26. Egy reformációs munka
Ésaiás próféta megjövendölte
az utolsó idők szombatreformját. »Őrizzétek meg a jogosságot,
és cselekedjetek igazságot - mondta -, mert közel van szabadításom,
hogy eljöjjön, és igazságom, hogy megjelenjék: boldog ember, aki
ezt cselekszi, és az ember fia, aki ahhoz ragaszkodik, aki megőrzi
a szombatot, hogy meg ne fertőztesse azt, és megőrzi kezét,
hogy semmi gonoszt ne tegyen. « »Az idegeneket, akik az Úrhoz adák
magukat, hogy néki szolgáljanak és hogy szeressék az Úr nevét,
hogy Őnéki szolgái legyenek; mindenkit, aki megőrzi a
szombatot, hogy meg ne fertőztesse azt, és a szövetségemhez
ragaszkodókat: szent hegyemre viszem föl ezeket, és megvidámítom
őket imádságom házában« (Ésa 56:1-2; 6-7).
Ezek a szavak - ahogy a szövegösszefüggésből kitűnik
a keresztény korszakra vonatkoznak. »Így szól az Úr Isten, aki összegyűjti
Izrael elszéledt fiait: még gyűjtök őhozzá, az ő
egybegyűjtötteihez!« (Ésa 56:8). A próféta áldást mond
azokra, akik tisztelik a szombatot, és előre jelzi, hogy az evangélium
a pogányok között is gyümölcsöt terem. Tehát a negyedik
parancsolat érvényes Krisztus kereszthalála, feltámadása és
mennybemenetele után is, amikor szolgáinak minden nemzethez el kell
vinniük az örömüzenetet.
Az Úr ugyancsak Ésaiás próféta által ezt a parancsot adja:
»Kösd be a bizonyságtételt, és pecsételd be e tanítást tanítványaimban!
« (Ésa 8:16). Isten törvényének pecsétje a negyedik parancsolatban
található. A tíz közül csak ez tünteti fel a Törvényadó nevét
és rangját. E parancsolat hirdeti, hogy Isten az ég és a föld
Teremtője, és ezért mindenkinél nagyobb tisztelet és imádat
illeti meg. A Tízparancsolatnak csak ez az egy rendelkezése utal arra,
hogy a törvényt milyen hatalmas lény alkotta. A pápai hatalom a
szombat megváltoztatásával, a törvényt megfosztotta a pecséttől.
Jézus tanítványainak az a feladatuk, hogy a negyedik parancsolat - a
szombat - megszentelésével jogos helyére állítsák vissza a teremtés
emlékünnepét.
»A tanításra és a bizonyságtételre.« Míg szép számmal
vannak egymásnak ellentmondó tanítások és elméletek, Isten törvénye
az a biztos mérce, amellyel minden véleményt, tanítást és elméletet
meg kell próbálni. A próféta ezt mondja: »nem ekként szólnak
azok, akiknek nincs hajnaluk« (Ésa 8:20).
Isten ezt is megparancsolja: »Kiálts teljes torokkal, ne kíméld;
mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket és
Jákób házának vétkeit. « Azaz nem a gonosz világot kell megdorgálni
bűnei miatt, hanem azokat, akiket az Úr »népemnek« nevez. Isten
ezt is mondja: »Holott ők engem mindennap keresnek, és tudni kívánják
utaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekedett és Istene törvényét
el nem hagyta. « (Ésa 58:1-2). Ésaiás itt egy olyan csoportról beszél,
amely igaznak véli magát, és úgy tesz, mintha érdeklődne Isten
szolgálata iránt. De az emberi szív Vizsgálójának szigorú és súlyos
dorgálásából kiderül, hogy parancsait lábbal tiporja.
A próféta ezt mondja a félredobott törvényről: »Az
emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének,
ösvények megújítójának, hogy itt lakhassanak. Ha megtartóztatod
szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és
a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges
napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem
találván, hamis beszédet sem szólván: akkor gyönyörűséged
lesz az Úrban« (Ésa 58:12-14). Ez a prófécia a mi korunknak is szól.
A rést Isten törvényén akkor ütötték, amikor a római hatalom
megváltoztatta a szombatot. Elérkezett azonban e mennyei rendelkezés
visszaállításának az ideje. A törést ki kell javítani, és az
emberöltők alapzatait fel kell állítani.
A Teremtő megáldotta, megszentelte a szombatot, és
megpihent ezen a napon. A bűntelen Ádám, az Éden szent lakója
is megünnepelte a szombatot, még a bűneset után is, amikor száműzték
boldog lakhelyéről. Minden pátriárka megtartotta ezt a napot, Ábeltől
az igaz Noéig, Ábrahámtól Jákóbig. De az Egyiptomban raboskodó választott
nép közül sokan elfelejtették Isten törvényét az elharapódzott bálványimádás
közepette. Az Úr, amikor megszabadította Izraelt, félelmes fényességben
kihirdette törvényét az összegyűlt sokaságnak, hogy tudják
meg, mi az akarata; hogy örökre féljék Őt, és
engedelmeskedjenek neki.
Ettől a naptól kezdve mindig voltak olyan emberek, akik
ismerték Isten törvényét, és megtartották a negyedik
parancsolatot, a szombat parancsát. »A bűn emberé«-nek sikerült
ugyan Isten szent napját a sárba taposni, de még parancsuralmának
idején is voltak hűséges emberek, akik rejtekhelyükön
tiszteletben tartották a szombatot. A reformáció óta minden nemzedékben
éltek olyanok, akik megünnepelték ezt a napot. Jóllehet sokszor gyalázat
és üldözés közepette, de állandóan hangzott a bizonyságtevés
Isten törvényének örökérvényűségéről, és a teremtés
szombatjához fűződő szent kötelességről.
Ezekről az igazságokról - amelyeket a Jelenések 14.
fejezetében található »örökkévaló evangélium« rejt - lehet
felismerni Krisztus egyházát az advent idején. A hármas üzenet gyümölcse
ez: »Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják
az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!« Ez az üzenet az utolsó.
Az Úr eljövetele előtt nem lesz több. Meghirdetése után látja
a próféta az Emberfiát, aki eljön dicsőségben, hogy betakarítsa
a föld termését.
Azok, akik elfogadták a szentélyről és az Isten törvényének
változtathatatlanságáról szóló tanítást, kimondhatatlanul örültek,
és csodálták az előttük feltárulkozó igazság szépségét és
harmóniáját. Vágytak arra, hogy az a világosság, amely oly értékes,
eljusson minden keresztényhez. Meg voltak győződve arról,
hogy ők is örömmel fogják fogadni. De Krisztus állítólagos követői
közül sokan nem szívesen fogadták azokat az igazságokat, amelyek
szembeállították őket a világgal. A negyedik parancsolat
megtartása áldozatot követelt, és ettől a többség
visszariadt.
Sokan, amikor a szombat parancsát megismerték, a világ érveivel
hozakodtak elő. Ezt mondták: »Mindig a vasárnapot tartottuk,apáink
is azt tartották. Sok jó és kegyes vasárnapot ünneplő ember
boldogan halt meg. Ha nekik igazuk volt, akkor nekünk is. Ha az új
szombatot megtartjuk, szembekerülünk a világgal, és akkor nem tudjuk
befolyásolni. Mit tud ez a kis szombatünneplő csoport elérni a
vasárnapot ünneplő világgal szemben?« A zsidók is ilyen érvekkel
próbálták igazolni magukat, amikor Krisztust megtagadták. Atyáikat
Isten elfogadta a bemutatott áldozatokért, hát miért ne üdvözülhetnének
gyermekeik ugyanazon az úton? A Luther korabeli pápisták is úgy
okoskodtak, hogy számos igaz keresztény halt meg a katolikus hitben,
ezért ez a vallás elégséges az üdvösséghez. Ilyen érveléssel
sikerült meggátolni a vallásos hit és gyakorlat minden előrelépését.
Sokan hangoztatták, hogy a vasárnapünneplés hosszú századok
óta bevezetett tantétel és általánosan elterjedt szokás az egyházban.
Érvelésüket viszont cáfolta az a tény, hogy a szombatünneplés
sokkal régebbi; olyan régi, mint maga a világ, és magán hordja mind
Isten, mind az angyalok jóváhagyó pecsétjét. Amikor Isten a világ
alapját lefektette, amikor a hajnalcsillagok együtt énekeltek, és
Isten fiai ujjongnak és örvendeznek, akkor fektette le Isten a szombat
alapját is (Jób 38:6-7; lMóz 2:1-3). Ez az ünnep joggal igényelheti
tiszteletünket. Nem emberi hatalom rendelte el, és nem emberi hagyományokon
alapszik. Az Öregkorú alapította, és örök érvényű szavával
parancsolta meg.
Amikor az emberek figyelme a szombatreformra terelődött, hírneves
lelkészek kiforgatták Isten szavát. Isten bizonyságtevésének olyan
értelmezést adtak, amely a legalkalmasabb volt arra, hogy az emberek
érdeklődését elfojtsa. Akik pedig nem kutatták személy szerint
a Szentírást, beérték azokkal a következtetésekkel, amelyek
megfeleltek kívánságaiknak. Sokan megkísérelték érveléssel, álokoskodással,
az atyák hagyományaival és az egyház tekintélyével elfojtani az
igazságot. Az igazság képviselői pedig a Bibliához fordultak,
hogy megvédjék a negyedik parancsolat érvényességét. Alázatos
emberek, akiknek egyedüli fegyverük az igazság Igéje volt, kivédték
tanult emberek támadásait. E művelt emberek meglepődtek és
haragudtak, hogy ékes álbölcselkedésük erőtlen azoknak az
egyszerű, egyenes embereknek az érvelésével szemben, akik jártasabbak
a Szentírásban, mint az iskolák bonyolult tanításaiban.
A Biblia jóváhagyásának hiányában sokan - elfelejtve, hogy
így okoskodtak az emberek Krisztussal és apostolaival szemben is -
lankadatlan szívóssággal hangoztatták: »Miért nem értik nagyjaink
a szombatproblémát? Csak kevesen hiszik azt, amit ti. Nem lehet, hogy
nektek van igazatok, és a világ tudósai tévednek. «
Ilyen érvek megcáfolására csak a Szentírás tanításait
kellett idézni, és azt, hogy a különböző korokban az Úr miként
bánt népével. Isten azok által munkálkodik, akik hallgatják és követik
szavát, akik - ha kell - kemény igazságokat is hirdetnek; akik nem félnek
megróni a gyakori bűnöket. Isten azért nem bíz meg gyakrabban
tudós és magas állású embereket reformmozgalmak vezetésével, mert
saját hitvallásukban, elméleteikben és teológiai rendszerükben bíznak,
és nem érzik, hogy Istentől kell tanulniuk. Csak azok tudják megérteni
és magyarázni a Szentírást, akiknek személyes kapcsolatuk van a bölcsesség
Forrásával. Isten néha iskolázatlan embereket bíz meg az igazság
hirdetésével, nem azért, mert tanulatlanok, hanem mert nem tartják
rangjukon alulinak, hogy Istentől tanuljanak. Krisztus iskolájába
járnak; alázatosságuk és engedelmességük pedig naggyá teszi
őket. Isten rájuk bízza igazságának hirdetését. E megbecsüléshez
képest minden földi dicsőség és emberi nagyság elveszti jelentőségét.
Az adventhivők többsége elvetette az Isten templomáról
és törvényéről szóló igazságokat. Sokan az adventmozgalomban
sem hittek többé, és értelmetlen, ellentmondásos magyarázatokat
fogadtak el e munkára vonatkozó próféciákról. Egyesek abba a tévedésbe
estek, hogy ismételten más és más időre hirdették Krisztus eljövetelét.
Pedig abban a fényben, amely most a szentély tanára sugárzott, megláthatták
volna, hogy semmiféle prófétikus időszak nem fog a második
adventig tartani; hogy ennek az eseménynek a pontos idejét nem jelenti
ki a prófécia. Ők azonban a világosságtól elfordulva más-más
időpontot jelöltek meg az Úr eljövetelének napjaként, de
mindannyiszor csalódtak.
Amikor a thesszalonikai gyülekezet téves nézeteket fogadott el
Krisztus eljöveteléről, Pál apostol azt tanácsolta nekik, hogy
reményeiket és váradalmukat gondosan mérlegeljék Isten szavának fényénél.
Idézte nekik azokat a próféciákat, amelyek megjövendölik a
Krisztus eljövetelét megelőző eseményeket, és kimutatta,
hogy minden alap nélkül várják a Megváltót a saját korukban. »Ne
csaljon meg titeket senki semmiképpen« (2Thessz 2:3) - ezek voltak
figyelmeztető szavai. A Szentírás által jóvá nem hagyott váradatom
hibás lépésekre és tettekre készteti a hivőket; csalódásuk
miatt pedig nevetségessé lesznek a hitetlenek előtt. Az is félő,
hogy a csüggedés erőt vesz rajtuk, és megkérdőjelezik az
üdvösségükhöz nélkülözhetetlen igazságokat. A
thesszalonikaiakhoz intézett apostoli intés fontos tanulságot foglal
magában az utolsó időben élők számára. Sok adventista úgy
érezte, hogy ha hitével nem tud az Úr eljövetelének pontos idejében
megkapaszkodni, akkor nem képes lelkesen és szorgalmasan készülődni.
De ha reményeik csak azért lángolnak fel újra meg újra, hogy ismét
romba dőljenek, hitület olyan megrázkódtatás éri, hogy szinte
képtelenek lesznek a prófécia nagyszerű igazságait megérteni.
Isten akarta azt, hogy az első üzenet meghirdesse az ítélet
pontos idejét. Annak a prófétikus időszaknak a kiszámításához,
amelyre az üzenet épült, és amely a 2300 nap végét 1844 őszére
teszi, nem fér kétség. Azok az emberek, akik ismételten megkísérelték
új és új időpontra tenni a prófétikus időszakok kezdetét
és végét, és azok az értelmetlen okoskodók, akik e nézeteket alá
akarták támasztani, nemcsak elűztek számos embert a jelenvaló
igazságtól, de ellenérzést is kiváltottak mindennemű próféciamagyarázattal
szemben. Minél többször határozták meg Krisztus második adventjének
idejét, és minél szélesebb körben híresztelték el, annál inkább
Sátán szándékait szolgálták. És amikor a megjelölt időpont
elmúlt, Sátán nevetség és gúny tárgyává tette e hír képviselőit,
meggyalázva az 1843-as és 1844-es nagy adventmozgalmat. E tévelygés
makacs hívei végül egy távoli időpontban határozzák meg
Krisztus eljövetelének idejét. Ez azonban hamis biztonságérzetet
kelt, és sokan csak akkor józanodnak ki, amikor már túl késő.
Az ősi Izrael történelme megdöbbentően szemlélteti
az adventhivők közösségével történteket. Isten éppúgy
vezette népét az adventmozgalomban, mint Izrael Egyiptomból kivonuló
fiait.
A nagy csalódás megpróbálta
a várakozók hitét, miként a zsidókét a Vörös-tengernél. Ha továbbra
is bíztak volna abban a kézben, amely a múltban vezette őket,
meglátták volna Isten szabadítását. Ha mindazok, akik az 1844-es
mozgalomban vállvetve munkálkodtak, elfogadták volna a harmadik
angyal üzenetét is, és a Szentlélek erejével hirdették volna, az
Úr hatalmas dolgokat tett volna általuk. Fényözön áradt volna a
világra. A föld lakossága már évekkel ezelőtt meghallotta
volna az intő üzenetet, a munka befejeződött volna, és
Krisztus eljött volna, hogy népét megváltsa.
Nem Isten akarta azt, hogy Izrael negyven évig vándoroljon a
pusztában. Ő szerette volna őket egyenesen Kánaán földjére
vezetni, és szent, boldog népként letelepíteni. De »nem mehettek be
hitetlenség miatt« (Zsid 3:19). Bűnbeesésük és hitehagyásuk
miatt elpusztultak a pusztában, és Isten másokat támasztott, és
őket vitte be az Ígéret Földjére. Azt sem Isten akarta, hogy
Krisztus eljövetele olyan messzire halasztódjék, és népe oly sokáig
a bűn és a fájdalom világában maradjon. Hitetlenségük miatt
azonban elidegenedtek Istentől. Mivel nem akarták végezni azt a
munkát, amit Isten rájuk bízott, az Úr másokat támasztott az üzenet
hirdetésére. Jézus a világ iránti irgalomból halogatja eljövetelét,
hogy a bűnösöknek alkalmuk legyen meghallgatni az intést, és Jézusban
menedéket találni, mielőtt Isten kiönti haragját.
Ma is, mint korábban, a kor bűneit és tévelygéseit
korholó igazság hirdetése ellenállást vált ki. »Minden, aki
hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra,
hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek« (Jn 3:20). Sokan látják,
hogy a Szentírással nem tudják alátámasztani állásfoglalásukat,
de mindenáron bizonyítani akarják igazukat, és rosszindulatúan bírálják
azok jellemét és indítékait, akik a népszerűtlen igazság pártjára
állnak. Ez a magatartás minden korszakra jellemző. Illést Izrael
megháborítójának, Jeremiást árulónak, Pált a templom megfertőzőjének
nevezték. Attól kezdve mindmáig lázítónak vagy eretneknek bélyegezik
azokat, akik hívek akarnak lenni az igazsághoz. Hitetlenek tömegei
elutasítva a biztos prófétai beszédet, habozás nélkül, hiszékenyen
elfogadnak vádat azok ellen, akik mernek korholni divatos bűnöket.
Ez a szellem egyre nagyobb tért hódít. A Biblia világosan hirdeti
annak az időnek a közeledtét,
amikor a polgári törvények annyira beleütköznek Isten törvényébe,
hogy annak, aki Isten minden rendelkezésének engedelmeskedik,
gonosztevőket megillető gyalázatot és büntetést kell
elszenvednie. Ennek tudatában mi az igazság hirdetőjének a kötelessége?
Gondolja vajon azt, hogy nem kell az igazságot hirdetni, mivel az igazság
az embereket sokszor csak a követelmények megkerülésére vagy elvetésére
indítja? Nem. Neki sincs oka elhallgatni Isten Szavának igazságait -
ha ellenkezést vált is ki -, mint korábban a reformátoroknak sem
volt. A szentek és mártírok hitvallását megörökítette a krónika
a későbbi nemzedékek áldására. A szentség és rendíthetetlen
becsületesség példaképeinek a története fennmaradt, hogy bátorságot
öntsön azokba, akiknek ma kell bizonyságot tenniük Istenről.
Nem csak önmagukért kapták az erőt és az igazságot, hanem hogy
általuk Isten ismerete bevilágíthassa a földet. Ha Isten e nemzedék
idején is adott szolgáinak világosságot, akkor árasztaniuk kell azt
a világra.
Az Úr az ősidőkben kijelentette valakinek, aki az
Ő nevében szólt: »Az Izrael háza nem akar téged hallgatni,
mert nem akarnak engem hallgatni.« Mégis ezt mondta: »Szóljad az én
beszédeimet nékik; vagy hallják, vagy nem hallják« (Ez 3:7; 2:7).
Ma így hangzik az Isten szolgájához szóló parancs: »Kiálts teljes
torokkal, ne kíméld: mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek
bűneiket, és Jákób házának vétkeit« (Ésa 58:1).
Mindenkit, aki megismerte az igazság világosságát, lehetőségei
határán belül épp olyan ünnepélyes és félelmes kötelesség
terhel, mint annak idején Izrael prófétáját, akihez így szólt az
Úr: »Embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának,
hogy ha szót hallasz számból, megintsed őket az én nevemben. Ha
ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és
te nem szólandasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról;
az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom
meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen
meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de
te megmentetted a te lelkedet« (Ez 33:7-9).
Az igazság elfogadásának és hirdetésének az a nagy akadálya,
hogy ez kényelmetlenséggel és gyalázattal jár. Az igazság ellen ez
az egyetlen olyan érv, amelyet az igazság képviselői soha nem
tudtak megcáfolni. De ez nem félemlíti meg Krisztus hűséges követőit.
Krisztus szolgái nem várják el, hogy az igazság népszerű
legyen. Tudják, hogy mi a kötelességük, és tudatosan vállalják a
keresztet. Pál apostolt idézve mondják: »A mi pillanatnyi könnyű
szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk«;
miként atyáink között is volt olyan, aki »Egyiptom kincseinél
nagyobb gazdagságnak« tartotta »Krisztus gyalázatát« (2Kor 4:17;
Zsid 11:26).
Csak azok cselekszenek taktikából, elvtelenül a vallás
dolgaiban - bármi is a hitvallásuk -, akik szívükben a világot
szolgálják. Válasszuk a jót magáért a jóért, és bízzuk Istenre
a következményeket! A világ az elvhű, hivő és bátor
emberek adósa. Ilyen embereknek kell ma is a reform munkáját tovább
vinniük.
Így szól az Úr: »Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot,
te nép, kinek szívében van törvényem! Ne féljetek az emberek gyalázatától,
és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek! Mert mint ruhát, moly emészti
meg őket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg őket, és igazságom
örökre megmarad, és szabadításom nemzetségről nemzetségre!
« (Ésa 51:7-8)
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|