23. Mi a szentély?
Az az ige, amely az advent
hit legfontosabb alapja és támasztó pillére, ezt a kinyilatkoztatást
tartalmazza: »Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután
kiderül a szenthely igazsága« (Dán 8:14). Akik hittek az Úr közeli
eljövetelében, ezeket a szavakat jól ismerték. Ezrek mondogatták
ezt a próféciát hitük jelmondataként. Mindannyian érezték, hogy a
benne megjövendölt eseményeken múlnak legszebb váradalmaik és
legdrágább reményeik. Bebizonyosodott, hogy ezek a prófétikus napok
1844 őszén érnek véget. Akkor még az adventhivők is azt
vallották, amit az egész keresztény világ: hogy a föld vagy
bizonyos része a szenthely. A szenthely megtisztítása alatt azt értették,
hogy az utolsó nagy napon a föld tűz által megtisztul, és ez a
második adventkor következik be. Így jutottak el arra a következtetésre,
hogy Krisztus 1844-ben visszatér a földre.
De a megállapított idő elmúlt, és az Úr nem jelent meg.
A hivők tudták, hogy Isten nem tévedhet. A próféciamagyarázatban
lehet a hiba. De hol tévedtek? Sokan elhamarkodottan azzal a kijelentéssel
vágták el a gordiuszi csomót, hogy a 2300 nap nem ért véget
1844-ben. Ezt semmi mással nem tudták megindokolni, csak azzal, hogy
az Úr nem jött el akkor, amikor várták. Úgy okoskodtak, hogy ha a
prófétikus napok véget értek volna 1844-ben, akkor Krisztus visszajött
volna, hogy a szenthelyet, illetve a földet tűzzel megtisztítsa,
de mivel Krisztus nem jött el, a prófétikus napok nem érhettek véget.
Ennek az állításnak az elfogadásához meg kellett tagadniuk a
korábbi prófétikus időszámítást. Megállapításuk szerint a
2300 nap i. e. 457 őszén kezdődött, amikor a Jeruzsálem
helyreállítására és felépítésére kiadott artaxerxesi rendelet
hatályba lépett. Ezt a kiindulópontot véve alapul, pontosan és
harmonikusan helyükre tudták tenni annak az időszaknak az eseményeit,
amelyet Dániel próféta megjövendöl és megmagyaráz (Dán 9:25-27).
A 69 hét, azaz a 2300 év első 483 éve a Messiásig, a Felkentig
tartott. Krisztus keresztsége és a Szentlélek általi felkenetése i.
sz. 27-ben, tehát pontosan a próféciában meghatározott időben
történt. A hetvenedik hét közepén a Messiás »kiirtatott«.
Keresztsége után három és fél évvel - i. sz. 31 tavaszán -
Krisztust keresztre feszítették. A hetven hetet, azaz a 490 évet elsősorban
a zsidó nép kapta. Amikor ez az időszak lejárt, a nemzet
Krisztus tanítványainak üldözésével megpecsételte azt a döntését,
hogy Krisztust elutasítja. Az apostolok i. sz. 34-ben a pogányok felé
fordultak. A 2300 év első 490 éve véget ért. Még 1810 év volt
hátra. Az 1810 év i. sz. 34-1844-ig terjedt. »Azután - mondta az
angyal - kiderül a szenthely igazsága. « A korábbi próféciák
minden részlete kétségtelenül teljesedett a megjelölt időben.
E számításban minden világos és harmonikus volt, kivéve
azt, hogy 1844-ben semmi olyan látható esemény nem történt, ami
megfelelt volna a szenthely megtisztításának. Akik visszavonták azt
az állítást, hogy a prófétikus napok 1844-ben véget értek -
amivel az egész kérdést összekuszálták -, elfordultak attól az állásfoglalástól,
amely a prófécia teljesedéseire épült.
A nagy adventmozgalomban mégis Isten vezette népét. Hatalma és
dicsősége kísérte a munkát, és Isten nem engedte, hogy hamis
és fanatikus izgalomnak bélyegzett gyászos csalódással érjen véget.
Nem hagyta, hogy Igéjét kétely és bizonytalanság burkolja. Sokan
visszavonták a korábbi prófétikus időszámításukat, és
megtagadták az erre alapozott mozgalmat. Mások azonban nem voltak
hajlandók azokat a hittételeket és tapasztalatokat megtagadni,
amelyeket a Szentírás igazolt, és a Szentlélek tanúsított. Hitték,
hogy a próféciák kutatásában és magyarázásában józan elveket követtek;
hogy kötelességük szilárdan ragaszkodni a már megismert igazságokhoz,
és az addig alkalmazott elvek alapján tovább kell kutatniuk a Bibliát.
Buzgó imával vizsgálták felül állásfoglalásukat, és a Szentírásban
kerestek választ arra a kérdésre, hogy vajon hol tévedtek.
Mivel a prófétikus idők
kiszámításában nem találtak hibát, gondosabban kezdték vizsgálni
a szentély tanát.
Kutatásuk során egyetlen szentírási bizonyítékot sem találtak
annak a közhiedelemnek az alátámasztására, hogy a föld a
szenthely; viszont megtalálták a Bibliában a szentély tanának,
jellegének, helyének és szolgálatainak részletes magyarázatát. A
szent írók bizonyságtevése olyan világos és sokrétű, hogy
nem fér hozzá kétség. Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben ezt
mondja: »Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is
istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. Mert sátor
építtetett, az első, amelyben vala a gyertyatartó, meg az asztal
és a kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek. A második kárpiton
túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének. Melyben vala
az arany füstölő oltár és a szövetség ládája beborítva
minden felől arannyal, ebben a mannás aranykorsó és Áron
kihajtott vesszeje, meg a szövetség táblái. Fölötte pedig a dicsőség
kérubjai, beárnyékolva a fedelet« (Zsid 9:1-5).
A szenthely, amelyre Pál itt utal, az a sátortemplom volt,
amelyet Mózes Isten parancsára a Magasságos földi lakóhelyéül épített.
»Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam«
(2Móz 25:8) - hangzott a parancs, amikor Mózes Istennel volt a hegyen.
Izrael a pusztában vándorolt, ezért a sátortemplomot úgy kellett
elkészítenie, hogy alkalmas legyen a szállításra. Mindamellett
rendkívül impozáns építmény volt. Falai vastag aranylemezekkel borított
és ezüst foglalatba helyezett függőleges deszkalapokból álltak,
a tetejét pedig egy sorozat függönyből, illetve takaróból alakították
ki, amelyek közül a külső bőrből volt, a legbelső
pedig kérubalakokkal gyönyörűen hímzett fehér gyolcsból. A
templomnak pitvara is volt. Itt állt az égőáldozati oltár. Maga
a sátortemplom a szentélynek és a szentek szentjének nevezett két
helyiségből állt, amelyeket gazdagon díszített függöny,
illetve lepel választott el egymástól. Hasonló lepel zárta le az
első helyiség bejáratát is.
A szentélyben, a déli oldalon volt a gyertyatartó, amelynek hét
lámpája éjjel és nappal világított. Az északi oldalon állt a
szent kenyerek asztala. A szentélyt és a szentek szentjét elválasztó
függöny előtt volt az arany füstölő oltár, amelyről
az illatfelhő Izrael imájával együtt naponként felszállt Isten
elé.
A szentek szentjében állt az arany borítású, értékes fából
készült frigyláda, amely az Isten által írt törvényt: a Tízparancsolatot
megörökítő két kőtáblát rejtette magában. A szent láda
csodálatos mestermívű fedele volt a kegyelem királyi széke. A
fedél felett tömör aranyból készült két kérub emelkedett,
egy-egy a láda két szélén. Isten jelenléte ebben a helyiségben
mutatkozott meg, a két kérub közötti dicsőségfelhőben.
Miután a héberek letelepedtek Kánaánban, a sátortemplomot
felváltotta Salamon temploma, amely bár állandó és nagyobb építmény
volt, de megőrizte az előző templom arányait, és hasonlóképp
volt berendezve. A templom ebben a formájában maradt fenn - eltekintve
attól, hogy Dániel korában romokban hevert - i. sz. 70-ig. Ekkor a rómaiak
elpusztították.
Ez volt az egyetlen olyan templom a földön, amelyről a
Biblia tájékoztatást ad. Erről mondta Pál, hogy az első szövetség
szenthelye. De vajon az újszövetségnek nincs szenthelye?
Visszalapozva a Zsidókhoz írt levélhez, az igazság keresője
egy második, illetve újszövetségi szenthelyre talál utalást a már
idézett páli kijelentésben: »Annakokáért voltak ugyan az első
szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi
szenthelye. « Az »is« szó sejteti, hogy Pál korábban már tett említést
erről a szenthelyről. Az előző fejezet elején ez
olvasható: »Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy
olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára
üle, mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet
az Úr és nem ember épített« (Zsid 8:1-2).
Itt utalást találunk az újszövetség szenthelyére. Az első
szövetség szenthelyét ember építette: Mózes. Ezt azonban az Úr építette,
nem ember. Abban a templomban a földi papok végezték szolgálatukat;
ebben pedig Krisztus, a mi nagy Főpapunk szolgál Isten jobbján.
Az első templom a földön volt, a második pedig a mennyben van.
A Mózes által épített templom minta után készült. Az Úr
ezt parancsolta neki: »Mindenestől úgy csináljátok, amint én
megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek
formáját.« Majd ez a parancs hangzott el: »Vigyázz, hogy arra a
formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked« (2Móz 25:9.40).
Pál pedig azt mondja: az első sátor »példázat a jelenkori időre,
mikor áldoznak... ajándékokkal és áldozatokkal«; szent helyei »a
mennyei dolgoknak ábrázolatain voltak; a papok, akik a törvény
szerint áldoztak ajándékokkal, »a mennyei dolgok ábrázolatának és
árnyékának« szolgáltak; és »nem kézzel csinált szentélybe, az
igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe,
hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk« (Zsid
9:9.23; 8:5; 9:24).
A mennyei templom, amelyben Jézus értünk szolgál, az a csodálatos
eredeti, amelynek a Mózes által épített templom csak másolata volt.
Isten a földi templom építőit megáldotta Lelkével. Az a művészi
képesség, amelyről az építkezés során bizonyságot tettek,
mennyei bölcsesség megnyilatkozása volt. A falak úgy néztek ki,
mintha tömör aranyból készültek volna. Minden irányba visszaverték
az arany gyertyatartó hét lámpájának fényét. A szent kenyerek
asztala és a füstölő oltár fényes aranyként csillogott. A
mennyezet díszes kárpitja, amelybe kék, bíborszínű és skarlátvörös
angyalokat hímeztek, növelte a látvány szépségét. A második függönyön
túl volt a szent sekina - Isten dicsőségének látható
megmutatkozása -, amely elé csak a főpap léphetett be úgy, hogy
életben is maradt.
A földi templom páratlan pompája a mennyei templom dicsőségére
emlékeztette az embert, ahol Krisztus, a mi Útnyitónk szolgál értünk
Isten trónja előtt. A királyok Királyának lakóhelye, ahol
ezerszer ezeren szolgálnak neki, és tízezerszer tízezeren állnak előtte
(Dán 7:10); az örökkévaló trón dicsőségével betöltött
templom, ahol a szeráfok, a trón fénylő őrzői
tisztelettel takarják el arcukat, csak halványan tudta visszatükröztetni
nagyságát és dicsőségét abban a pompás építményben,
amelyet valaha emberi kéz készített. A földi szenthely és a szolgálati
rendszer fontos igazságokat tanított a mennyei templomról és az
ember megváltásáért a templomban folyó szolgálatról.
A mennyei templom szent helyeit a földi templom két helyisége
szemlélteti. Amikor János apostol látomásban bepillanthatott Isten
mennyei templomába, látta, hogy »hét tűzlámpás ég vala a
,királyi szék előtt« (Jel 4:5). Látott egy angyalt, aki arany tömjénezőt
tartott, »és adaték annak sok tömjén, hogy tegye mindenszenteknek könyörgéseihez
az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala« (Jel 8:3). A
próféta bepillanthatott a mennyei templom első helyiségébe, és
látta a hét égő »tűzlámpás«-t és »az arany oltárt«-t,
amelyeket a földi templom arany gyertyatartója és füstölő oltára
jelképezett. És »megnyilatkozék az Isten temploma« (Jel 11:19), és
János bepillantott a belső függönyön túl levő szentek
szentjébe. Itt látta »az Ő szövetségének ládáját«,
amelyet a Mózes által készített és az Isten törvényét magában
foglaló szent láda szimbolizált.
Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétségtelen
bizonyságát látták annak, hogy a mennyben van egy templom. Mózes a
neki megmutatott minta szerint készítette el a földi templomot. Pál
azt tanítja, hogy ez a minta az igazi templom, amely a mennyben van. És
János látta ezt a mennyei templomot.
Isten trónját, amely a mennyei templomban, Isten lakóhelyén
van, az igazság és az ítélet teszi erőssé. Az igazság törvénye,
az erkölcs nagyszerű mércéje, amellyel megmér minden embert, a
szentek szentjében van. A frigyládát, amely magába zárja a törvénytáblákat,
a kegyelem királyi széke takarja. Előtte mutatja be vérét
Krisztus a bűnösért. Igazság és irgalom így fonódik össze az
emberért létrehozott megváltási tervben. Ennek a két isteni
tulajdonságnak az egybefonódását csak a végtelen bölcsesség tudta
kigondolni, és a végtelen hatalom tudta megvalósítani. Ez az összefonódás
az egész mennyet ámulatba ejti, és imádatra készteti. A földi
templom kérubjai tisztelettel fordultak a kegyelem királyi széke felé,
így jelképezve a mennyei sereg érdeklődését a megváltás munkája
iránt. Ez annak az irgalomnak a titka, amelybe angyalok vágyakoznak
betekinteni: hogy Isten akkor is igaz, ha megigazítja a megtérő bűnöst,
és megújítja kapcsolatát az elbukott emberiséggel; hogy Krisztus
lehajolt, és megszámlálhatatlanul sok embert emelt ki a pusztulás örvényéből.
Felöltöztette őket a maga igaz voltának folttalan ruhájába,
hogy a megváltottak örökre Isten közelében és a soha el nem bukott
angyalok társaságában lehessenek.
Az a munka, amit az emberért közbenjáró Krisztus végez -
akinek
»neve
Csemete« -, elénk tárul Zakariás örökszép próféciájában. Így
szól a próféta: »Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és
nagy lesz az Ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az
Ő (az Atya) székében, és pap is lesz az Ő székében, és békesség
tanácsa lesz kettőjük között« (Zak 6:12-13).
»Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát.« Áldozata és
közbenjárása által Krisztus Isten templomának mind alapja, mind építője.
Pál apostol »Szegletkő«-nek nevezi, »akiben az egész épület
szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; akiben
ti is - mondja - együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által«
(Ef 2:20-22).
»Nagy lesz az Ő dicsősége. « Az elbukott ember megváltásáért
Krisztusé a dicsőség. Az örökké tartó korszakokon át ez lesz
a megváltottak éneke: »Annak, aki minket szeretett, és megmosott
bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által... annak
dicsőség és hatalom mind örökkön örökké« (Jel 1:5-6).
»Ülni és uralkodni fog az Ő székében, és pap is lesz
az Ő székében. « Jézus most még nem ül »az Ő dicsőségének
királyi székében«; a dicsőség országa még nem kezdődött
el. Csak közbenjárói munkája végeztével adja neki Isten »a Dávidnak,
az Ő atyjának királyi székét«, azt az országot, amelynek »vége
nem lészen« (Lk 1:32-33). Krisztus most mint pap ül Atyja trónján
(Jel 3:21). Az örökkévaló, önmagában létező Istennel ül a
királyi széken az, aki »betegségeinket... viselte, és fájdalmainkat
hordozá«, aki hozzánk hasonlóan »mindenben kísértést szenvedett,
a bűntől azonban ment maradt, « hogy segíthessen »azokon,
akik megkísértetnek«. »Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál«
(Ésa 53:4; Zsid 4:15; 2:18; 1Jn 2:1). A Megváltó átszegezett, összezúzott
testével és folttalan életével jár közben a bűnösért.
Megsebzett kezét kinyújtva, átszegzett oldalára, összeroncsolt lábára
mutatva könyörög az elbukott emberért, akinek a megváltása végtelen
sokba került.
»És békesség tanácsa lesz kettőjük között. « Az
Atya szeretete, éppúgy, mint a Fiúé, az elveszett emberiség megváltásának
forrása. Jézus így szólt tanítványaihoz távozása előtt: »Nem
mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát tiérettetek; mert maga
az Atya szeret titeket« (Jn 16:26-27). Isten »Krisztusban megbékéltette
magával a világot« (2Kor 5:19). És a mennyei templomszolgálat során
»békesség tanácsa lesz kettőjük között«. »Úgy szerette
Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki
hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen« (Jn
3:16).
Arra a kérdésre, hogy: mi a szenthely, a Szentírásban világos
választ találunk. A »szenthely« szó a Biblia szóhasználatában
egyrészt a Mózes által épített templomra, a mennyei dolgok tükörképére
vonatkozik, másrészt pedig az »igazi sátor«-ra, a mennyeire,
amelyre a földi templom hívta fel a figyelmet. Krisztus halálakor a
jelképes szolgálat véget ért. Az »igazi sátor« a mennyei, az újszövetség
temploma. És mivel Dániel próféciája (Dán 8:14) a keresztény
korszakban teljesült, a próféciában említett szenthely minden
bizonnyal az újszövetség temploma. A 2300 nap végén - 1844-ben - már
hosszú századok óta nem volt szenthely a földön. Tehát ez a prófécia:
»Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a
szenthely igazsága« - kétségtelenül a mennyei templomra vonatkozik.
A legfontosabb kérdés azonban még megválaszolásra vár: Mit
jelent a szenthely megtisztítása? Az Ótestamentum szerint a földi
templomban volt ilyen szolgálat. De vajon a mennyben lehet-e olyasmi,
amit meg kell tisztítani? A Zsidókhoz írt levél 9. fejezete nyomán
világossá válik, hogy mind a földi, mind a mennyei »megtisztíttatik«.
»Csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás
nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a
mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel (állatok vérével) tisztíttassanak
meg, maguk a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal«
(Zsid 9:22-23), Krisztus drága vérével.
A megtisztítás mind a jelképes, mind pedig a valóságos szolgálatban
vérrel történt, illetve történik: az előbbiben állatok vérével,
az utóbbiban Krisztus vérével. Pál elmondja, hogy miért kell a
megtisztításnak vérrel történnie. Azért, mert vérontás nélkül
nincs bűnbocsánat. A megbocsátás, illetve a bűnök eltávolítása
az elvégzendő feladat. De mi köze lehet a bűnnek a
templomhoz - a mennyeihez, illetve a földihez? Megtudhatjuk a jelképes
szolgálatból,
mert
a földön ténykedő papok »a mennyei dolgok ábrázolatának és
árnyékának« szolgáltak (Zsid 8:5).
A földi templomszolgálat két részből állt: a papok
naponta szolgáltak a szenthelyen, a főpap pedig egyszer egy évben
a szentek szentjében végezte az engesztelés különleges munkáját:
megtisztította a templomot. A bűnbánó bűnösök nap mint
nap hozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat
fejére téve megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen
önmagáról az ártatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot
megölte. »Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat« - mondja az
apostol. »A testnek élete a vérben van« (3Móz 17:11). Isten megsértett
törvénye a törvényszegő életét követelte. A vér az
elveszett bűnöst képviselte, bűnét pedig az áldozat
hordozta. Az áldozat vérét a pap bevitte a szentélybe, és a függöny
elé hintette. A függöny mögött volt a frigyláda, és benne a bűnös
által megsértett törvény. E szertartással a bűn a vér útján
jelképesen átkerült a templomra. A vért nem mindig vitték be a
szentélybe. Egyes esetekben a pap a húst megette, ahogy Mózes
megparancsolta Áron fiainak: »Néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének
hordozásáért« (3Móz 10:17). Mindkét szertartás egyaránt azt
szimbolizálta, hogy a bűn átkerült a bűnbánóról a
templomra.
Ez a munka egész évben nap mint nap folyt. Izrael bűnei így
kerültek át a templomra, és eltávolításuk különleges szolgálatot
igényelt. Isten megparancsolta, hogy a pap mindkét szent helyiségért
végezzen engesztelést: »a szenthelynek Izrael fiainak tisztátalanságai
és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet
sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztátalanságaik közepette.
« Az oltárért is engesztelést kellett végezni: »tegye tisztává,
és... szentelje meg az Izrael fiainak tisztátalanságaitól« (3Móz
16:16.19)
A pap egyszer egy évben - a nagy engesztelési napon - belépett
a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ezzel a munkával
lezárult az évi szolgálat körforgása. Az engesztelési napon két
fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és sorsot vetettek rájuk:
»egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért« (3Móz 16:8).
Azt a kecskét, amelyre az Úrért való sors esett, megölték bűnáldozatként
a népért. Vérét a pap bevitte a függöny mögé, majd a fedélre és
a fedél elé hintette. Hintett belőle a füstölő oltárra
is, amely a függöny előtt állt.
»És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére,
és vallja meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét,
mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje
el az arra való emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden
ő hamisságukat kietlen földre« (3Móz 16:21-22). Azázel bakja többé
nem jött be Izrael táborába; az embernek pedig, aki elvezette, önmagát
és öltözetét meg kellett mosnia, és csak aztán térhetett vissza a
táborba.
Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa
Izraelben Isten szentségét és a bűnnel szembeni gyűlöletét,
és azt is, hogy a bűnnel való érintkezés óhatatlanul
beszennyez. Az engesztelési munka során mindenkinek meg kellett
sanyargatnia magát. Minden munkát félre kellett tenni, és ezt a
napot Izrael egész gyülekezetének Isten előtt komolyan megalázkodva,
imával, böjttel és mélységes önvizsgálattal kellett töltenie.
A jelképes szolgálat az engesztelés fontos igazságaira tanított.
Isten helyettest fogadott el a bűnös helyett, de az áldozat vére
nem törölte el a bűnt. A bűn így átkerült a templomra. A
bűnös a véráldozattal elismerte a törvény tekintélyét,
megvallotta, hogy a törvény áthágásával vétkezett, és kifejezte,
hogy hisz az eljövendő Megváltóban és bocsánatra vágyik, de még
teljesen nem szabadult meg a törvény kárhoztatásától. Az engesztelési
napon a főpap átvette a gyülekezet által bemutatott áldozatot,
és az áldozat vérével bement a szentek szentjébe; majd a vért a
frigyláda fedelére hintette, közvetlenül a törvény fölé, hogy a
törvény kívánalmainak eleget tegyen. Közbenjáróként a bűnöket
magára vette, és kivitte a templomból. Kezét Azázel bakjának fejére
téve, megvallotta ezeket a bűnöket, és jelképesen önmagáról
a bakra helyezte. Ezután a bak elvitte a bűnöket, és ezzel a nép
örökre megszabadult tőlük.
Ez volt »a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának«
szolgálata. Ami jelképesen a földi templomszolgálatban történt, az
történik a valóságban a mennyei templomszolgálatban is. Megváltónk,
miután a mennybe ment, főpapként kezdte el munkáját. Ezt mondja
Pál: »Nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába
ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt
megjelenjék érettünk« (Zsid 9:24).
A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a
szenthelyet a külső udvartól ajtóként elválasztó »kárpiton
belül« egész évben végzett, jelképezi azt a szolgálatot, amelyet
Krisztus a mennybemenetelekor megkezdett. A mindennapi szolgálatban a
papnak az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét,
és tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt
fel. Így viszi Krisztus is a saját vérét az Atya elé a bűnösökért,
és bemutatja - saját igaz voltának jóillatával együtt - a bűnbánó
hivők imáit is. Ez a szolgálat folyt a mennyei templom első
helyiségében.
Ide kísérte el Krisztust tanítványainak hite, amikor a
mennybe emelkedve eltűnt a szemük elől. Ide összpontosultak
reményeik. Erről a reménységről mondta Pál, hogy »lelkünknek
mintegy bátorságos és erős horgonya«, amely »beljebb hatol a kárpitnál,
ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap«.
»Nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által
ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve«
(Zsid 6:19-20; 9:12).
Ez a szolgálat tizennyolc évszázadon át folyt a templom első
helyiségében. Krisztus a bűnbánó hivők érdekében vérére
hivatkozott. Kieszközölte számukra az Atya bocsánatát és pártfogását,
de bűneik még bent maradtak a mennyei könyvekben. A jelképes
szolgálat év végi engesztelési munkájához hasonlóan Krisztus is,
megváltási munkájának befejezése előtt, engesztelési szolgálatot
végez a mennyben, hogy a bűnöket eltávolítsa. Ez a szolgálat
kezdődött el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta
megjövendölte, Főpapunk belépett a szentek szentjébe, hogy
ennek az ünnepélyes munkának az utolsó szakaszát - a templom
megtisztítását - elvégezze.
Ahogy hajdan a nép hitben ráhelyezte bűneit a bűnért
való áldozatra, és az áldozat vére által jelképesen áthárította
őket a földi szentélyre, az újszövetség idején a bűnbánók
éppígy helyezik hitben Krisztusra bűneiket, és valóságosan áthárítják
őket a mennyei szentélyre. S miként a földi szentély a bűnök
eltávolításával jelképesen megtisztult a bűnök szennyétől,
a mennyei szentély az ott nyilvántartott bűnök eltávolításával,
azaz eltörlésével ténylegesen megtisztul. A mennyei templom megtisztítása
előtt azonban a feljegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani,
hogy ki részesülhet - bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán
- az engesztelés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát
egyben vizsgálat is - azaz ítélkezés. Ennek a munkának le kell zárulnia,
mielőtt Krisztus eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön,
a jutalmat is hozza, hogy mindenkinek cselekedetei szerint fizessen (Jel
22:12).
Mindazok tehát, akik a prófétai ige fényét követték,
felismerték, hogy a 2300 év végén - 1844-ben - Krisztus nem a földre
jött el, hanem belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy befejezze
az engesztelési munkát, amely előkészíti eljövetelét.
Az is kiderült, hogy míg a bűnáldozat Krisztus áldozatára
mutatott, és a főpap a közbenjáró Krisztust ábrázolta, Azázel
bakja Sátánnak, a bűn szerzőjének jelképe volt, akire végül
Krisztus ráhelyezi az őszinte bűnbánók bűneit. A főpap
a bűnöket a bűnért való áldozat vérével távolította el
a templomból, és ráhelyezte Azázel bakjára. Amikor Krisztus - szolgálatának
befejeztével - saját vére által eltávolítja a mennyei templomból
népének bűneit, e bűnöket ráhelyezi Sátánra, aki az ítélet
végrehajtásakor megkapja végső büntetését. Azázel bakját
lakatlan helyre küldték, és soha többé nem térhetett vissza Izrael
közösségébe. Így fogja Isten Sátánt is a maga népe közeléből
örökre elűzni. A bűn és a bűnösök végleges
megsemmisítésekor Sátán megszűnik létezni.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|