Home ] Up ] The Controversy ] Online Books ] Study the Word! ] GOD's Health Laws ] Religious Liberty ] Links ]

 

22. A beteljesedett próféciák


Elmúlt az az idő - 1844 tavasza -, amikorra a krisztusvárók Uruk visszajövetelét első ízben várták. Azokat, akik hittek megjelenésében, egy ideig kétely és bizonytalanság vette körül. Bár a világ szemében teljes kudarcot vallottak, és illúziót dédelgettek, Isten Igéjében most is vigaszra találtak. Sokan tovább kutatták a Szentírást. Újra megvizsgálták hitük bizonyítékait, és a próféciákat gondosan tanulmányozva újabb világosságot kerestek. A Biblia bizonyságtevése, amely alátámasztotta állásfoglalásukat, világosnak és perdöntőnek tűnt. Félreérthetetlen jelek mutatták, hogy Krisztus eljövetele közel van. Az Úr különleges áldása, amely egyrészt a bűnösök megtérésében, másrészt pedig a keresztények közötti lelki megújulásban jelentkezett, azt tanúsította, hogy az üzenet a mennyből jött. És bár a hivők nem találtak magyarázatot csalódásukra, biztosan tudták, hogy Isten vezette őket, és Ő irányította az eseményeket.

   A próféciákban, amelyeket az adventhivők Krisztus második eljövetelére vonatkoztattak, olyan eligazítások is voltak, amelyek különösképpen ráillettek bizonytalan és kétségekkel teli állapotukra, és arra bátorították őket, hogy türelmes hittel várjanak, mert az, ami most érthetetlen, idejében meg fog világosodni.

   E próféciák között volt az, ami Hab 2:1-4-ben található: »Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában. És felele nékem az Úr, és mondá: Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen! Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog főni, nem marad el! Ímé, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él.

E próféciában adott utasítás: »írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen« - már 1842-ben Charles Fitchet egy olyan prófétikus táblázat elkészítésére késztette, amely a Dániel és a Jelenések könyvében olvasható látomásokat szemlélteti. E táblázat közzétételét a Habakuk által adott parancs teljesedésének tartották. De akkor még senki sem vette észre, hogy ugyanez a prófécia a látomás teljesedésének késését is jelzi. A csalódás után ez az igeszakasz nagyon sokatmondónak tűnt: »E látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el!... az igaz pedig az ő hite által él. «

   A hivők ebből az ezékieli próféciából is erőt és vigaszt meríthettek: »Lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Micsoda közmondástok van néktek Izrael földjén, hogy azt mondják: a napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás. Ezokért mondd nékik: Ezt mondja az Úr Isten:... elközelgettek a napok, és minden látás teljesül... én szólok...; s amely szót szólok, meglészen, nem halad tovább.« »Izrael háza ezt mondja: A látás, melyet ez lát, sok napra való, és messze időkre prófétál ő. Ezokért mondjad nékik: Így szól az Úr Isten: Nem halad tovább semmi én beszédem; amit szólok, az a szó meglészen« (Ez 12:21-25. 27-28).

   A várakozók örültek. Hitték, hogy az az Isten, aki ismeri kezdettől fogva a véget, áttekintette a korszakokat, és előre látva csalódásukat, bátorító, reményt keltő üzenetet küldött nekik. E szentírási igék nélkül, amelyek türelmes várakozásra és Isten szava iránti sziklaszilárd bizalomra buzdítottak, hitük e nehéz órában elhagyta volna őket. A tíz szűz példázata (Mt 25:1-13) szintén az advent nép sorsát szimbolizálja. Amikor a tanítványok Krisztus eljövetelének jelei és a világ vége felől érdeklődtek (lásd Mt 24:3), Krisztus felhívta figyelmüket néhány nagyon fontos világ- és egyháztörténelmi eseményre, amelyek első és második adventje között történnek majd meg. Ezek: Jeruzsálem pusztulása, az egyház nagy nyomorúsága a pogány és a pápai üldözés alatt, a nap és hold elsötétedése és a csillaghullás. Majd beszélt arról, hogy el fog jönni, és elhozza országát. Azután elmondta a reá váró szolgák két csoportjáról szóló példázatát. A 25. fejezet ezekkel a szavakkal kezdődik:

»Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz. « E példázatban Jézus az utolsó napokban élő egyházat mutatja be. Ugyancsak erről van szó a 24. fejezet végén. Jézus egy keleti menyegző eseményeivel illusztrálja azt, ami az egyházzal történni fog.

   »Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, akik elővevén az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé. Öt pedig közülük eszes vala, és öt bolond. Akik bolondtik valának, mikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat. Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben. Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának. Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Imhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! «

   A hivők felismerték, hogy a vőlegény jövetele Krisztus eljövetelét szemlélteti, miként azt az első angyal üzenete meghirdette. A Krisztus közeli eljövetelének hirdetése alatt végbemenő hatalmas reformáció megfelelt annak a kijelentésnek, hogy a szüzek »kimenének«. Ebben a példázatban, akárcsak abban, amelyet Máté 24. fejezetében olvashatunk, két osztály van. Mind a kettő vette a lámpását, a Bibliát, és fényénél elindultak a Vőlegény elé. »Akik bolondok valának, mikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat; az eszesek... lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben. « Az utóbbiak részesültek Isten ajándékában: a Szentlélek - aki az Igét lábunk szövétnekévé és ösvényünk világosságává teszi - megújító, megvilágosító erejében. Istenfélelemmel kutatták a Szentírást, hogy megismerjék az igazságot, és buzgón igyekeztek szívüket és életüket megtisztítani. Személyes tapasztalatokat szereztek: Istenbe és szavába vetett hit ébredt bennük, amelyet nem vehetett el sem csalódás, sem késedelem. Mások pedig, akik csupán az érzéseikre hallgattak, »amikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat«. Az ünnepélyes üzenet hallatán megijedtek, de csak testvéreik hitére támaszkodtak, és meg voltak elégedve a kellemes érzések pislákoló fényével. Nem értették igazán az igazságot, és ezért Isten hatalma nem tudta átalakítani szívüket. Elindultak, hogy találkozzanak az Úrral, és azt remélték, hogy azonnal megkapják jutalmukat. De a késésre és csalódásra

nem voltak felkészülve. Amikor jöttek a próbák, nem volt elég hitük, és lámpájuk csak pislákoló fényt adott.

   »Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának. « A vőlegény késése a csalódást, a látszólagos késedelmet szemlélteti, azt, hogy elmúlt az az idő, amikorra az Urat várták. E bizonytalanság közben a felszínes és lagymatag hivők érdeklődése csakhamar alábbhagyott, és erőfeszítésük megcsappant. De azok, akiknek hite a Biblia megismerésén nyugodott, sziklán álltak, amelyet a csalódás hullámai nem tudtak a lábuk alól elmosni. »Mindannyian elszunnyadának és aluvának. « Az egyik csoport közömbösen, hitét feladva; a másik csoport türelmesen, nagyobb világosságra várva. Mintha azonban a próba éjszakáján az utóbbiak lelkesedése és hitbuzgalma is kissé alábbhagyott volna. A lagymatagok és felszínesek pedig nem támaszkodhattak már testvéreik hitére. Mindegyikük egyedül állt vagy bukott.

   Ez idő tájt megjelentek a fanatikusok is. Egyesek, akik az üzenet lelkes híveinek mutatták magukat, nem tartották Isten Igéjét egyedüli, csalhatatlan útmutatónak. Azt állítva, hogy a Lélek vezeti őket, saját érzéseikre, benyomásaikra és elképzeléseikre hagyatkoztak. Olyanok is voltak, akik elvakult buzgóságukban elítéltek mindenkit, aki nem szentesítette eljárásukat. Fanatikus elgondolásaik és cselekedeteik nem találkoztak az adventhivők nagy testületének rokonszenvével, és szégyent hoztak az igazságra.

   Sátán így próbálta Isten ügyét meghiúsítani és megsemmisíteni. Az adventmozgalom nagy hatással volt az emberekre. Ezrével tértek meg a bűnösök, a hithű emberek pedig még a késlekedés ideje alatt is buzgón hirdették az igazságot. A gonoszság fejedelme egyre több alattvalót veszített el. Hogy gyalázatot hozzon Isten ügyére, megpróbálta elámítani és szélsőségekbe kergetni azokat az embereket, akik hitet tettek az igazság mellett. Követői kapva kaptak minden tévedésen, minden kudarcon, minden szégyenletes cselekedeten, és a lehető legjobban eltúlozva mondogatták ezeket az embereknek, hogy az adventistákat és hitüket gyűlöletessé tegyék. Minél több olyan embert tudott Sátán rávenni a második adventben hivőkkel való látszólagos azonosulásra, akiknek a szívében ő volt az úr, annál inkább tudta az adventhivők egész közösségét befolyásolni.

Sátán »a mi atyánkfiainak vádolója«, ő késztet embereket arra, hogy az Úr népének tévedéseit és hibáit figyeljék és kipellengérezzék, nemes tetteikről pedig hallgassanak. Mialatt Isten lelkek megmentéséért fáradozik, Sátán is serénykedik. Amikor Isten fiai megjelennek az Úr előtt, Sátán is közéjük lép, és igyekszik minden megújhodási mozgalomhoz megszenteletlen szívű és zavart gondolkozású embereket is csatlakoztatni. Ezek a megtéretlen emberek az igazság egyes pontjait elfogadva a hivők közé kerülnek. Általuk Sátán olyan elméleteket visz a közösségbe, amelyek megtévesztik a vigyázatlanokat. Nem biztos az, hogy valaki őszinte keresztény pusztán azért, mert Isten gyermekei között található, még akkor sem, ha az imádkozás házában van, vagy az Úr asztala körül ül velük. Sátán gyakorta jelen van a legünnepélyesebb alkalmakon is azok személyében, akiket eszközeiként felhasznál.

   A gonoszság fejedelme harcol minden talpalatnyi földért, amelyen Isten népe a mennyei város felé halad. Az egyháztörténelem minden reformációs mozgalmának súlyos akadályokkal kellett megküzdenie. Így volt ez Pál korában is. Ahol az apostol gyülekezetet alapított, mindig akadtak olyan látszathivők, akik eretnekséget hoztak magukkal. Az eretnek tanítások elfogadása végül kiszorította volna az igazság szeretetét. Luthernek is sok nyugtalanságot és aggodalmat okoztak a fanatikusok, akik azt állítva, hogy Isten közvetlen általuk szól, saját elképzeléseiket és nézeteiket a Szentírás bizonyságtétele fölé helyezték. Sok hitetlen, tapasztalatlan, magának túl nagy fontosságot tulajdonító embert, akik szerettek valami újat hallani és mondani, elámítottak az új tanítók kérkedései, és segítettek Sátán eszközeinek lerombolni azt, amit Luther Isten indítására felépített. A két Wesley, és mások is, akik befolyásukkal és hitükkel áldásul szolgáltak a világnak, minden lépésnél Sátán mesterkedéseivel találták szembe magukat, aki megpróbálta a túlbuzgó, kiegyensúlyozatlan és megszenteletlen embereket fanatizmusba taszítani.

   William Millernek sem voltak rokonszenvesek azok az emberek, akik a fanatizmust terjesztették. Lutherrel együtt ő is kijelentette, hogy minden lelket ki kell próbálni Isten szavával. »Napjainkban az ördögnek nagy befolyása van egyesekre - mondta Miller. De honnan tudjuk, milyen lélek van bennük? A Biblia adja meg a választ: ,Gyümölcseikről ismeritek meg őket'... Sokfajta lélek van a világban, és mi azt a parancsot kaptuk, hogy próbáljuk meg a lelkeket. Az a lélek, amely nem készteti az embert arra, hogy józanul, becsületesen és Istent félve éljen a jelenvaló világban, az nem Krisztus Lelke. Egyre jobban meggyőződöm arról, hogy Sátánnak sok köze van ezekhez a féktelen mozgalmakhoz... Sokan közülünk, végtelenül szentnek mutatva magukat, emberi hagyományokat követnek, és nyilvánvalóan éppolyan járatlanok az igazságban, mint mások, akik nem keltenek ilyen látszatot. « »A tévelygés szelleme eltérít az igazságtól, Isten Lelke pedig elvezet az igazságra. De - mondod te - sok tévelygő gondolhatja azt, hogy az igazságban jár. S akkor mi a teendő? A válaszunk: a Lélek és az Ige között összhang van. Ha az ember megbírálja magát Isten Szavával, és úgy látja, hogy a teljes Igével összhangban van, akkor azt kell hinnie, hogy az igazságban jár; de ha úgy találja, hogy az őt vezető lélek nincs összhangban Isten törvényének vagy Igéjének lényegével, akkor vigyázzon, nehogy az ördög kelepcéjébe essen. « Sokszor jobban meggyőzött a belső kegyességről egy fénylő szempár, egy könnyes arc, egy elcsukló hang, mint a nagyhangú kereszténység«

   A reformáció korában a reform ellenségei azonban éppen azokat vádolták fanatizmussal, akik a legbuzgóbban munkálkodtak a fanatizmus ellen. Hasonlóan jártak el az adventmozgalom ellenfelei is. Nem elégedtek meg azzal, hogy a szélsőségesek és a fanatikusok tévedéseit eltúlozták, hanem kedvezőtlen híreket is terjesztettek, amelyek csöppet sem hasonlítottak az igazsághoz. Ezeket az embereket az előítélet és a gyűlölet sarkallta. Nyugalmukat megzavarta az a hír, hogy Krisztus az ajtó előtt áll. Féltek, hogy ez igaz lehet, de remélték, hogy nem. Ez volt az adventhivők és az advent elleni hadjáratuk hátterében.

   Miként nem lehet elítélni Pál és Luther munkáját, amiért fanatikusok és csalók is voltak koruk egyházában, az adventmozgalom isteni eredetének megtagadását sem teszi indokolttá az a tény, hogy néhány fanatikus furakodott soraikba. Ébredjen fel Isten népe az álomból, és lépjen komolyan a megtérés és a reformáció útjára! Kutassa a Szentírást, hogy megismerje úgy az igazságot, ahogy az Jézusban van! Szentelje magát egészen Istennek, és meg fogja látni, hogy Sátán még mindig serény és éber. Birodalmának összes bukott angyalát segítségül hívja, és minden lehetséges csalással meg fogja mutatni hatalmát.

   Nem a második angyali üzenet hirdetése hozta létre a fanatizmust és a megoszlást. Ez az állapot 1844 nyarán már jelentkezett, amikor az adventhivők kétkedve és bizonytalankodva nézték helyzetüket. Az első angyali üzenet hirdetésének és az »éjféli kiáltás«-nak éppen az volt a célja, hogy elfojtsa a fanatizmust és a viszályt. Ennek az ünnepélyes mozgalomnak a résztvevői között harmónia volt. Szívük telve volt az egymás és Jézus iránti szeretettel. Uruk közeli eljövetelét várták. A közös hit, a közös áldott reménység minden ellenük irányuló emberi befolyást hatástalanított, és pajzsként védte őket Sátán támadásai ellen.

   »Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának. Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Imhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! Akkor felkelének mind azok a szüzek, és elkészíték az ő lámpásaikat« (Mt 25:5-7). 1844 nyarán, a megjövendölt 2300 év először várt vége és az év ősze között - ameddig későbbi meglátásuk szerint ez az időszak terjedt -, az üzenet pontosan a Szentírás szavai szerint hangzott: »Imhol jő a Vőlegény!«.

   Ezt a mozgalmat az a felfedezés indította el, hogy a 2300 éves időszak kiindulópontja, azaz Artaxerxes rendelete, amelyet Jeruzsálem újjáépítésére adott ki, i. e. 457 őszén lépett hatályba, nem pedig az év elején, ahogy korábban gondolták. 457 őszétől számítva a 2300 év 1844 őszén ért véget.

   Az ótestamentumi jelképes szolgálatból vett érvek is azt bizonyították, hogy »a szenthely megtisztításá«-val jelképezett eseménynek ősszel kell történnie. Ez világossá vált, amikor figyelmesen tanulmányozták, hogy a Krisztus első eljövetelére utaló előképek miként lettek valósággá.

A páskabárány megölése Krisztus halálának előképe volt. Pál ezt mondja: »A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk« (lKor 5:7). Az első zsenge kévéje, amelyet a páska ünnepén meglóbáltak az Úr előtt, Krisztus feltámadását előképezte. Pál, amikor az Úrnak és egész népének feltámadásáról beszél, ezt mondja: »Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi, az Ő eljövetelekor« (lKor 15:23). Miként a meglóbált kéve, amely az aratás előtt betakarított első érett gabonatermés volt, úgy Krisztus is az első zsengéje azoknak a megváltottaknak, akiket majd a nagy aratáskor Isten feltámaszt, és begyűjt csűrébe.

   Ezek az előképek valóra váltak. Az előképezett esemény nemcsak beteljesedett, hanem időben teljesedett. A zsidó időszámítás első hónapjának 14. napján, pontosan azon a napon, amelyen tizenöt hosszú századon át a páskabárányt megölték, Krisztus, miután elfogyasztotta tanítványaival a páskát, megalapította azt az ünnepet, amely emlékeztet halálára, mint Isten Bárányának halálára, »aki elveszi a világ bűneit«. Ugyanezen a napon gonosz kezek megragadták, hogy keresztre feszítsék és megöljék. És mint a meglóbált kéve által előképezett Valóság, Urunk - aki »zsengéjük... azoknak, kik elaludtak«, és előképe mindazoknak az igazaknak, akiknek »a nyomorúságos« teste elváltozik, hogy »hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez« (lKor 15:20; Fil 3:21) - feltámadt a halálból a harmadik napon.

   A második adventre utaló előképeknek szintén valósággá kell lenniük a jelképes szolgálatban megjelölt időben. Az ószövetségi korban a szenthely megtisztítása, illetve a nagy engesztelési nap a zsidó időszámítás hetedik hónapjának tizedik napján volt (3Móz 16:29-34). A főpap, miután egész Izraelért engesztelést végzett, azaz a bűnöket a szenthelyről eltávolította, előjött, és megáldotta a népet. Az adventhivők hitték, hogy a mi nagy Főpapunk a földre fog eljönni, hogy a földet a bűn és bűnös megsemmisítésével megtisztítsa, és várakozó népének örök életet adjon. A hetedik hónap tizedik napján, a nagy engesztelési napra, a szenthely megtisztításának idejére, ami 1844. október 22-re esett, várták az Úr eljövetelét. Ez a meggyőződésük összhangban volt a már elmondott bizonyítékokkal, amelyek szerint a 2300 nap 1844 őszén ér véget. Ez a következtetés megtámadhatatlannak tűnt.

A Mt 25. fejezetében feljegyzett példázat szerint a várakozást és a szunnyadást a vőlegény jövetele követi. Ezt igazolták a próféciák és a jelképes szolgálatok érvei. Ezek az érvek nagyon meggyőzőek és biztosak voltak, és az »éjféli kiáltás«-t a hivők ezrei hirdették.

   A mozgalom a dagály hullámaiként söpört végig az országon. Városról városra, faluról falura és távoli vidékekre terjedt, és Isten várakozó népét teljesen felrázta. Mint a korai fagy a kelő nap elől, úgy tűnt el a fanatizmus ennek az üzenetnek a hirdetése nyomán. A hivők kételye és bizonytalansága eloszlott. Remény és bátorság öntött életet szívükbe. A munka mentes volt azoktól a szélsőségektől, amelyek mindig megmutatkoznak, amikor az emberi túlfűtöttséget nem szabályozza Isten szavának és Lelkének befolyása. Hasonló dolog történt, mint amikor az ősi Izrael Isten szolgáinak dorgáló üzenetére megalázkodva visszatért az Úrhoz. Ez a munka magán viselte azokat a vonásokat, amelyek Isten munkáját jellemzik minden korban. Kevés elragadtatott öröm volt látható a hivőkön. Inkább mélységesen kutatták szívüket, megvallották bűneiket, és elfordultak a világtól. Felkészülni az Úrral való találkozásra - ez volt a küzdő lelkek célja. Kitartóan imádkoztak, és fenntartás nélkül az Úrnak szentelték magukat.

   Miller így jellemezte ezt a munkát: »Nincs nagy örömkitörés. Mintha ezt arra az időre tartogatnák, amikor az egész menny és föld együtt fog örvendezni kibeszélhetetlen és teljes dicsőségben. Nincs kiáltás; ezt is akkorra őrzik, amikor az a mennyből hangzik. Az énekesek hallgatnak; várják, hogy az angyalok seregéhez, a mennyei kórushoz csatlakozhassanak... Nincsenek eltérő nézetek: mindenkinek egy a szíve és egy a lelke. «

   A mozgalom egy másik résztvevője ezt a bizonyságot tette: »A mozgalom azt eredményezte, hogy az emberek mindenütt alapos önvizsgálatot tartottak, és mélyen megalázták lelküket a magasságos menny Istene előtt. Nem ragaszkodtak többé e világ dolgaihoz, kigyógyultak az ellenségeskedésből és a gyűlölködésből. Megvallották hibáikat, Isten előtt sírva, bűnbánó és megtört szívvel esdekeltek bocsánatért, és kérték, hogy fogadja el őket. Emberek úgy megalázkodtak, mint még soha. Ahogy Isten Jóel próféta által megparancsolta, az Úr nagy napjának küszöbén szívüket szaggatták meg, nem ruhájukat, és az Úrhoz fordultak böjtöléssel, sírással és kesergéssel. Miként Isten Zakariás által kijelentette, a kegyelem és könyörületesség lelke kiáradt Isten gyermekeire; arra tekintettek, akit átszegeztek, és nagy sírás volt az országban... Akik várták az Urat, megsanyargatták lelküket Őelőtte. «

   "Az apostolok kora óta támadt nagy vallási megmozdulások közül egyik sem volt mentesebb az emberi hibáktól és sátáni mesterkedésektől, mint az 1844. évi őszi mozgalom. A mozgalomnak azok a résztvevői, akik erősen álltak az igazság talapzatán, még most, hosszú évek múltán is érzik annak az áldott munkának a szent befolyását, és tanúsítják, hogy az Istentől volt.

   A hívásra - »Imhol jő a Vőlegény! Jöjjetek elébe!« - a várakozók »felkelének... és elkészíték az ő lámpásaikat«. Addig ismeretlen élénkséggel és érdeklődéssel kutatták Isten Igéjét. Isten angyalokat küldött a mennyből, hogy felrázzák a csüggedteket, és felkészítsék őket az üzenet fogadására. A munka nem emberi bölcsességre és felkészültségre épült, hanem Isten hatalmára. Nem a legtehetségesebbek, hanem a legalázatosabbak és legáldozatkészebbek voltak azok, akik először hallották meg a hívást, és elsőként engedelmeskedtek. A gazdálkodók a mezőn hagyták terményeiket, a kézmívesek letették szerszámaikat, és könnyek között, örvendezve indultak el, hogy hirdessék az intő üzenetet. A munka korábbi vezetői az utolsók közt csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Szinte minden egyház bezárta kapuit az üzenet előtt. Sokan azok közül, akik elfogadták az üzenetet, megszakították egyházukkal a kapcsolatot. Isten gondviselése folytán ez a meghívás egyesült a második angyal üzenetével, és súlyt adott a munkának.

   Az »Imhol jő a Vőlegény!« üzenet nem annyira érvelés kérdése volt, jóllehet a Szentírás bizonyságtevése világos és perdöntő. Ezt az üzenetet valami kényszerítő erő kísérte, amely megindította az emberek szívét. Nem volt kétely, sem kérdezgetés. Amikor Krisztus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, az ország minden részéről az ünnepre összegyülekező emberek az Olajfák-hegyére sereglettek;és amikor csatlakoztak a Jézust kísérő sokasághoz, megragadta őket annak az órának a varázsa, és hangjuktól hangosabb lett a kiáltás: »Áldott, aki jő az Úrnak nevében!« (Mt 21:9). A krisztusvárók összejöveteleire sereglő hitetlenek - akik közül egyesek kíváncsiságból, mások pusztán a gúnyolódás kedvéért jöttek - hasonlóképpen megérezték a meggyőző erőt, amely ezt az üzenetet kísérte: »Imhol jő a Vőlegény!«

   De a hit sem hiányzott, az imára választ hozó hit - az a hit, amely előre látja a megjutalmazást. Mint a szomjas földre hulló záporeső, úgy szállt alá a kegyelem Lelke a buzgó könyörgőkre. Akik azt remélték, hogy nemsokára szemtől szembe állnak Megváltójukkal, olyan ünnepélyes boldogságot éreztek, amelyet nem lehetett szavakkal kifejezni. A Szentlélek meglágyító, megindító ereje megremegtette a szíveket, és áldása gazdagon áradt a hűséges hivőkre.

   Amikor a krisztusvárók hite szerint közeledett az Úrral való találkozás ideje, vigyázva és komolysággal töltötték napjaikat. Reggelenként elsődleges kötelességüknek tartották, hogy meggyőződjenek arról, elfogadja-e Isten őket. Szívük szorosan összefonódott, és sokat imádkoztak egymással és egymásért. Gyakran összegyűltek elhagyatott helyeken, hogy Istennel bensőségesen beszélgessenek, és a közbenjáró ima hangja mezőkről és ligetekből szállt a menny felé. Isten jóváhagyásának bizonyossága fontosabb volt nekik, mint a mindennapi táplálék. És ha felhő borult lelkükre, nem nyugodtak addig, amíg el nem vonult. Amikor Isten irgalmas bocsánatáról megbizonyosodtak, vágyakoztak arra, hogy megláthassák azt, akit lelkük szeret.

   De ismét csalódtak. A várt idő elmúlt, és Megváltójuk nem jelent meg. Jövetelét megingathatatlan bizonyossággal várták, és most azt érezték, amit Mária, amikor a Megváltó sírját üresen találta, és könnyek között így kiáltott: »Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt« (Jn 20:13).

   Valamiféle tisztelettel vegyes félelem, hogy az üzenet igaz lehet, egy ideig féken tartotta a kétkedő világot. Az idő elmúltával ez nem szűnt meg azonnal. A világ először nem mert diadalt ülni a csalódottak felett. De amikor Isten haragjának semmi jelét nem látták, felocsúdva félelmükből újból gyalázkodtak és gúnyolódtak. Sokan, akik korábban azt mondták, hogy hisznek az Úr közeli eljövetelében, most megtagadták hitüket. Egyeseknek, akik nagyon reménykedtek, ez a csalódás annyira sértette a büszkeségét, hogy szerettek volna kifutni a világból. Jónáshoz hasonlóan panaszkodtak Istenre, és inkább a halált választották, mint az életet. Azok, akik hitüket mások véleményére, és nem Isten szavára alapozták, most könnyen megváltoztatták nézeteiket. A csúfolódók megnyerték a gyengéket és gyávákat a maguk ügyének, és együtt mondták, hogy többé nincs mitől félni, nincs mire várni, hiszen az idő elmúlt, és az Úr nem jött el, a világ pedig talán még évezredekig ugyanaz marad.

   A komoly, őszinte hivők a csalódás előtt mindenről lemondtak Krisztusért, és érezték közelségét, mint soha azelőtt. Hitük szerint utoljára figyelmeztették a világot. Abban a reményben, hogy nemsokára isteni Mesterük és a mennyei angyalok társaságában lesznek, kerülték azok társaságát, akik nem fogadták el az üzenetet. Hő vággyal imádkozták: »Jöjj, Úr Jézus, jöjj hamar!«. De Jézus nem jött. És most újra fel kellett venniük az élet gondjainak és bizonytalanságainak nehéz terhét, és el kellett viselniük a csúfolódó világ gúnyos megjegyzéseit és megvető mosolyát. Ez iszonyúan próbára tette hitüket és állhatatosságukat.

   Ez a csalódás azonban nem volt olyan súlyos, mint a tanítványoké Krisztus első adventjekor. Amikor Jézus diadalmasan Jeruzsálembe vonult, követői azt hitték, hogy most fog Dávid trónjára ülni, és most fogja megszabadítani Izraelt elnyomóitól. Nagy reményekkel és boldog várakozással, egymással versengve dicsőítették Királyukat. Sokan szőnyegként terítették le felsőruhájukat útjára, mások levéldíszes pálmaágakat szórtak elé. Lelkes örömmel éljeneztek: »Hozsánna a Dávid Fiának!«. Amikor az örvendező kitörésektől felkavart és haragra gerjedt farizeusok azt akarták, hogy Jézus dorgálja meg a tanítványokat, Jézus így válaszolt: »Hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani« (Lk 19:40). A próféciának teljesednie kellett. A tanítványok megvalósították Isten szándékát, és mégis keserű csalódás lett a sorsuk. Csak néhány nap múlt el, és tanúi voltak a Megváltó gyötrelmes halálának.

 Eltemették Őt. Semmi nem vált valóra abból, amire számítottak. Reményeik meghaltak Jézussal együtt. Addig, amíg Uruk győzelmesen elő nem jött a sírból, nem tudták felfogni, hogy mindezt a próféta megjövendölte, és hogy »Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból« (Acs 17:3).

   Ötszáz évvel előbb az Úr kinyilatkoztatta Zakariás próféta útján: »Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé, jön néked a te királyod: igaz és szabadító Ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén« (Zak 9:9). Ha a tanítványok tudták volna, hogy Krisztust Jeruzsálemben törvény elé állítják és halálra ítélik, képtelenek lettek volna teljesíteni ezt a próféciát.

   Miller és társai hasonlóképpen valósították meg a próféciát, és tolmácsolták azt az üzenetet, amelyet az ihletett Ige jövendölése szerint el kellett mondaniuk a világnak. De ezt az üzenetet nem hirdették volna, ha teljesen megértették volna a csalódásukat meghirdető próféciát, és benne egy másik üzenetet is, amelyet az Úr eljövetele előtt prédikálni kell minden nemzetnek. Az első és második angyal üzenete időben hangzott fel, és elvégezte azt a munkát, amelyet az Úr általa meg akart valósítani.

   A világ figyelt, és arra számított, hogy ha a várt idő elmúlik anélkül, hogy Krisztus eljönne, az adventizmus egész rendszere összeomlik. De míg a súlyos kísértés nyomán sokan feladták hitüket, mások szilárdan kitartottak. Az adventmozgalom gyümölcsei, a munkát kísérő alázatos és önvizsgáló lelkület, a világ megtagadása és az élet megreformálódása tanúsította, hogy a mozgalom Istentől van. Az emberek nem merték tagadni, hogy a Szentlélek hatalma kísérte a második advent prédikálását, és a prófétikus időszakokról végzett számításban nem találtak semmi hibát. A legügyesebb ellenfeleknek sem sikerült a próféciamagyarázat rendszerét megdönteni. A hivők bibliai bizonyíték nélkül nem adhatták fel állásfoglalásukat, amelyre komoly, imádságos igekutatással, Isten Lelke által megvilágosított értelemmel és élő erőtől áthatott lélekkel jutottak. Nem adhatták fel azt az állásfoglalást, amely kiállta a népszerű vallástanítók és a világ dolgaiban jártas emberek legszigorúbb bírálatát és legelkeseredettebb támadását is; amely szilárdan megállt a tudás és ékesszólás egyesített erőivel, a becsületesek és becstelenek szemrehányásaival és sértegetésével szemben egyaránt.

   Az igaz, hogy kudarcot vallottak, mert a várt esemény nem következett be, de ez sem tudta az Isten szavába vetett hitüket megrendíteni. Amikor Jónás Ninive utcáin azt prédikálta, hogy a város negyven napon belül elpusztul, az Úr elfogadta a niniveiek megalázkodását, és meghosszabbította kegyelmi idejüket. Jónás üzenetét mégis Isten küldte, és Ninive Isten akarata szerint lett próbára téve. Az adventhivők hitték, hogy az Úr őket is hasonlóan küldi. Nekik is fel kell hívniuk a világ figyelmét az ítéletre. »Ez a figyelmeztetés próbára tette mindazok szívét, akikhez eljutott - jelentették ki. Egyrészt felébresztette az Úr megjelenése utáni sóvárgó várakozást, másrészt többé-kevésbé érzékelhető idegenkedést támasztott az adventtel szemben. Válaszfalat emelt..., hogy akik önvizsgálatot tartanak, tudják meg, az Úr melyik oldalon találta volna őket, ha eljön. Kiáltották volna-e: ,Imé, Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket'; vagy pedig hívták volna a sziklákat és a hegyeket, hogy essenek rájuk, és rejtsék el őket a királyi széken ülő színe elől, és a Bárány haragjától? Hitünk szerint tehát Isten megvizsgálta népét, megpróbálta hitét, és látta, hogy a próba órájában meghátrálva elhagyták volna-e azt a helyet, ahova Isten helyezte őket; és vajon lemondtak volna-e a világról, és ráhagyatkoztak volna-e fenntartás nélküli bizalommal Isten szavára. «

   William Miller ezekkel a szavakkal fejezte ki, mit éreztek azok, akik még mindig hittek abban, hogy Isten vezette őket: »Ha az akkori bizonyítékaim birtokában újra kellene élni az életemet, ahhoz, hogy becsületes legyek Isten és ember iránt, ugyanazt tenném, amit tettem. Remélem, hogy ruhám mentes az emberek vérétől. Úgy érzem, hogy amennyire rajtam állt, szabad vagyok elkárhozásuk minden vádjától. « »Habár kétszer ért csalódás - írta Isten embere -, nem vagyok sem levert, sem csüggedt... Most is éppoly szilárdan hiszek Krisztus eljövetelében, mint korábban. Csak azt tettem, amit évekig tartó komoly megfontolás után ünnepélyes kötelességemnek tartottam. Ha hibáztam, könyörületességből tettem, embertársaim iránti szeretetből, és Isten iránti kötelességérzetből. « »Egy dologról meg vagyok győződve: csak azt prédikáltam, amiben hittem; és Isten velem volt, hatalma megmutatkozott munkámban, és sok jó származott belőle. « »Emberileg minden azt mutatta, hogy a prófétikus időről való prédikálás ezreket ösztönzött a Szentírás tanulmányozására, akik aztán hit és Krisztus vére által megbékéltek Istennel.« »Sohasem vágytam a büszkék mosolyára, sem nem hunyászkodtam meg, amikor a világ elítélt. Ma sem keresem kegyüket, sem nem keltem fel szükségtelenül haragjukat. Soha nem kérem kezükből életemet. Remélem, hogy a haláltól sem fogok meghátrálni, ha a jó és gondviselő Isten így határoz.«

   Isten nem hagyta el népét. Lelke azokkal maradt, akik nem tagadták meg elhamarkodottan a kapott világosságot, és nem kárhoztatták az adventmozgalmat. Ezek a megpróbált, várakozó emberek e válság idején a Zsidókhoz írt levélben bátorító és intő szavakat találhattak: »Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet. Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, elfő és nem késik. Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk« (Zsid 10:35-39).

   Hogy ez az intés az utolsó napok egyházának szól, az nyilvánvaló az Úr eljövetelének közelségére utaló szavakból: »Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő, és nem késik. « Itt világos utalást találunk arra, hogy Jézus látszólag késni fog. Úgy tűnik majd, mintha az Úr késne. Ez az eligazítás különösen ráillik az akkori krisztusvárók életére. A megszólított nép abban a veszélyben volt, hogy hite hajótörést szenved. A Szentlélek és az Ige vezetése nyomán Isten akaratát követték, de nem tudták megérteni, hogy mi volt Isten célja a velük történtekkel, és az ösvényt sem látták meg maguk előtt. Sátán pedig ezt sugallta: kérdőjelezzék meg, hogy valóban Isten vezette-e őket. Ekkor el lehetett mondani: »Az igaz pedig hitből él. « Amikor az »éjféli kiáltás« ragyogó fénye ösvényükre sugárzott, és meglátták a feltört pecsétű próféciát, amikor a rohamosan teljesedő jelek mutatták Krisztus eljövetelének közelségét, akkor úgy érezték, mintha megnyílt volna a szemük. Most azonban megcsalt reményeik súlya alatt görnyedtek, és csak az Istenbe és Igéjébe vetett hit által tudtak talpon maradni. A gúnyolódó világ ezt mondogatta: Be vagytok csapva! Ne higgyetek tovább, és mondjátok, hogy az adventmozgalom Sátántól volt! De Isten Igéje így hangzott: »Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. « Megtagadni hitüket, és elutasítani a Szentlélek erejét, amely az üzenetet kísérte, meghátrálást és pusztulást jelentett volna. Pál szavai állhatatosságra buzdították őket: »Ne dobjátok el hát bizodalmatokat«; »békességes tűrésre van szükségetek«, »mert vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő és nem késik. « Egyetlen biztonságos út volt: nagy gonddal őrizni azt a világosságot, amit már addig kaptak Istentől; erősen kapaszkodni ígéreteibe; tovább kutatni az Írásokat; türelemmel várni és figyelni újabb világosságra.


Back ] Home ] Up ] Next ]