24. A szentek szentjében
A szentély tana volt az a
kulcs, amely megadta az 1844-es csalódás nyitját. Egy kerek, összefüggő
és harmonikus igazságrendszerre derített fényt. Ennek ismeretében
világossá vált, hogy Isten irányította a nagy adventmozgalmat. Egyértelmű
lett, hogy Isten népének mi volt a szerepe, és az is, mi lesz a további
feladata. Jézus tanítványai gyötrelmük és csalódásuk szörnyű
éjszakája után »örvendezének..., hogy látják vala az Urat«. Így
örültek azok is, akik hittel várták Jézus második eljövetelét.
Hitték, hogy Uruk megjelenik dicsőségben, és megjutalmazza szolgáit.
De amikor reményeik meghiúsultak, szem elől veszítették Jézust,
és mint Mária a sírnál, ezt zokogták: »Elvitték az én Uramat, és
nem tudom, hová tették. « És most a szentek szentjében újra »meglátták«
Jézust, könyörülő Főpapjukat, aki nemsokára királyként
és szabadítóként jelenik meg. A szenthelyről sugárzó fény
megvilágította a múltat, a jelent és a jövőt. Tudták, hogy a
gondviselő Isten tévedhetetlenül vezette őket. Habár az első
tanítványokhoz hasonlóan ők sem értették azt az üzenetet,
amit tolmácsoltak, de az üzenet minden vonatkozásban helyes volt.
Hirdetésével betöltötték Isten szándékát, és amit az Úrért
tettek, nem volt hiábavaló. Újjászületve »élő reménységre«,
»kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek«.
Mind Dániel próféciája: »Kétezer és háromszáz estvéig
és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága« (8:14), mind
pedig az első angyali üzenet: »Féljétek az Istent, és néki
adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája«,
a vizsgálati ítéletre és a szentek szentjében szolgáló
Krisztusra, nem pedig a népe megváltására és a gonoszok elpusztítására
megjelenő Krisztusra hívta fel a figyelmet.
A
krisztusvárók nem a prófétikus időszakok kiszámításában tévedtek,
hanem abban, hogy milyen esemény lesz a 2300 nap végén. E tévedés
miatt csalódtak. De mindaz, amit a próféta megjövendölt, és
mindaz, amit a Szentírás bizonysága alapján várhattak volna, megvalósult.
Pontosan akkor, amikor reményeik meghiúsulása miatt siránkoztak, történt
meg az üzenetben megjövendölt esemény, amelynek be kellett
teljesednie, mielőtt az Úr eljön, hogy szolgáit megjutalmazza.
Krisztus megjelent, de nem a földön, ahogy várták, hanem
Isten templomában, a mennyei szentek szentjében, ahogy azt az árnyékszolgálat
jelezte. Dániel próféta azt mondja, hogy Krisztus ekkor az Öregkorúhoz
lép: »Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben
mint valami emberfia jöve« - nem a földre, hanem - »az Öregkorúhoz,
és eleibe vivék Őt« (Dán 7:13).
Ezt Malakiás próféta is megjövendölte: »Mindjárt eljön az
Ő templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetségnek követe,
akit ti kívántok; ímé eljön, azt mondja a Seregeknek Ura« (Mal
3:1). Az Úr váratlanul lépett be templomába. Erre népe nem számított.
Ott nem keresték. Azt hitték, hogy a földre jön, és »tűznek lángjában«
»bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem
engedelmeskednek... evangéliumának« (2Thessz 1:8).
A nép azonban még nem volt felkészülve arra, hogy Urával találkozzék.
Még hiányzott valami a felkészülésükhöz. Világosságra volt szükségük,
amely figyelmüket Isten mennyei templomára irányítja, hogy Főpapjuk
szolgálatának hitben való felismerése közben új feladatokat lássanak
meg. Az egyháznak további intő és eligazító üzenetet kellett
kapnia.
Ezt mondja a próféta: »Kicsoda szenvedheti el az Ő eljövetelének
napját? És kicsoda áll meg az Ő megjelenésekor? Hiszen olyan
Ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosónak lúgja! És ül
mint ötvös vagy ezüst-tisztogató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé
teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt; és igazsággal visznek
ételáldozatot az Úrnak« (Mal 3:2-3). Azoknak, akik akkor élnek a földön,
amikor Krisztus befejezi közbenjárását a mennyei templomban, a szent
Isten színe előtt közbenjáró nélkül kell megállniuk. Ruhájuknak
hótisztának kell lennie, jellemüknek »a meghintés vére« által
meg kell tisztulnia a bűntől. Isten kegyelme és kitartó
emberi igyekezet által győzniük kell a bűn ellen vívott
harcban. Miközben a vizsgálati ítélet folyik a mennyben, és
Krisztus a bűnbánó hivők bűneit eltávolítja a
templomból, a földön Isten népe között a tisztogatás, a bűntől
való szabadulás különleges munkájának kell végbemennie. Ezt a
munkát még világosabban megismerhetjük a Jel 14. fejezetében
foglalt üzenetből.
E munka lezárulásakor Krisztus követői készen lesznek
Uruk fogadására. »És kedves lesz az Úrnak a Juda és Jeruzsálem ételáldozatja,
mint a régi napokban és előbbi esztendőkben« (Mal 3:4).
Akkor az egyház, amelyet Urunk magához fogad eljövetelekor, dicsőséges
egyház lesz, amelyen nem lesz »szeplő vagy sömörgözés, vagy
valami afféle« (Ef 5:27). Akkor olyan lesz, »mint egy hajnal, szép,
mint a hold, tiszta mint a nap, rettenetes, mint a zászlós tábor« (Énekek
6:7).
Arról az Úrról, aki eljön templomába, Malakiás azt is megjövendöli,
hogy másodszor is eljön a földre, hogy végrehajtsa az ítéletet.
Malakiás e szavakkal mondja ezt el: »Ítéletre indulok hozzátok, és
gyors tanú leszek a szemfényvesztők ellen, a paráznák és
hamisan esküvők ellen, és azok ellen, akik megrövidítik a munkásnak
bérét, az özvegyet és árvát, és akik nyomorgatják az idegent, és
nem félnek engem, azt mondja a Seregeknek Ura« (Mal 3:5). Júdás
ugyanerről a jelenetről ezt mondja: »Ímé eljött az Úr az
Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és
feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek,
istentelenségüknek minden cselekedetéért« (Jud 14-15). Ez az eljövetel
és az, amikor az Úr az Ő templomába jön el, két különböző
és különálló esemény.
Dániel próféciája (8:14) szemlélteti azt a jelenetet, amikor
Krisztus mint Főpapunk belép a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa
a templomot. Az Emberfiának az Öregkorú elé lépése - ahogy azt Dán
7:13 mondja el -, és az Úr templomába jövetele - ahogy Malakiás jövendöli
-, ugyanaz az esemény. A vőlegénynek a menyegzőre érkezése
is ezt szimbolizálja; erről Krisztus a tíz szűzről szóló
példázatában beszélt (lásd Mt 25:6).
1844 nyarán és őszén hangzott fel az »Imhol jő a Vőlegény!«
kiáltás. Akkor alakult ki a bölcs és a bolond szüzekkel ábrázolt
két csoport: az egyik örömmel várta az Úr megjelenését, és
szorgalmasan készülődött a vele való találkozásra, a másik
pedig félt, és félelemből cselekedett; meg volt elégedve az
igazság elméleti ismeretével, de nélkülözte az igazi kegyességet.
A példázatban azok, akik a vőlegény érkezésekor »készen valának,
bemenének ővele a menyegzőbe«. A vőlegény - e kép
szerint - a menyegző előtt jön. A menyegző azt a
jelenetet szimbolizálja, amikor Krisztus átveszi országát. A Szent Várost,
az Új Jeruzsálemet, amely Isten országának fővárosa és jelképe,
az angyal »menyasszony«-nak, »a Bárány feleségé«-nek nevezi. Az
angyal ezt mondja Jánosnak: »Jer, megmutatom néked a menyasszonyt, a
Bárány feleségét. « »Elvive engem lélekben« - mondja a próféta
-, »és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet,
amely Istentől szállott alá a mennyből« (Jel 21:9-10). Világos
tehát, hogy a menyasszony a Szent Várost jelképezi, a szüzek pedig,
akik kimennek a vőlegény elé, az egyházat szimbolizálják. A
Jelenések könyvében a menyegzői vacsora vendégei: Isten népe
(Jel 19:9). Ha vendégek, nem lehet menyasszonyként is ábrázolni
őket. Krisztus - amint Dániel próféta kijelenti - az Öregkorútól
a mennyben »hatalmat, dicsőséget és országot« fog kapni; övé
lesz az Új Jeruzsálem, Isten országának fővárosa, »elkészítve,
mint egy férje számára felékesített menyasszony« (Dán 7:14; Jel
21:2). Krisztus az ország átvétele után eljön dicsőségben
mint királyok Királya és uraknak Ura, hogy megváltsa népét, akik
»letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal« az országában
felállított asztalánál (Mt 8:11; Lk 22:30), hogy részt vegyenek a Bárány
menyegzői vacsoráján.
Az »Imhol jő a vőlegény!« kiáltás hallatán 1844
nyarán ezrek várták azonnalra az Úr adventjét. A megjelölt időben
a Vőlegény jött is, de nem a földre, miként népe várta, hanem
az Öregkorúhoz a mennyben, a menyegzőre, hogy átvegye országát.
»Akik készen valának, bemenének vele a menyegzőbe, és bezáraték
az ajtó. « Nem lehettek személyesen jelen a menyegzőn, mert a
menyegző a mennyben van, ők pedig a földön. Krisztus követői
várják, hogy Uruk megjöjjön a menyegzőről (Lk 12:36). De
tudniuk kell, mit csinál, hogy hitben elkísérjék Isten elé lépő
Urukat. Ebben az értelemben mondja Jézus, hogy bemennek a menyegzőbe.
A példázat szerint azok
mentek be a menyegzőbe, akiknek a lámpásukkal vitt edényben volt
olaj. Akik nemcsak megismerték a Szentírásból az igazságot, hanem
Isten Lelkét és erejét is megkapták, és keserves próbájuk éjszakáján
türelmesen vártak, nagyobb világosság után kutatva - azok megértették
a mennyei templomról szóló igazságot, a Megváltó szolgálat-váltásával
együtt, és hittel kísérték a mennyei templomban végzett munkáját.
Azokról, akik a Szentírás bizonyságtevése alapján elfogadják
ezeket az igazságokat, hitben követve az isten elé, közbenjárói
munkájának utolsó szakaszába lépő, és e munka lezárulása után
országát átvevő Krisztust - azt mondja a példázat, hogy
bemennek a menyegzőbe.
A Mt 22. fejezetében feljegyzett példázatból - amelyben szintén
a menyegző a szimbólum - világosan kitűnik, hogy a vizsgálati
ítélet megelőzi a menyegzőt. A menyegző megtartása előtt
a király megtekinti a vendégeket, hogy lássa, felöltötte-e mindenki
a menyegzői ruhát, a Bárány vérében megmosott és megfehérített
hótiszta jellemet (Mt 22:11; Jel 7:14). Akin nem látja ezt a ruhát,
annak semmi helye nincs a menyegzőn (Mt 22:13). Azokat pedig,
akiknek van menyegzői ruhájuk, Isten elfogadja, és méltónak
tartja arra, hogy részt kapjanak országából és helyet a trónján.
A jellem megvizsgálása, és annak eldöntése, hogy ki készült fel
Isten országára: a vizsgálati ítélet, a mennyei templomszolgálat záró
munkája.
Amikor a vizsgálat véget ér, amikor Krisztus megvizsgálta és
eldöntötte azoknak az ügyét, akik a korszakok során követőinek
vallották magukat, akkor - és nem előbb - a kegyelemidő lejár,
és a kegyelem ajtaja bezárul. Ez az egyetlen rövid mondat tehát: »Akik
készek valának, bemenének Ővele a menyegzőbe, és bezáraték
az ajtón - elvezet bennünket a Megváltó végső szolgálatán át
ennek a nagy munkának, az ember megváltásának a befejezéséig.
A földi szentélyszolgálat, amint láttuk, a mennyei szolgálatot
illusztrálja. Amikor az engesztelési napon a főpap belépett a
szentek szentjébe, a szolgálat az első helyiségben megszűnt.
Isten ezt parancsolta: »Senki ne legyen a gyülekezet sátorában,
amikor (a főpap) bemegy a szenthelybe, hogy engesztelést
szerezzen, egészen az ő kijöveteléig« (3Móz 16:17). Amikor
Krisztus belépett a szentek szentjébe, hogy elvégezze az engesztelés
befejező munkáját, az Ő szolgálata is megszűnt az első
helyiségben, és megkezdődött a másodikban. A jelképes szolgálatban
a főpap az engesztelési napon elhagyta a szentélyt, és Isten elé
lépett, hogy bemutassa a bűnért való áldozat vérét minden
izraelitáért, aki őszintén megbánta bűneit. Krisztus is közbenjárói
munkájának csak egyik részét fejezte be, hogy elkezdje munkájának
másik szakaszát, de most is vérére hivatkozik az Atya előtt a bűnösök
érdekében.
Az adventhivők ezt 1844-ben még nem értették. Az idő
elmúlt, amikorra a Megváltót várták, de ők továbbra is hitték,
hogy nemsokára eljön. Azt vallották, hogy fontos fordulóponthoz érkeztek,
és Krisztus nem jár többé közbe Isten előtt az emberért. A
Bibliából úgy értették, hogy a kegyelemidő nem sokkal Krisztus
tényleges eljövetele előtt lejár. Ezt a következtetést azokból
az igékből vonták le, amelyek szerint egyszer majd kereső
emberek a kegyelem ajtajánál zörgetnek és sírnak, de az ajtó nem
nyílik meg. Az adventhivők azt kérdezték, hogy vajon ez az időszak
- ami tulajdonképpen közvetlenül megelőzi Krisztus eljövetelét
- nem akkor kezdődött-e, amikor Krisztus visszajövetelét várták?
Figyelmeztették a világot az ítélet közelségére. Úgy érezték,
hogy ezzel mindent megtettek, és már nem éreztek felelősséget a
bűnösök megmentéséért. A gonoszok vakmerő és istenkáromló
gúnyolódásából is arra következtettek, hogy Isten visszavonta Lelkét
azoktól, akik irgalmát elutasították. Mindezek igazolták azt a
meggyőződésüket, hogy a kegyelemidő lejárt, vagy ahogy
akkor mondták: »a kegyelem ajtaja bezárult « .
De amikor a szentély kérdését megvizsgálták, kinyílt a
szemük. Látták, hogy az 1844-es év, azaz a 2300 év vége valóban
fontos fordulópontot jelez. De míg igaz volt az, hogy a reménység és
a kegyelem ajtaja, amelyen át az emberek tizennyolc évszázad során
Istenhez járulhattak, bezárult, megnyit egy másik ajtó, és Isten bűnbocsánatot
kínált minden embernek Krisztus közbenjárása által. Jézus szolgálatának
egyik része lezárult, hogy felváltsa egy másik. A mennyei
templomnak, ahol Krisztus szolgált a bűnösért, most is volt »nyitott
ajtaja«.
Most látták meg, mit értett Krisztus azon, amikor így szólította
meg az egyházat: »Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa
van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg
nem nyitja: tudom a te dolgaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott
ajtót, amelyet senki be nem zárhat)« (Jel 3:7-8).
Jézus közbenjárásának áldása azokra árad, akik hitben
elfogadják az engesztelés nagy jelentőségű szolgálatát.
Azokon pedig, akik elvetik azt a világosságot, amely fényt áraszt
erre a szolgálatra, nem nyugszik meg Isten áldása. A zsidók Krisztus
első adventjekor elvetették a kapott világosságot, és nem hitték
el, hogy Ő a világ Megváltója, ezért nem részesültek bűnbocsánatban.
Jézus visszatért a mennybe, és saját vérével belépett a mennyei
templomba, hogy tanítványaira árassza közbenjárásának áldásait.
A zsidók teljes sötétségben maradtak, és továbbra is hozták hiábavaló
véres és egyéb áldozataikat. A jelképes árnyékszolgálat véget
ért. Az ajtó, amelyen át az emberek korábban Isten elé járulhattak,
nem volt már nyitva. A zsidók nem akarták keresni Őt azon az
egyetlen úton, amelyen megtalálhatták volna: a mennyei templomban
folyó szolgálat útján. Ezért nem tudtak közösségre jutni
Istennel. Számukra zárva volt az ajtó. Nem látták meg Krisztusban
az igazi áldozatot és az Istenhez vezető egyetlen közbenjárót,
ezért nem részesülhettek a közbenjárás áldásaiban.
A hitetlen zsidók helyzete illusztrálja a közönyös és
hitetlen látszatkeresztények állapotát, akik nem akarnak tudomást
venni irgalmas Főpapjuk munkájáról. Amikor a jelképes szolgálat
főpapja belépett a szentek szentjébe, az egész Izraelnek Isten
előtt mélységesen megalázkodva el kellett a templom körül
helyezkednie, hogy bűneikre bocsánatot kapva, Izrael közösségének
tagjai maradhassanak. Mennyivel fontosabb, hogy most, a valóságos
engesztelési napon, megértsük Főpapunk munkáját, és tudjuk,
mit kell tennünk.
Az ember nem vetheti el büntetlenül azt az intést, amit az
irgalmas Isten küld neki. A menny üzent a Noé korabeli világnak, és
üdvösségük azon múlt, hogy miként fogadják az üzenetet. Mivel
elutasították a figyelmeztetést, Isten visszavonta Lelkét a bűnös
emberiségtől; ezért elpusztultak az özönvíz hullámaiban. Ábrahám
korában Isten visszavonta irgalmát Sodoma bűnös lakóitól, és
Lóton, Lót feleségén és két leányán kívül mindenkit megemésztett
a mennyből küldött tűz.
Így volt ez Krisztus napjaiban is. Isten Fia kijelentette a hitetlen
kortárs zsidóknak: »Pusztán hagyatik néktek a ti házatok« (Mt
23:38). Ugyanez a Végtelen Hatalom, bepillantva az utolsó napokba, ezt
mondja azokról, akik »nem fogadták be az igazságnak szeretetét az
ő üdvösségükre«: »Azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés
erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak
mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az
igazságtalanságban« (2Thessz 2:16-12). Amikor az emberek elutasítják
Isten Igéjének tanításait, az Úr visszavonja Lelkét, és
megengedi, hogy kívánságaik szerint tévelyegjenek.
Krisztus még mindig közbenjár az emberért, és világosságot
ad azoknak, akik vágynak rá. De az adventhivők előtt ez csak
akkor lett egyértelmű, amikor megértették az igéket, amelyek rávilágítottak
valódi állapotukra.
1844-ben, amikor elmúlt az »idő«, azok, akik továbbra is
hittek Krisztus eljövetelében, egy ideig súlyosan meg voltak próbálva.
Valódi helyzetükről csak az a fénysugár adott megnyugtató hírt,
amely figyelmüket a mennyei templomra irányította. Egyesek tagadták
azt, amit a prófétikus időszámításról korábban hittek, és
emberi, illetve sátáni erőknek tulajdonították a Szentlélek
hatalmas befolyását, amely az adventmozgalmat kísérte. Egy másik
csoport azonban szilárdan vallotta, hogy az Úr vezette őket az
elmúlt években. Miközben vártak, figyeltek és imádkozva keresték
Isten akaratát, felismerték, hogy nagy Főpapjuk elkezdte szolgálatának
egy másik szakaszát; és amikor e szolgálatra tekintettek, meglátták
azt is, hogy mi az egyház befejező munkája. Jobban megértve az
első és a második angyal üzenetét, felkészültek arra, hogy
elfogadják és a világnak tolmácsolják a harmadik angyal ünnepélyes
figyelmeztetését is, amely a Jel 14. fejezetében található.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|