25. Isten változhatatlan törvénye
»Megnyilatkozék az Isten
temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája«
(Jel 11:19). Isten szövetségének ládája a templom második helyiségében
- a szentek szentjében - van. A földi szentélyszolgálatban, amely »a
mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának« szolgálata volt,
ebbe a helyiségbe csak a főpap mehetett be a nagy engesztelési
napon, hogy megtisztítsa a templomot. Az a kijelentés pedig, hogy az
Isten temploma »megnyilatkozék« a mennyben, és szövetségének ládája
láthatóvá lett, figyelmünket a mennyei szentek szentjének megnyílására,
azaz 1844-re irányítja, amikor Krisztus belépett a szentek szentjébe,
hogy elvégezze az engesztelés befejező szolgálatát. Akik hitben
felismerték, hogy nagy Főpapjuk a szentek szentjében elkezdte
szolgálatát, meglátták a frigyládát is, és a szentély tanát
tanulmányozva megértették, hogy a Megváltó szolgálatában változás
történt. Látták, hogy Jézus Isten szövetségének ládája előtt
szolgál, és saját vérére hivatkozik a bűnösök érdekében.
A földi templomban a frigyláda magában foglalta a két kőtáblát,
amelyre Isten felírta törvényét. A frigyláda csupán a törvénytáblák
tartója volt, de értékessé és szentté tette a mennyei elvek jelenléte.
Amikor Isten temploma megnyílt a mennyben, láthatóvá lett a
testamentumát tartalmazó frigyláda is. A mennyei templomban - a
szentek szentjében - dicsőség övezi Isten törvényét, azt a törvényt,
amelyet Isten mennydörgések közepette hirdetett ki a Sinai-hegyen, és
saját ujjával írt a kőtáblákra.
Isten törvénye, amely a mennyei templomban van, az eredeti
szent törvény. A kőtáblákra írt és a Mózes öt könyvében
feljegyzett rendelkezések pontosan ugyanazt örökítették meg. Akik
ezt a fontos dolgot megértették, azok felismerték, hogy Isten törvénye
szent és változhatatlan. Megértették úgy, mint soha azelőtt,
hogy milyen súlya van a Megváltó e kijelentésének: »Míg az ég és
a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska
el nem múlik«(Mt 5:18). Isten törvénye, amely kinyilatkoztatja Isten
akaratát, és visszatükrözi jellemét, örökre megmarad, »mint a
felhőben lévő bizonyság«. A törvény egyetlen parancsa sem
vesztette hatályát; egy jótája vagy pontocskája sem változott meg.
Ezt mondja a zsoltáríró: »Uram! Örökké megmarad a Te igéd a
mennyben. « »Minden Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok
örökké és mindvégig« (Zsolt 119:89; 111:7-8).
A Tízparancsolat szívében van a negyedik parancsolat, úgy,
ahogyan azt Isten először kihirdette: »Megemlékezzél a
szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és
végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek
szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se
szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te
kapuidon belül van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet,
a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.
Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt« (2Móz
20:8-11).
Isten Lelke megérintette Igéjének kutatóit. Rádöbbentek
arra, hogy tudtukon kívül áthágták ezt az előírást; nem ügyeltek
a Teremtő nyugalomnapjára. Vizsgálni kezdték, hogy miért is
tartják a hét első napját az Isten által megszentelt nap
helyett. A Szentírásban semmi jelét nem találták a negyedik
parancsolat megszüntetésének, sem pedig a szombat megváltoztatásának.
Isten soha nem vonta vissza azt az áldást, amely először
megszentelte a szombatot. Ezek az emberek őszintén igyekeztek
Isten akaratát megismerni és cselekedni. Amikor rájöttek arra, hogy
a törvényt áthágták, nagyon elszomorodtak, és a szombat megszentelésével
tanújelét adták Isten iránti hűségüknek.
Sokan próbálták nagy erőfeszítéssel ezeknek az
embereknek a hitét megdönteni. Amennyiben a földi templom a mennyei
templom formájára és mintájára épült, lehetetlen volt nem látni,
hogy a földi frigyládában elhelyezett törvény a mennyei frigyládában
foglalt törvény pontos másolata. A mennyei szentélyről szóló
igazság elfogadásával együtt-el kellett volna ismerni Isten törvényének
és a negyedik parancsolatnak, illetve a szombat megtartásának kötelező
voltát. Ezért volt a Szentírás harmonikus magyarázata - amely rávilágított
Krisztus mennyei szentélyszolgálatára - olyan elkeseredett és ádáz
támadások céltáblája. Az emberek be akarták zárni az ajtót,
amelyet Isten kinyitott, és ki akarták nyitni azt, amelyet bezárt. De
az, »aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg
nem nyitja«, kijelentette: »Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót,
amelyet senki be nem zárhat« (Jel 3:7-8). Krisztus megnyitotta a
szentek szentjének ajtaját, illetve megkezdte ott szolgálatát. A
mennyei templom nyitott ajtajából fény sugárzott, és kiderült,
hogy az ott dicső helyet elfoglaló törvény magában foglalja a
negyedik parancsolatot is. Azt, amit Isten hozott létre, ember nem döntheti
meg.
Akik elfogadták azt a tanítást, amely rávilágított Krisztus
közbenjárására és Isten törvényének örökérvényűségére,
azok felismerték, hogy a Jel 14. fejezete pontosan ezekről az
igazságokról szól. E fejezet tanításai háromszoros figyelmeztetést
adnak, amelyeknek az a szerepük, hogy felkészítsék a föld lakosait
az Úr második eljövetelére. Annak az üzenetnek a hirdetése, hogy
»eljött az Ő ítéletének órája«, Krisztus szolgálatának
arra a szakaszára utal, amely lezárja az ember megváltásának munkáját.
Az üzenet azt az igazságot tolmácsolja, amelyet hirdetni kell addig,
amíg a Megváltó befejezi közbenjárását, és eljön népéért a földre.
Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg
mindenkinek az ügye eldől - élőké és holtaké egyaránt.
Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig. Hogy az ember
meg tudjon állni az ítéletben, az üzenet megparancsolja: »Féljétek
az Istent, és néki adjatok dicsőséget«, »és imádjátok azt,
aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait«.
Ennek az üzenetnek az elfogadása a következő eredménnyel jár:
»Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják
az Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ahhoz, hogy felkészüljünk
az ítéletre, meg kell tartanunk Isten törvényét. Ez a törvény
lesz az ítéletben a jellem mércéje. Pál apostol kijelenti: »Akik a
törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg... azon a
napon, amelyen az Isten megítéli az emberek titkait... a Jézus
Krisztus által«. Pál azt is mondja, hogy »azok fognak megigazulni,
akik a törvényt betöltik« (Róm 2:12-16). Isten törvényének
megtartásához szükség van a hitre, mert »hit nélkül... lehetetlen
Istennek tetszeni«. És »ami... hitből nincs, bűn az« (Zsid
11:6; Róm 14:23).
Az első angyal által Isten arra szólítja fel az
embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és
benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék,
engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: »Istent
féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő
dolga! « (Préd 12:15). Isten parancsolatainak megtartása nélkül
semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. »Az az Isten szeretete,
hogy megtartjuk az Ő parancsolatait. « »Valaki elfordítja az
ő fülét a törvénynek hallásától, annak könyörgése is utálatos«
(1Jn 5:3; Péld 28:9).
Azért kell Istent imádnunk, mert Ő a Teremtő, és
minden lény neki köszönheti létét. Ahol a Biblia arról beszél,
hogy Isten a pogányok isteneinél nagyobb tiszteletet és mélységesebb
imádatot igényel, ott mindenütt hivatkozik Isten teremtői hatalmának
bizonyítékára is. »A nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr
pedig egeket alkotott« (Zsolt 96:5). »Kihez hasonlíttok hát engem,
hogy hasonló volnék? szól a Szent. Emeljétek föl a magasba
szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat?« »Így szól az
Úr, aki az egeket teremtés Ő az Isten, aki alkotá a földet és
teremté azt... Én vagyok az Úr és több nincsen!« (Ésa 40:25-26;
45:18). A zsoltáríró így nyilatkozik: »Tudjátok meg, hogy az Úr
az Isten; Ő alkotott minket és nem magunk. a »Jöjjetek,
hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi
alkotónk előtt! « (Zsolt 100:3;95:6). A szent mennyei lények,
akik imádják Istent, elmondják, miért illeti Őt hódolat: »Méltó
vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt;
mert Te teremtettél mindent« (Jel 4:11).
A Jel 14. fejezetének üzenete
a Teremtő imádására szólítja fel az embereket. A prófécia
bemutat egy csoportot, amely a háromszoros üzenet eredményeként
megtartja Isten parancsolatát, E parancsolatok egyike közvetlenül
utal Istenre mint Teremtőre. A negyedik parancsolat ezt hirdeti: »A
hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja:... mert hat napon
teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami
azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr
a szombat napját, és megszentelé azt« (2Móz 20:10-11). Az Úr »jegy«-nek
is nevezi a szombatot, »hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti
Istenetek« (Ez 20:20). Ezt így indokolja: »Mert hat napon teremtette
az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és
megnyugodott« (2Móz 31:17).
»A szombatnak mint a teremtés emlékünnepének az az igazi
jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti
Istent imádat. « Azért, mert Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei.
»A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert
semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően.
Isten imádásának igazi alapját - nem csupán a hetedik napinak,
hanem minden istentiszteletnek - a Teremtő és teremtményei közötti
különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem
fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni. « Isten az Édenben
azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse
erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő,
addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat
egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével
felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és
soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen.
A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz
az Istenhez, »aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és
a vizek forrásait«. Tehát az Isten imádására és parancsolatai
megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására
különös súllyal szólít.
Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és
őrzik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik
csoportra,amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmes
figyelmeztetés hangzik: »Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét,
és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az
Isten haragjának borából« (Jel 14:9-10). Ennek az üzenetnek a megértéséhez
jól kell az itt alkalmazott szimbólumokat értelmeznünk. Mit jelképez
a fenevad, a kép, a bélyeg?
Az a próféciai képsor, amelyben ezek a szimbólumok találhatók,
a Jel 12. fejezetében kezdődik, mégpedig a sárkánnyal, aki el
akarta Krisztust születésekor pusztítani. Megtudjuk, hogy a sárkány
nem más, mint Sátán (Jel 12:9). Ő indította Heródest, hogy
irtassa ki a Megváltót. A keresztény korszak első századai során
a Krisztus és népe ellen indított harcban Sátán fő ügyvivője
a római birodalom volt. E birodalomban a pogány vallások uralkodtak.
Így míg a sárkány elsősorban Sátánt személyesíti meg, másodlagos
értelemben a pogány Róma szimbóluma.
A 13. fejezetben (1-10. v.) egy másik fenevadról esik szó. Ez
a fenevad a »párduchoz« hasonló, és a sárkány neki »adá az
ő erejét... és az ő királyi székét és nagy hatalmát«.
Ez a szimbólum, ahogy azt a legtöbb protestáns is hiszi, a pápaságot
jelképezi, amely az ősi római birodalom egykori erejét, helyét
és tekintélyét örökölte. János a leopárdszerű fenevadról
ezt mondja: »Adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló
szája... Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra,
hogy szidalmazza az Ő nevét és az Ő sátorát, és azokat,
akik a mennyben laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen
hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték néki hatalom
minden nemzetségen, nyelven és népen. « Ez a prófécia, amely
majdnem azonos a Dán 7. fejezetében foglalt kis szarv jellemzésével,
tagadhatatlanul a pápaságra mutat.
»Adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig.
« A próféta ezt is mondja: »Látám, hogy egy az ő fejei közül
mintegy halálos sebbel megsebesíttetett. « Majd így szól: »Ha
valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki
fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. « A negyvenkét hónap
ugyanaz, mint Dán 7. fejezetében »az ideig, időkig és fél időig«,
azaz három és fél év, vagy az 1260 nap - az az idő, amely alatt
a pápai hatalom elnyomta Isten népét. Ez az időszak, ahogy az előző
fejezetek ismertetik, i. sz. 538-ban, a pápaság főhatalomra jutásával
kezdődött, és 1798-ban zárult. Ekkor a pápát a francia sereg
fogságba ejtette. A pápaság megkapta halálos sebét. Teljesedett ez
a jövendölés: »Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba
megy. «
Ennél a pontnál egy másik szimbólum is jelentkezik. A próféta
így szól: »Azután láték más fenevadat feljőni a földből,
akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló« (Jel 13:11). E
fenevadnak mind a külseje, mind pedig feltűnésének módja
mutatja, hogy az általa jelképezett nemzet nem hasonlít az előbbi
szimbólumok mögött húzódó nemzetekhez. A világot uraló nagy
birodalmak Dániel próféta előtt vadállatokként jelentek meg.
Ezek az állatok akkor tűntek fel, amikor »az égnek négy szele háborút
támaszta a nagy tengeren« (Dán 7:2). Jel 17. fejezetében magyarázatot
találunk arra, hogy mit jelentenek a vizek: »Népek azok és sokaságok
és nemzetek és nyelvek« (Jel 17:15). Az ég négy szele pedig a
harcot szimbolizálja. A nagy tengeren versengő szelek a hódító
hadjáratok és forradalmak iszonyú jeleneteit jelképezik, amelyek útján
a birodalmak hatalomhoz jutottak.
Azt a fenevadat, amelynek a bárányéhoz hasonló szarvai
voltak, János a »földből« látta feljönni. Az így jelképezett
nemzet más hatalmak megdöntése nélkül jut uralomra. Lakatlan területen
támad, és fokozatosan, békésen nő naggyá. Nem támadhatott tehát
az Óvilág zsúfolt és viszálykodó nemzetei között - »népek...
és sokaságok és nemzetek és nyelvek« viharzó tengerén. Tehát a
nyugati kontinensen kell keresnünk.
Az Újvilágban melyik nemzet emelkedett 1798-ban - az erősség
és nagyság ígéretével - hatalomra, amely magára vonta a világ
figyelmét? A szimbólumok alkalmazhatóságához nem fér kétség.
Egyetlen nemzet, és csakis egy elégíti ki e prófécia meghatározásait.
A szimbólumok félreérthetetlenül az Amerikai Egyesült Államokra
mutatnak. E nemzet emelkedésének és fejlődésének ecsetelésekor
a szónok és a történész öntudatlanul újra és újra ugyanazt a
gondolatot fejezi ki, szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint a
Szentírás írója. A próféta látta a fenevadat »feljőni a földből«.
A fordítók által »feljőni«-nek visszaadott kifejezés szó
szerint azt jelenti, hogy »felnő vagy kibújik, mint egy növény«.
Amint láttuk, ennek a nemzetnek olyan területen kellett támadnia,
amely előzőleg kívül esett az európai civilizáció körén.
Egy neves amerikai író »az ürességből előjövő rejtély«-nek
nevezi az Egyesült Államok kialakulását, és ezt mondja: »Mint néma
mag nőttünk birodalommá«. 1850-ben egy európai újság csodálatos
birodalomnak nevezte az Egyesült Államokat, amely »felbukkant«, és
»a föld csendjében naponként hatalmasabb és büszkébb lesz«.
Edward Everett e nemzet zarándok alapítóiról tartott szónoklatában
ezt mondta: »Eldugott helyet kerestek-e, amely ismeretlensége miatt védett,
és messzisége miatt biztonságos, ahol a kis leydeni gyülekezet élvezheti
lelkiismereti szabadságát? Nézd a hatalmas földet, amelyek felett békés
hódítással... hordozták a kereszt zászlaját!«
»Két szarva vala, a bárányéhoz hasonló. « A bárányéhoz
hasonló szarvak, amelyek fiatalságról, ártatlanságról és szelídségről
árulkodnak, találóan ábrázolják a próféta látomása szerint
1798-ban »feljövő« Egyesült Államokat. A királyi elnyomás és
a papi türelmetlenség elől Amerikába elsőként menekülő
és ott menedéket kereső keresztény száműzöttek közül
sokan elhatározták, hogy a polgári és vallásszabadság masszív
alapzatára épített államot fognak alapítani. Nézeteik helyet találtak
a Függetlenségi Nyilatkozatban, amely szavakba öntötte azt a fontos
igazságot, hogy Isten »minden embert egyenrangúnak teremtett«, és
»az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz« mindenkinek
elidegeníthetetlen jogot adott. Az alkotmány önkormányzati jogot
biztosít, amely szerint a népszavazás útján megválasztott képviselők
hozzák és végrehajtják a törvényeket. A vallást szintén szabadon
lehetett gyakorolni. Minden ember úgy imádhatta Istent, ahogy a
lelkiismerete diktálta. A republikanizmus és protestantizmus lett a
nemzet létének alapja. Ezekben rejlik hatalmának és jólétének
titka. Elnyomottak és leigázottak az egész keresztény világban érdeklődéssel
és reménységgel fordultak e földrész felé. Milliók igyekeztek
partjaihoz, és az Egyesült Államok a föld leghatalmasabb nemzetei közé
emelkedett.
De a bárányszarvú fenevad »úgy szól vala, mint a sárkány;
és az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi őelőtte;
és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első
fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult vala;... azt mondván a föld
lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel
megsebesítette vala, de megelevenedett« (Jel 13:11-14).
A bárányszarv és a sárkányhang - mint szimbólum - a vele ábrázolt
nemzet állításai és gyakorlata közötti kirívó ellentmondásra
mutat rá. A nemzet »szólása«: törvényhozói és bírósági
szerveinek ténykedése. Ez a nemzet intézkedéseivel meghazudtolja
azokat a liberális és békés elveket, amelyeket politikájának
alapzataként fektetett le. Az a jövendölés, hogy úgy szól, »mint
a sárkány«, és hogy »az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát«
gyakorolja, világosan jelzi annak a türelmetlen és üldöző
magatartásnak a kialakulását, amiről a sárkány és a párducszerű
fenevad által jelképezett nemzetek árulkodtak. Az a kijelentés
pedig, amely szerint a kétszarvú fenevad »azt cselekszi, hogy a föld
és annak lakosai imádják az első fenevadat« - azt mutatja, hogy
ez a nemzet felhasználja tekintélyét olyan szertartások gyakorlásának
elrendelésére, amelyekkel a pápaságnak hódol.
Ez az intézkedés szöges ellentétben áll ennek az államnak
az elveivel, a szabadság szellemével, a Függetlenségi Nyilatkozat félreérthetetlen
és súlyos kijelentéseivel, valamint az alkotmánnyal. A nemzet alapítói
bölcsen vigyáztak arra, hogy az egyház ne vegye igénybe a világi
hatalmat, mert ennek elkerülhetetlen következménye a türelmetlenség
és az üldözés. Az alkotmány gondoskodott arról, hogy »a
kongresszus ne hozzon olyan törvényt, amely valamely vallás alapítását
érinti, vagy annak szabad gyakorlását tiltja«. Az alkotmány tiltja,
hogy »a vallás az Egyesült Államokban« egyszer is valamilyen közhivatalra
való alkalmasság próbaköve legyen. Az államhatalom csak a nemzet
szabadságát védő intézkedések durva megsértésével kényszerítheti
bármilyen vallási szertartás gyakorlását. De ez az eljárás sem következetlenebb,
mint maga a szimbólum: a tiszta, szelíd és ártatlan bárányszarvú
fenevad úgy beszél, mint a sárkány.
»Azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a
fenevadnak képét. « Ez a kijelentés világosan bemutat egy kormányformát,
amelyben a törvényhozói hatalom a nép kezében van; egyben ékesen
bizonyítja, hogy ebben a próféciában az Egyesült Államokról van
szó.
De mi »a fenevad képe«? És hogyan fogják megformálni? A
fenevad képe az lesz, amelyet a kétszarvú fenevad »csinál meg«.
Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is ez a kép, és miként fogják megformálni,
tanulmányoznunk kell magának a fenevadnak - a pápaságnak - az
ismertető jeleit.
Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi
egyszerűségét, és pogány rítusokat és szokásokat fogadott
el, elvesztette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek
lelkiismeretét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte.
Így jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely az államhatalmat
irányította, és felhasználta saját céljainak előmozdítására,
főképpen az »eretnekség« megbüntetésére. Hogy az Egyesült
Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak
úgy kell a polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat
is saját céljainak szolgálatába állítsa.
Ahol eddig az egyháznak világi hatalma volt, azt mindig igénybe
vette, hogy a tanításaitól eltérőket megbüntesse. Azok a
protestáns egyházak is, amelyek a világi hatalmakkal való szövetkezés
útján Róma nyomdokaiba léptek, kifejezésre juttatták, hogy korlátozni
akarják a lelkiismereti szabadságot. Példa erre az anglikán egyház,
amely sokáig üldözte a tőle kiszakadtakat. A XVI. és a XVII. században
nonkonformista lelkészek ezrei kényszerültek arra, hogy egyházukat
elhagyják, és sokan - mind a lelkészek, mind a nép közül - ki
voltak téve bírságnak, börtönnek, kínzásnak és vértanúságnak.
A hitehagyás következménye az lett, hogy az egyház az államhatalom
segítségét igényelte. Ez készítette elő a pápaság - a
fenevad kialakulásának útját. Pál ezt mondta: »Jön... a szakadás,
és megjelenik a bűn embere« (2Thessz 2:3). Az egyház hitehagyása
a fenevad képének megformálásához is utat fog készíteni.
A Biblia kinyilatkoztatja, hogy az Úr eljövetele előtt az
első századokéhoz hasonló vallási hanyatlás lesz. »Az utolsó
napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat
szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók,
szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül
valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a
jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább
a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek
látszata, de megtagadják annak erejét« (2Tim 3:1-5). »A Lélek
pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak
a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira
figyelmezvén« (lTim 4:1). Sátán »a hazugságnak minden hatalmával,
jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával«
fog dolgozni. És mindazok, akik »nem fogadták be az igazságnak
szeretetét az ő üdvösségükre«, ki lesznek téve »a tévelygés
erejé«-nek, ahogy higgyenek a hazugságnak« (2Thessz 2:9-11). Amikor
a gonoszság erre a fokra jut, ugyanolyan következményei lesznek, mint
amilyenek az első századokban voltak.
A protestáns egyházak hitbeli sokféleségében sok ember döntő
bizonyítékot lát arra, hogy soha semmilyen erőfeszítéssel nem
lehet rájuk kényszeríteni az egyesülést. Pedig számos protestáns
egyházban évek óta erősen él és egyre erősödik a vágy a
közös tantételekre épülő egység után. Az ilyenfajta egyesítéstől,
a nem mindenki által elfogadott tanítások megvitatásától - bármilyen
fontosak is bibliai szemszögből - szükségszerűen el kell állni.
Charles Beecher 1846-ban azt prédikálta, hogy »az evangéliumi
protestáns közösségek« szolgálatának »egész útja nem pusztán
emberi félelem okozta iszonyú feszültség közepette alakult ki. Ezek
a közösségek mérhetetlen romlottságban élnek, mozognak és lélegeznek,
és folyvást lényüknek minden hitványabb elemében tetszelegve
elhallgatják az igazságot, és térdet hajtanak a hitehagyás tekintélye
előtt. Vajon nem ez történt Róma esetében is? Nem éljük-e
vajon újra az ő életét? És mi az, amit a közvetlen jövő
tartogat számunkra? Egy újabb általános zsinatot! Egy világszövetséget!
Evangéliumi szövetkezést és egyetemes krédót!« Amikor ez bekövetkezik,
az egyházak teljes azonosulásra való törekvésében az csupán egy lépés
lesz az erőszak igénybevétele felé.
Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen
vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot,
hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket, és tartsa fenn létesítményeiket,
akkor már a protestáns Amerika megformálta a római hierarchia hasonmását,
aminek elkerülhetetlen következménye, hogy a polgári hatóság büntetést
ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak.
A kétszarvú fenevad »azt is teszi mindenkivel
(megparancsolja), kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel,
szabadokkal és szolgákkal, hogy az Ő jobb kezükre vagy az ő
homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne
adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy
nevének száma« (Jel 13:16-17). A harmadik angyal így figyelmeztet:
»Ha valaki imádja a fenevad képét, és bélyegét felveszi vagy
homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából. «
Az itt említett »fenevad«, amelynek az imádására kényszerít a
Jel 13. fejezetében foglalt kétszarvú fenevad, nem más, mint az első
vagy párducszerű fenevad, azaz a pápaság. A »fenevad képe« a
hitehagyó protestantizmusnak azt a formáját ábrázolja, amely akkor
alakul ki, amikor a protestáns egyházak dogmáik megtartásához a
polgári hatalom segítségét igénylik. A »fenevad bélyegének
meghatározása még hátra van.
A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától,
majd kijelenti, hogy itt vannak azok, »akik megtartják Isten
parancsolatait és a Jézus hitét«. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget
tesz az Isten parancsolatainak megtartói és azok között, akik imádják
a fenevadat, valamint a fenevad képét, és felveszik bélyegét. Ebből
következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása
jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között.
A fenevadnak - és a fenevad képének is - különös jellemvonása,
hogy Isten parancsolatait megszegi. Dániel ezt mondja a kis szarvról,
azaz a pápaságról: »Véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt«
(Dán 7:25). Pál pedig ugyanezt a hatalmat »a bűn emberének
nevezi, aki Isten fölé emeli magát. Egyik prófécia kiegészíti a másikat.
A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával tudta Isten
föl emelni magát. Mindazok, akik az így megváltoztatott törvénynek
tudatosan engedelmeskednek, mindenek fölött tisztelik azt a hatalmat,
amely a törvényt megváltoztatta. Aki a pápai törvényeknek
engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét veszi magára az
Isten iránti hűségjel helyett.
A pápaság megkísérelte Isten törvényét megváltoztatni. A
második parancsolatot, amely tiltja a képek imádását, törölte a törvényből,
a negyedik parancsolaton pedig úgy változtatott, hogy a hetedik nap
helyett az elsőt tette hivatalos nyugalomnappá. A második
parancsolat kihagyását a katolikusok azzal indokolják, hogy arra
nincs szükség, mert benne van az elsőben. Azt állítják, hogy
ők a törvényt pontosan úgy tolmácsolják, ahogy azt Isten szándéka
szerint érteni kell. De a próféta által megjövendölt változtatás
nem ez. Szándékos, tudatos változtatásról van szó: »Véli, hogy
megváltoztatja az időket és törvényt. « A prófécia pontos
teljesítése a negyedik parancsolat megváltoztatása. Az a tekintély,
amely erre a változtatásra jogot formál: az egyház. A pápai hatalom
tehát nyíltan Isten fölé emeli magát.
Isten imádóinak különleges ismertetőjele, hogy
tiszteletben tartják a negyedik parancsolatot - mivel ez a parancsolat
Isten teremtői hatalmának a jele. E parancsolat tanúsítja, hogy
Istennek joga van az embertől tiszteletet és hódolatot igényelni.
A fenevad imádóit arról lehet felismerni, hogy le akarják rombolni a
teremtés emlékünnepét, és fel akarják magasztalni a Róma által
alapított ünnepet. A pápaság első ízben a vasárnap érdekében
juttatta érvényre kihívó követeléseit. Először azért vette
igénybe az állam hatalmát, hogy kikényszerítse a vasárnapnak »az
Úr napja«-ként való megtartását. A Biblia alapján a hetedik nap,
nem pedig az első az Úr napja. Krisztus mondja: »Az embernek Fia
a szombatnak is ura. « A negyedik parancsolat így hangzik: »A hetedik
nap az Úrnak... szombatja. « Ésaiás próféta által az Úr »szent
napom«-nak nevezi a szombatot (Mk 2:28; Ésa 58:13).
Azt az oly sokszor
hangoztatott állítást, hogy Krisztus megváltoztatta a szombatot,
maga Krisztus cáfolta meg. Hegyi beszédében ezt mondta: »Ne gondoljátok,
hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem,
hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek,
míg az ég és föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy
egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki
azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy
tanítja az embereket, a mennyeknek országában, a legkisebb lészen;
valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában
nagy lészen« (Mt 5:17-19).
A protestánsok általában elismerik azt a tényt, hogy a Szentírás
nem ad jogot a szombat megváltoztatására. Ez világosan kiderül az
American Tract Society és az American Sunday School Union kiadványaiból.
E művek egyike bevallja, hogy az Újtestamentum »teljesen hallgat
arról, ami a szombat (a vasárnap, a hét első napja) megparancsolását,
vagy ami megtartásának kifejezett szabályait érinti«.s Másvalaki
ezt mondta: »Krisztus haláláig semmi változtatás nem történt e
nap vonatkozásában«; és »amennyire a történelem tanúsítja, az
apostolok... sem adtak kifejezett parancsot a hetedik napi szombat
elhagyására, és annak a hét első napján való megtartására.«
Számos római katolikus is elismeri, hogy a szombatot egyházuk
változtatta meg. Kijelentették, hogy a protestánsok a vasárnap
megtartásával elismerik a római egyház hatalmát. A »Catholic
Catechism of Christian Religion« válaszként arra a kérdésre, hogy
melyik napot kell megtartani a negyedik parancsolat szerint, ezt a
kijelentést teszi: »A régi törvény alatt a szombat volt a
megszentelt nap; de az egyház Jézus Krisztus utasítására, és Isten
Lelkének irányítására a szombat helyére a vasárnapot tette; ezért
ma az elsőt, és nem a hetedik napot szenteljük meg. A vasárnap
azt jelenti, hogy az Úr napja, és most valójában az is. «
Katolikus írók egyházuk tekintélyének jeleként azt a
rendelkezést idézik, amellyel az egyház »a szombatot vasárnapra változtatta.
Ezt a rendelkezést a protestánsok is elfogadták..., mert a vasárnap
megtartásával elismerik, hogy az egyháznak van hatalma ünnepeket
elrendelni, és büntetés terhe mellett érvényesíteni. « Mi tehát
a szombat megváltoztatása, ha nem a római egyház tekintélyének a
jele vagy bélyege - »a fenevad bélyege«?
A római egyház nem mondott le főhatalmi igényéről.
Amikor a világ és a protestáns egyházak elfogadják az általa
elrendelt szombatot, és a bibliai szombatot elvetik, tulajdonképpen
helyt adnak ennek a jogtalan követelésnek. Ha a protestánsok a hagyomány
és az egyházatyák tekintélyével meg is indokolják ezt a változtatást,
pontosan azt az elvet veszik semmibe, amely Rómától elkülöníti
őket, azaz hogy »a Biblia, és csakis a Biblia, a protestánsok
vallása«. A pápai egyház látja, hogy a protestánsok becsapják
magukat, és szándékosan bezárják szemüket a tények előtt. Örül,
amikor a vasárnap elrendelésére tett intézkedéseit tetszéssel
fogadják, mert ebből látja, hogy a vasárnappal végül az egész
protestáns világot Róma zászlaja alá fogja vonni.
Róma azt hangoztatja, hogy a »protestánsok a vasárnap megtartásával
akaratlanul is meghódolnak a (katolikus) egyház tekintélye előtt«."
Amikor a protestáns egyházak erőltetik a vasárnap megtartását,
tulajdonképpen a pápaság - a fenevad - imádását erőltetik.
Akik tudják, mit kíván Isten a negyedik parancsolatban, és mégis úgy
döntenek, hogy az igazi szombat helyett a hamis szombatot ünneplik,
azok e döntésükkel annak a hatalomnak hódolnak, amely e rendelkezés
egyedüli megparancsolója. De maguk az egyházak formálják meg a
fenevad képét azzal, hogy világi hatalom által kényszerítenek ki
egy vallási kötelességet. Amikor tehát az Egyesült Államokban kötelező
lesz a vasárnap megtartása, tulajdonképpen a fenevadnak és képének
az imádása lesz kötelező.
Voltak azonban a letűnt nemzedékek idején olyan vasárnapünneplő
keresztények, akik azt hitték, hogy a bibliai szombatot tartják; és
ma is vannak minden egyházban igaz keresztények - beleértve a római
katolikus egyházat is -, akik őszintén hiszik, hogy a vasárnap
Isten szombatja. Isten elfogadja becsületességüket és szándékuk
őszinteségét. De eljön az az idő, amikor a vasárnap
megtartását törvény teszi kötelezővé, és a világ tisztán
fogja látni, hogy melyik az igazi szombat. Ha valaki akkor szegi meg
Isten törvényét, hogy olyan parancsnak engedelmeskedjen, amely csak Róma
tekintélyének bélyegét viseli magán, ezzel a pápaságot Isten fölé
helyezi. Rómának hódol, és annak a hatalomnak, amely érvényt akar
szerezni a Róma által elrendelt ünnepnek. A fenevadat és annak képét
imádja. Amikor az ember elveti azt az ünnepet, amelyet Isten a maga
hatalma jelének nevez, és helyette a Róma által választott hatalmi
jelvényt tartja tiszteletben - ezáltal elfogadja a Róma iránti hódolat
jelét: »a fenevad bélyegét«. Ez azonban csak akkor lesz aktuális,
amikor a kérdés világosan feltárul az emberek előtt, és választaniuk
kell Isten törvénye és az emberi rendelések között. Aki ekkor is a
törvényszegés mellett dönt, azt felveszi »a fenevad bélyegét«.
A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz szólt,
a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet az,
amely Istent olyan haragra indítja, amelybe nem vegyül kegyelem.
Mindenki tisztán láthat e fontos dologban. Isten, mielőtt ítélkezne,
óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért
fog ítélete lesújtani, és hogy mindenkinek alkalma legyen megmenekülni
a büntetéstől. A prófécia kinyilatkoztatja, hogy az első
angyal »minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek«
hirdetni fogja ezt az üzenetet. A harmadik angyal figyelmeztetése,
amely szintén a hármas üzenethez tartozik, sem fog szűkebb körben
hangzani. A prófécia azt mondja róla, hogy egy angyal, aki az ég közepén
repül, nagy szóval hirdeti, és ez az üzenet magába fogja vonni a
világ figyelmét.
Ebben a küzdelemben az egész keresztény világ két nagy
csoportra oszlik - azokra, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus
hitét, és azokra, akik a fenevadat és képét imádják, és bélyegét
magukra veszik. Habár az egyház és az állam egyesíti erejét, hogy
»mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel,
szabadokkal és szolgákkal« (Jel 13:16) kényszerrel elfogadtassa »a
fenevad képét«, de Isten népe e bélyeget nem veszi magára. A pátmoszi
próféta látja »azokat, akik diadalmaskodtak a fenevadon és az
ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán... állani
az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái«,
és éneklik a Mózes és a Bárány énekét (Jel 15:2-3).
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|