bűnös
átment a halálból az életbe; a bűnös szent, a törvényszegő
és lázadó pedig engedelmes és hűséges lett. Véget ért a régi,
az Istentől elidegenedett élet; megkezdődött az új, a megbékélt
élet, a hit és szeretet élete. »A törvénynek igazsága« pedig »beteljesül...
bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint« (Róm
8:4). S az ember szívből kiáltja: »Mely igen szeretem a Te törvényedet,
egész napestig arról gondolkodom!« (Zsolt 119:97).
»Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket«
(Zsolt 19:8). A törvény nélkül az embernek nincs igazi fogalma Isten
tisztaságáról és szentségéről, sem pedig a maga bűnösségéről
és tisztátalanságáról. Nem látja be igazán bűnös voltát,
és nem érzi a megtérés szükségességét. Az ember megsértette
Isten törvényét, és ezért elveszett állapotban van. De mivel nincs
elveszett állapotának tudatában, azt sem ismeri fel, hogy szüksége
van Krisztus engesztelő vérére. A megváltás reménységét szívének
gyökeres megváltozása és életének megújulása nélkül fogadta
el. Szép számmal van ilyen felszínes megtérés, és tömegek
csatlakoznak az egyházhoz, akik soha nem forrtak össze Krisztussal.
A megszentelődésről alkotott téves nézeteknek,
amelyek Isten törvényének mellőzéséből és elutasításából
fakadnak, szintén kiemelkedő helyük van korunk vallásos
mozgalmaiban. Ezek egyrészt téves tanítások, másrészt következményeikben
veszélyesek. S mivel olyan sokan fogadják szívesen őket, kétszeresen
fontos, hogy mindenki világosan lássa, mit tanít róluk a Szentírás.
A megszentelődés bibliai tantétel. Pál apostol a
thesszalonikai gyülekezethez intézett levelében kijelenti: »Ez az
Isten akaratja, a ti szentté lételetek. « És így imádkozik: »Maga
pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől«
(lThessz 4:3; 5:23). A Szentírás világosan tanítja, hogy mi a
megszentelődés, és hogy miként lehet arra eljutni. A Megváltó
így imádkozott tanítványaiért: »Szenteld meg őket a Te igazságoddal:
A Te igéd igazság« (Jn 17:17). Pál pedig azt tanítja, hogy a hivő
legyen »a Szentlélek által megszentelt« (Róm 15:16). Mi a Szentlélek
munkája? Jézus ezt mondta tanítványainak: »Mikor eljő amaz, az
igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra« (Jn
16:13). A zsoltáríró szavai pedig így hangzanak: »A Te törvényed
igaz«. Isten Igéjéből a Szentlélek által feltárulnak az ember
előtt az igazság nagyszerű elvei, amelyeket a törvény
foglal magában. És mivel Isten törvénye »szent és igaz és jó«,
a tökéletes Isten tükörképe, ebből az következik, hogy az a
jellem, amelyet e törvénynek való engedelmesség formált, szintén
szent. Krisztus az ilyen jellem tökéletes példája. Ezt mondja. »Én
megtartottam az én Atyámnak parancsolatait. « »Én mindenkor azokat
cselekszem, amelyek néki kedvesek« (Jn 15:10; 8:29). Krisztus követői
hasonlók lesznek Urukhoz, és Isten kegyelméből jellemük szent törvényének
elveihez igazodik. Ez a bibliai megszentelődés.
Ez az átalakulás csak a Krisztusba vetett hit által, Isten
bennünk lakozó Lelkének erejével lehetséges. Pál buzdítja a hivőket:
»Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket;
mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást
jó kedvéből« (Fil 2:12-13). A keresztény is érzi a bűn csábítását,
de állandóan harcol ellene. Itt van szükség Krisztus segítségére.
Az
emberi gyengeség egyesül a
mennyei erővel, és a hivő így kiált: »Hála az Istennek,
aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által« (lKor
15:57).
A Szentírás világosan kinyilatkoztatja, hogy a megszentelődés
útján lépésről lépésre lehet előre jutni. Amikor a bűnös
a megtéréskor békességet talál Istenben az engesztelő vér útján,
a keresztény élet csak elkezdődött. A hivőnek törekednie
kell a »tökéletességre«, és felnőni »Krisztus teljességével
ékeskedő kornak mértékére«. Pál apostol ezt mondja: »Egyet
cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak
pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest
igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való
elhívása jutalmára« (Fil 3:14). Péter pedig elénk tárja azokat a
lépcsőfokokat, amelyeken át a bibliai megszentelődés elérhető:
»Minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassatok
igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat,
az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a
kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden
ember iránti szeretetet... ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha«
(2Pt 1:5-10).
A bibliai megszentelődés alázatossággal jár. A
megszentelt életű embernek - Mózeshez hasonlóan - fogalma van a
szentség félelmes és fenséges voltáról. A végtelen Isten tisztaságával,
dicsőségével és tökéletességével szemben felismeri saját méltatlan
voltát.
Dániel próféta az igazi megszentelődés példája volt.
Hosszú élete során sok nemes lelkű szolgálatot tett a Mesterért.
»Kedves férfiú« volt (Dán 10:11) a Menny előtt. Ez a megbecsült
próféta nem tartotta magát tisztának és szentnek. Azonosította magát
Izrael súlyosan vétkezőivel, amikor Isten előtt így könyörgött
a népért: »Nem a mi igazságunkban, hanem a Te nagy irgalmasságodban
bízva terjesztjük elődbe a mi esedezéseinket.« »Vétkeztünk,
gonoszul cselekedtünk!« A próféta ezt is mondja: »szólék és imádkozám,
és vallást tevék az én bűnömről, és az én népemnek, az
Izraelnek bűnéről. « És később amikor, Isten Fia
megjelent, hogy eligazítást adjon neki, Dániel így szól: »Orcám
eltorzula, és oda lőn minden erőm« (Dán 9:18.15.20; 10:8).
Amikor Jób a forgószélből hallotta az Úr hangját, így
kiáltott:
»Hibáztatom magam, és bánkódom
a porban és hamuban!« (Jób 42:6). Amikor Ésaiás látta az Úr dicsőségét,
és hallotta a kérubokat kiáltani: »Szent, szent, szent a seregek Ura«,
így kiáltott: »Jaj nékem, elvesztem! « (Ésa 6:3.5). Pál, miután
a Lélek elragadta a harmadik égig, és hallott olyan dolgokat, amelyet
ember nem mondhat el, »minden szentek között a legkisebbnek« nevezte
magát (2Kor 12:2-4; Ef 3:8). A szeretett tanítvány, János, aki Jézus
keblén pihent, és látta dicsőségét, halottként esett az
angyal lábához (Jel 1:17).
Azok akik a Kálvária keresztjének árnyékában járnak, nem
dicsőítik önmagukat, és nem állítják kérkedve, hogy nem bűnösek.
Érzik, hogy bűneik okozták azt a szenvedést, amely megtörte
Isten Fiának szívét. Ez a gondolat alázattal tölti el őket.
Akik legközelebb vannak Jézushoz, azok látják legtisztábban, hogy
milyen esendő és bűnös az ember, és reménységüket egyedül
a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeibe vetik.
A vallásos világban kezd előtérbe kerülni az az »életszentség«,
amely magában hordja az öndicsőítés szellemét, és semmibe
veszi Isten törvényét. Ezt a megszentelődést a Biblia vallása
nem ismeri. E megszentelődés helyeslői hirdetik, hogy a
megszentelődés egy pillanat munkája. Az embernek csak hinnie kell
és akkor eljut a tökéletes szentségre. »Csak higgyetek - mondják
-, és az áldás a tiétek! Mást nem is kell tenni! E tanítók tagadják
Isten törvényének tekintélyét, és azt hangoztatják, hogy a
parancsolatokat nem kell megtartani. De vajon lehet-e szent valaki, azaz
összhangban lehet-e Isten akaratával és jellemével, miközben
szemben áll azokkal az elvekkel, amelyek kifejezik Isten lényét és
akaratát, megmutatva mi az, amivel tetszését elnyerhetjük?
A könnyű vallás utáni vágy, amely nem igényel erőfeszítést,
önmegtagadást, a világ bolondságaitól való elkülönülést, népszerű
tanná tette a hit tantételét, és csakis a hitét. De mit tanít
Isten Igéje? Jakab apostol ezt mondja: »Mi haszna, atyámfiai, ha
valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy
megtarthatja-é őt a hit?... Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló
ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi
atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot,
az ő fiát az oltárra?
Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és
a cselekedetekből lett teljessé a hit?... Látjátok tehát, hogy
cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből«
(Jak 2:14-24).
Isten Igéje bizonyságot tesz e csábító tanítás: a
cselekedetek nélküli hit tantétele ellen. Nem hit az, amely, miközben
igényli a Menny kegyét, nem teljesíti a megkegyelmezés feltételeit.
Ez önámítás. A valódi hit alapja: a Szentírás ígéretei és tanácsai.
Ne csapja be senki magát azzal az elképzeléssel, hogy akkor is
szent lehet, ha szántszándékkal áthágja Isten valamelyik kívánalmát.
A tudatos vétkezés elnémítja Isten Lelkének bizonyságtevő
hangját, és elszakítja az embert Istentől. »A bűn pedig a
törvénytelenség.« És »aki bűnbe esik (áthágja a törvényt),
egy sem látta őt, sem meg nem ismerte Őt« (1Jn 3:6). Jóllehet
János nagyon sokat beszél levelében a szeretetről, de határozottan
megnevezi, milyen az az ember, aki magát szentnek tartja, miközben
Isten törvényét sorozatosan áthágja. »Aki ezt mondja: Ismerem
Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és
nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az Ő beszédét,
abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete« (1Jn 2:4-5). Ez méri
meg az ember hitvallását. Senkinek sem tulajdoníthatunk szentséget
anélkül, hogy Isten mércéje alá ne állítanánk, amely a szentség
egyetlen normája mennyen és földön. Ha az ember nem érzi az erkölcsi
törvény súlyát, ha Isten rendelkezéseit lebecsüli és félvállról
veszi, ha csak a legkisebb parancsolatok egyikét is áthágja, és az
embereket is erre biztatja, a menny előtt nincs becsülete, és
tulajdonképpen nem is ismeri Istent.
Ha valaki azt állítja, hogy bűntelen, maga az állítás
bizonyítja, hogy aki ezt mondja magáról, messze van a szentségtől.
Mivel fogalma sincs Isten végtelen tisztaságáról és szentségéről,
sem pedig arról, hogy miként élhet összhangban Istennel; mivel
fogalma sincs Jézus jellemének tisztaságáról, nemes voltáról és
szépségéről, sem pedig a bűn veszélyességéről és
gonoszságáról, azért tarthatja magát szentnek. Az ember minél távolabb
van Krisztustól, minél hiányosabbak a fogalmai Isten jelleméről
és kívánalmairól, annál igazabbnak látja magát.
A Bibliában bemutatott
szentség az ember egész lényét - értelmét, lelkét és testét -
érinti. Pál így imádkozott a thesszalonikaiakért: »egész valótok,
mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi
Urunk Jézus Krisztus eljövetelére« (lThessz 5:23). Ezt is írja a
hivőknek: »Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára,
hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek
kedves áldozatul« (Róm 12:1). Az ősi Izrael korában minden állatot,
amelyet áldozatként Isten elé hoztak, a pap gondosan megvizsgált, és
ha bármilyen hibát talált benne, nem fogadta el, mert Isten
megparancsolta, hogy az áldozat hibátlan legyen. A keresztényeknek
testüket kell odaszánniuk »élő, szent és Istennek kedves áldozatul«.
Hogy ezt megtehessék, minden képességüket a lehető legjobb állapotban
kell tartaniuk. Minden szokás, amely csökkenti a fizikai és a
szellemi erőt, alkalmatlanná teszi az embert arra, hogy a Teremtőnek
szolgáljon. És vajon megelégszik-e Isten olyan dologgal, aminél
jobbat is tudnánk nyújtani? Krisztus azt mondta: »Szeresd az Urat, a
te Istenedet teljes szívedből«. Azok, akik Istent teljes szívükből
szeretik, a legjobb szolgálatot szeretnék neki nyújtani, és állandóan
arra törekszenek, hogy minden képességüket összhangba hozzák
azokkal a törvényekkel, amelyek segítik az embert, hogy talentumait
Isten szolgálatába állítsa. Nem akarják vágyaik és szenvedélyeik
kielégítésével gyengíteni vagy beszennyezni a mennyei Atyjuknak
felkínált áldozatot.
Péter így szól: »Tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól,
amelyek a lélek ellen vitézkednek« (1Pt 2:11). Minden bűnös
kedvtelés bénítja képességeinket, tompítja szellemi és lelki érzékenységünket,
és a minimumra csökkenti Isten Igéjének és Lelkének szívünkre
gyakorolt hatását. Pál apostol ezt írja a korinthusiaknak: »Tisztítsuk
meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében
vivén véghez a mi megszentelésünket« (2Kor 7:1). Pál a Lélek gyümölcsei
- a »szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság,
hűség, szelídség« - közé sorolja a »mértékletesség«-et
is (Gal 5:22).
Ezeket a kijelentéseket Isten ihlette. Mégis hány állítólagos
keresztény gyöngíti képességeit a nyereséghajszában és a divat
imádatában; hányan ássák alá Isten képmására formált emberi méltóságukat
falánksággal, borivással, tiltott élvezetekkel. És az egyház
ahelyett, hogy dorgálná, nagyon sokszor még elő is mozdítja a bűnt
- a szórakozás utáni vágy, a kapzsiság és az étvágy felkeltésével
-, hogy feltöltse pénztárát, mert erre a Krisztus iránti szeretet túl
kevés. Vajon ha Jézus belépne korunk gyülekezeteibe, és meglátná
a vallás leple alatti lakmározást és szentségtelen kufárkodást,
nem űzné-e ki a szentségtörőket éppúgy, mint egykor a pénzváltókat
a templomból?
Jakab apostol kijelenti, hogy a felülről való bölcsesség
»először is tiszta«. Ha az apostol találkozott volna azokkal,
akik Jézus drága nevét dohánnyal mérgezett ajkukra veszik, akiknek
a leheletét és személyiségét megfertőzi az kellemetlen dohányszag;
ha látta volna azokat, akik beszennyezik a levegőt, és egész környezetüket
a méreg belélegzésére kényszerítik; ha az apostol találkozott
volna a tiszta evangélium által annyira elítélt szokással, vajon
nem bélyegezte volna »földi, testi és ördögi« dolognak? A dohányzás
számos rabja, a megszentelődés minden áldására igényt tartva,
mennyei reménységéről beszél. De Isten Igéje világosan
kijelenti, hogy »nem megy abba be semmi tisztátalan« (Jel 21:27).
»Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek
temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?
Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti
testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi« (lKor 6:19-20). Az,
akinek a teste a Szentlélek temploma, nem lesz káros szokás rabja. Az
emberi képességek Krisztus tulajdonai. Krisztus megvásárolta az
embert vére árán. Az ember minden java az Úré. Hogyan lehetne bűntelen,
ha tékozolja ezt a gondjaira bízott vagyont? Számos látszatkeresztény
költ évente mérhetetlen összeget haszontalan és káros élvezetekre,
mialatt lelkek pusztulnak el, mert nem ismerik az élet Igéjét. Istentől
visszatartják a tizedet és az áldozatot, miközben többet áldoznak
fel a romboló vágyak oltárán, mint amennyit a szegények megsegítésére
vagy az evangélium hirdetésére adnak. Ha mindazok, akik magukat
Krisztus követőinek vallják, igazán megszentelt emberek volnának,
akkor ahelyett, hogy javaikat szükségtelen sőt káros élvezetekre
költenék, az Úr kincstárába vinnék, és e hivő keresztények
példát mutatnának
a mértékletességre, önmegtagadásra
és önfeláldozásra. Így lennének a világ világossága.
A világ beleveti magát az élvezetekbe. »A test kívánsága,
és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése« uralkodik az
emberek tömegein. De Krisztus követői szentebb dolgokra
hivatottak. »Menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az
Úr, és tisztátalant ne illessetek. « Isten Igéjének fényénél
joggal mondhatjuk, hogy nem igazán szent az az ember, aki nem tagadja
meg teljesen a világ bűnös szokásait és örömeit.
Azokhoz, akik teljesítik e feltételeket: »Menjetek ki közülük,
és szakadjatok el,... és tisztátalant ne illessetek«, így hangzik
Isten ígérete: »Én magamhoz fogadlak titeket, és leszek néktek Atyátok,
és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr«
(2Kor 6:17-18). Minden kereszténynek kiváltsága és kötelessége,
hogy Isten dolgaiban gazdag és szép tapasztalatokat szerezzen. »Én
vagyok a világ világossága - mondta Jézus -, aki engem követ, nem járhat
a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága« (Jn
8:12). »Az igazak ösvénye... olyan, mint a hajnal világossága, mely
minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig« (Péld
4:18). Minden kegyes és engedelmes cselekedet erősíti az ember
kapcsolatát a világ Világosságával, akiben »nincsen... semmi sötétség«.
Az Igazság Napjának fényes sugarai ráhullnak Isten szolgáira, és
nekik vissza kell tükrözniük ezeket a sugarakat. Miként a bolygók
hirdetik, hogy van az égen egy nagy világító test, amelynek fényétől
ragyognak ők is, éppúgy kell a keresztényeknek is bizonyságot
tenni arról, hogy van Isten a világegyetem trónján, akinek a jelleme
méltó a dicsőítésre és a követésre, Szent Lelkének szépsége,
jellemének tisztasága és szentsége meg fog mutatkozni tanúiban.
Pál a kolossébeliekhez írt levelében felsorolja az Isten
gyermekeinek adott gazdag áldásokat. Ezt mondja: »Nem szűnünk
meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten
akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben,
hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó
cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében:
minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének
hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel«
(Kol 1:9-11).
Pál azt akarta, hogy efézusi testvérei megértsék, milyen
nagy kiváltsága van a kereszténynek. Világosan és érthetően
beszélt arról a csodálatos erőről és ismeretről,
amelyet a Magasságos fiaiként és leányaiként ők is
megszerezhetnek. Megvolt a lehetőségük, hogy »hatalmasan« megerősödjenek
»az Ő Lelke által a belső emberben«; hogy »a szeretetben
meggyökerezvén és alapot vévén«, megérthessék »minden
szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és
magassága az Isten jóvoltának«, és megismerjék »a Krisztusnak
minden ismeretet felül haladó szeretetét« (Ef 3:16-19). Az apostol
imája akkor érinti a legnagyobb kiváltságot, amikor azért könyörög,
hogy »beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig«.
Itt tárul elénk az a magasztos cél, amelyet mennyei Atyánk ígéreteibe
vetett hit által érhetünk el, ha teljesítjük parancsait. Krisztus
érdemei által nyitva áll előttünk az út a végtelen Hatalom trónjához.
»Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért
odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?« (Róm
8:32). Az Atya mérték nélkül adta Lelkét Fiának, és mi is meríthetünk
Jézus teljességéből. Krisztus így szólt: »Ha azért ti gonosz
létetekre tudtok a ti fiatoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább
ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik?«
(Lk 11:13). »Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.
a »Kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen« (Jn
14:14; 16:24).
Legyen a keresztény alázatos, de ne legyen szomorú, és ne
becsülje le önmagát! Mindenkinek kiváltsága, hogy olyan életet éljen,
amelyet Isten helyeselhet és megáldhat. Nem mennyei Atyánk akarata
az, hogy az elítélt ember gyászos hangulata állandóan ránk
nehezedjen. Nem a lehorgasztott fej és a túl gyakori befelé fordulás
az igazi alázatosság bizonyítéka. Jézusnál megtisztulhatunk. Szégyen
és lelkifurdalás nélkül állhatunk a törvény elé. »Nincsen immár
semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem
test szerint járnak, hanem Lélek szerint« (Róm 8:1).
Ádám elbukott fiai Jézus
által »Isten fiai«-vá lehetnek. »A megszentelő és a
megszenteltek egytől valók mindnyájan, amely oknál fogva nem szégyenli
őket atyjafiainak hívni« (Isid 2:11). A keresztény embernek a
hit, a győzelem és az Istenben való öröm életét kell élnie.
»Mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és
az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk«
(1Jn 5:4). Jól mondta Nehémiás, Isten szolgája: »Az Úrnak öröme
a ti erősségtek« (Neh 8:10). Pál pedig így nyilatkozott: »Örüljetek
az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!« »Mindenkor örüljetek.
Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten
akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok« (Fil 4:4; lThessz
5:16-18).
A bibliai megtérés és megszentelődés ilyen gyümölcsöket
terem. Ezek ritka gyümölcsök, mert az Isten törvényének tanításait
- az igaz élet nagyszerű elveit - a keresztény világ közömbösen
veszi. Ezért látunk olyan keveset Isten Lelkének mélységes, időálló
munkájából, amely a korábbi ébredéseket jellemezte.
Szemlélés útján formálódunk át. És ha az ember
megfeledkezik azokról a szent elvekről, amelyekből megismerte
Isten jellemének tökéletességét és szentségét; ha az emberek
figyelmét emberi tanítások és elméletek vonják magukra, akkor nem
csoda, hogy az élő kegyesség alábbhagy az egyházban. Az Úr ezt
mondja: »Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat
ássanak maguknak; és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a
vizet« (Jer 2:13).
»Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán... Hanem az
Úr törvényében van gyönyörűsége, és az Ő törvényéről
gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé
ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem
hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen« (Zsolt
1:1-3). Csak akkor támadhat fel újra az őskeresztény hit és
kegyesség Isten hitvalló népe között, ha Isten törvénye
visszakapja jogos helyét, »Így szól az Úr: Álljatok az utakra, és
nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől,
melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti
lelketeknek!« (Jer 6:16)
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|