20. A nagy vallási ébredés
A Jelenések 14. fejezetében
kinyilatkoztatott első angyali üzenet arról ad hírt, hogy a
Krisztus közeli eljövetelének hirdetését nagy vallási ébredés követi.
Egy repülő angyal látható »az ég közepén«. Nála van »az
örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot,
és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek«. Az
angyal »nagy szóval« hirdeti ezt az üzenetet: »Féljétek az
Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének
órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és földet, és
a tengert és a vizek forrásait« (Jel l4:6-7).
Sokatmondó az a tény, hogy ezt az intő üzenetet egy
angyal hirdeti. A bölcs Isten úgy látta jónak, hogy a mennyei követ
tisztaságával, dicsőségével és hatalmával ábrázolja annak a
munkának a magasztos jellegét, amelyet az evangélium hatalmának és
dicsőségének kell elvégezni. Az angyal repülése »az ég közepén«,
a »nagy szó«, amellyel az üzenet hangzik »a föld lakosainak« - »minden
nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek« - tanúsítja e
mozgalom gyorsaságát és világszéles voltát.
Az üzenetből világossá válik, hogy mikor kezdődik
ez a mozgalom. A kinyilatkoztatás szerint az »örökkévaló evangélium«
magában foglalja azt az üzenetet is, amelyből elénk tárul az ítélet
megkezdésének ideje. A megváltás üzenetét minden korban prédikálták,
de az evangéliumnak ezt a részét csak az utolsó napokban lehet
hirdetni, mert csak akkor igaz, hogy az ítélet órája eljött. A próféciákból
egy eseménysort ismerünk meg, amely az ítélet megkezdéséig tart.
Ez különösen Dániel könyvében figyelhető meg. A próféciának
azt a részét, amely az utolsó napokra vonatkozik, Dánielnek be
kellett pecsételnie »a végidőig«. A végidő előtt nem
lehetett hirdetni az ítéletről szóló üzenetet, mert az üzenet
a próféciák beteljesedésére épül. De a végső időben -
mondja a próféta - »tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás«
(Dán 12:4).
Pál apostol figyelmeztette a gyülekezetet, hogy Krisztus eljövetelét
ne saját korában várja. »Nem jön el az addig - mondta -, mígnem
bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere«
(2Thessz 2:3). A nagy hitehagyás, azaz »a bűn emberen hosszú
uralkodása előtt nem várható Urunk adventje. A »bűn embere»,
aki »a törvényszegés titkos bűne«, »a veszedelemnek fia« és
»a törvénytaposón néven is ismert, a pápaságot jelképezi, amelyről
a próféta megjövendölte, hogy 1260 évig fenntartja uralmát. Ez az
időszak 1798-ban ért véget. Krisztus ezt megelőzően nem
jöhetett el. Pál figyelmeztetése egészen 1798-ig érvényes.
Krisztus második eljövetelének hirdetése ezután vált esedékessé.
Ez az üzenet a letűnt korokban soha nem hangzott. Tudjuk,
hogy Pál nem prédikálta. Az apostol azt mondta testvéreinek, hogy az
Úr sokára jön el. A reformátorok sem hirdették ezt az üzenetet.
Luther Márton úgy gondolta, hogy az ő korától az ítéletig
mintegy háromszáz év fog még eltelni. 1798 óta nincs már pecsét Dániel
könyvén. A próféciaismeret növekszik, és sokan szent komolysággal
hirdetik, hogy az ítélet elközelgett.
Az adventmozgalom a különböző keresztény országokban
egyszerre tűnt fel, akárcsak a XVI. századi nagy reformáció.
Mind Európában, mind Amerikában hivő és imádkozó emberek úgy
érezték, hogy tanulmányozniuk kell a próféciákat. Az ihletett
feljegyzést nyomon követve meggyőző bizonyítékokat találtak
arra, hogy mindennek a vége az ajtó előtt van. A különböző
országokban élő elszigetelt keresztény csoportok kizárólag a
Szentírás tanulmányozása nyomán arra a meggyőződésre
jutottak, hogy a Megváltó adventje közel van.
1821-ben, három évvel azután, hogy Miller az ítélet idejével
foglalkozó próféciákat értelmezte, dr. Joseph Wolff, »a világ
misszionáriusa« hirdetni kezdte, hogy az Úr nemsokára eljön. Wolff
németországi zsidó családban született. Apja rabbi volt. Wolff már
nagyon fiatalon meggyőződött a keresztény vallás igazságáról.
Ez az éles eszű, érdeklődő fiú kíváncsian figyelte
azokat a beszélgetéseket, amelyek atyja házában folytak, ahol az
istenfélő zsidók naponta összegyűltek, hogy népük reményéről
és váradalmáról - az eljövendő Messiás dicsőségéről
és Izrael helyreállításáról - beszéljenek. Egy napon hallott a Názáreti
Jézusról, és megkérdezte, ki az. »Egy zsidó a legtehetségesebbek
közül - volt a válasz. - De mivel azt színlelte, hogy Ő a Messiás,
a zsidó törvényszék halálra ítélte. « »Miért pusztították el
Jeruzsálemet - vágott vissza a fiú -, és miért vagyunk rabságban?«
»Ó jaj, azért - válaszolt az apa -, mert a zsidók megölték a prófétákat.
« A gyermekben azonnal felmerült ez a gondolat: »Talán Jézus is próféta
volt, és a zsidók megölték, pedig ártatlan volt. « Annyira erőt
vett rajta ez az érzés, hogy sokszor ácsorgott a keresztény
templomon kívül, hogy hallja a prédikációt, de belépnie nem volt
szabad.
Még csak hétéves volt, amikor egy idős keresztény szomszéd
előtt azzal dicsekedett, hogy milyen diadalmas lesz Izrael jövője
a Messiás eljövetelekor. Az idős ember kedvesen válaszolt: »Drága
fiam, én megmondom neked, ki volt az igazi Messiás: a Názáreti Jézus...,
akit őseid keresztre feszítettek, mint a régi prófétákat. Menj
haza, és olvasd el Ésaiás könyve 53. fejezetét, és meg fogsz győződni
arról, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia! « A fiúban hit ébredt.
Hazatérve elolvasta Ésaiás 53. fejezetét, és csodálta, hogy az ige
tökéletesen teljesedett a Názáreti Jézus életében. Igazat
mondott-e az a keresztény? A fiú kérte atyját, hogy magyarázza meg
ezt a próféciát, de olyan rideg hallgatásba ütközött, hogy soha többé
nem merte felhozni ezt a témát. De egyre jobban szeretett volna többet
megtudni a keresztény vallásról.
Zsidó otthonában azonban gondosan elrejtették előle azt,
amit úgy szeretett volna megismerni. Már tizenegy éves korában
elhagyta atyja házát. Kiment a nagy világba, hogy tanuljon; hogy maga
döntse el, mi legyen a vallása, és milyen pályát válasszon. Egy
ideig a rokonainál élt, de nemsokára elűzték a »hitehagyón fiút,
és idegenek között egyedül, fillér nélkül kellett megállnia a
saját lábán. Egyik helyről a másikra vándorolt, és
szorgalmasan tanult. Hébertanítással tartotta fenn magát. Egy
katolikus tanító befolyására elfogadta a római vallást, és elhatározta,
hogy saját népe között misszionárius lesz. Néhány évvel később
Rómába ment, hogy célja elérése érdekében egy katolikus misszióintézetben
tanuljon. Itt azonban önálló gondolkozása és nyílt beszéde miatt
eretnekséggel vádolták. Wolff nyíltan támadta az egyház visszaéléseit,
és hangoztatta a reform szükségességét. Bár a pápai méltóságok
eleinte különleges jóindulattal bántak vele, egy idő után távoznia
kellett Rómából. Az egyház felügyelete mellett egyik helyről a
másikra ment, mígnem nyilvánvaló lett, hogy soha nem fog meghódolni
Róma előtt. »Javíthatatlan« - mondták. Ezentúl oda mehetett,
ahova akart. Ő pedig Angliába utazott, és hitet téve a protestáns
vallás mellett, belépett az anglikán egyházba. Majd két évig tartó
tanulás után - 1821-ben - elkezdte misszióját.
Amikor Wolff elfogadta Krisztus első adventjének nagyszerű
igazságát - hogy Krisztus eljött mint »fájdalmak férfia és betegség
ismerője« -, felismerte, hogy a próféciák éppily világosan
beszélnek a másodszor hatalommal és dicsőséggel megjelenő
Jézusról is. És miközben igyekezett népét a Názáreti Jézushoz,
a »Megígért«-hez vezetni, felhívta figyelmüket az emberek bűneiért
áldozattá lett alázatos Megváltóra. Beszélt nekik a második
adventről, a királyként és szabadítóként megjelenő Jézusról.
»A názáreti Jézus az igazi Messiás - szólt -, akinek kezét
és lábát átszegezték; akit bárányként mészárszékre vittek;
aki fájdalmak férfia és bánat ismerője volt; aki először
akkor jött el, amikor már Juda kezéből kihullt a fejedelmi bot,
és térdei közül a törvényhozói hatalom, másodszor az ég felhőiben,
harsonázó arkangyal kíséretében jön el«,3 és az Olajfák-hegyére
áll. Ő veszi át a teremtettség feletti uralmat, amit először
Ádám kapott, de elvesztett (lMóz 1:26; 3:17). Jézus lesz az egész föld
királya. A teremtett világ nem fog többé nyögni és panaszkodni. A
panasz helyett a dicsőítés és hálaadás éneke hallatszik...
Amikor Jézus eljön Atyjának dicsőségében, és vele a szent
angyalok, feltámadnak először a meghalt igazak (lThessz 4:16;
lKor 15:23). Ez az, amit mi, keresztények első feltámadásnak
nevezünk. Majd az állatok tulajdonságai megváltoznak (Ésa 11:6-8),
és meghódolnak Jézus előtt (Zsolt 8.f.). Mindenütt béke lesz.
« »Isten újra letekint a földre és így szól: 'Ímé igen jó!'.
«
Wolff hitte, hogy az Úr eljövetele közel van. A prófétikus
időszakokról szóló magyarázatában e nagyszerű beteljesedést
alig néhány évvel a Miller által meghatározott idő utánra
tette. Azoknak, akik az »arról a napról és óráról pedig senki nem
tud« ige alapján azt hangoztatták, hogy az ember nem ismerheti fel az
advent közelségét, Wolff így válaszolt: »Vajon Urunk azt mondta,
hogy a napot és az órát sohasem tudhatjuk meg? Hát nem azért adta-e
az idők jeleit, hogy visszajövetelének legalább a közeledtét
megtudjuk, miként a fügefa kizöldelléséből a nyár közeledtére
következtethetünk? (Mt 24:32) Soha nem ismerhetjük fel ezt az időszakot
annak ellenére, hogy a Dániel könyvének nemcsak olvasására, hanem
megértésére is buzdít? Annak a Dánielnek, aki azt mondja, hogy ezek
az igék a vég idejéig lesznek bepecsételve (az ő idejében így
is volt), és hogy ,tudakozzák majd sokan' (a héber így fejezi ki az
idő megfigyelését és vizsgálását), és a tudás (az idővel
kapcsolatban) nagyobbá lesz (Dán 12:4). Az Úr nem azt mondja, hogy az
idő közeledte nem ismerhető fel, hanem hogy a , pontos napról
és óráról... senki nem tud'. Eleget fogunk tudni - mondja - az idők
jeleiből ahhoz, hogy készüljünk az Úr eljövetelére, miként
Noé is készítette a bárkát. «
A Szentírás magyarázásának, illetve félremagyarázásának
népszerű rendszeréről Wolff ezt írta: »A keresztény egyház
nagyobb része eltért a Szentírás egyszerű értelmezésétől,
és elfogadta a buddhisták rendszerét. A buddhisták azt hiszik, hogy
az emberiség eljövendő boldogsága a levegőben való lebegésből
áll. Azt vélik, hogy amikor ezt a szót látják: zsidó, pogányt
kell alatta érteni; Jeruzsálemen pedig az egyházat; és ha a földről
van szó, az az eget jelenti; az Úr eljövetelén a missziós társaságok
fejlődését kell érteni; az Isten házának hegyére való
felmenetel pedig a metodisták nagy csoportjának összejövetelét
jelenti.«
Az 1821-1845-ig eltelt 24 év alatt Wolff sokfelé utazott. Afrikában
jártakor látogatást tett Egyiptomban és Etiópiában. Ázsiában bejárta
Palesztinát, Szíriát, Perzsiát, Bokharát és Indiát. Az Egyesült
Államokba is elment, és útközben prédikált Szent Ilona szigetén.
1837 augusztusában érkezett New Yorkba. E városban való prédikálás
után Filadelfiában és Baltimorban is beszélt. Végül pedig eljutott
Washingtonba. Itt, amint mondja, »egy javaslatra, amelyet John Quincy
Adams, a volt elnök tett a kongresszus egyik ülésén, a Ház egyhangúlag
megszavazta, hogy a kongresszusi teremben előadást tarthatok,
amelyet egy szombati napon meg is tartottam. A kongresszus teljes tagsága,
Virginia püspöke, Washington papsága és polgársága megtisztelt
jelenlétével. New Jersey és Pennsylvania kormányának tagjai éppilyen
megbecsülésben részesítettek; beszámoltam ázsiai kutatásaimról,
és Jézus Krisztus személyes uralmáról tartottam előadást. «
Dr. Wolff hatósági védelem nélkül utazta be a legbarbárabb
országokat. Sok nehézséget viselt el, és számtalanszor sodródott
veszélybe. Megverték, éheztették, rabszolgaként eladták, és háromszor
halálra ítélték. Rablók támadták meg, és néha kis híján
szomjan halt. Egy alkalommal megfosztották mindenétől, és a
hegyeken át több száz mérföldet kellett gyalogolnia. A hó az arcába
vert, és meztelen lába meggémberedett a fagyott földtől.
Amikor figyelmeztették, hogy ne menjen fegyvertelenül a vad és
ellenséges törzsek közé, azt mondta, hogy van fegyvere: »az ima, a
Krisztus iránti buzgóság és a segítségébe vetett hit. « » Szívemben
van az Isten és a felebarátaim iránti szeretet - folytatta -,
kezemben pedig a Biblia. « A héber és angol nyelvű Bibliát
mindenhova magával vitte. Egyik későbbi útjáról ez mondta:
"A nyitott Bibliát kezemben tartottam. Éreztem, hogy erőm a
Könyvben rejlik, és a könyv hatalma meg fog őrizni. «
Rendületlenül kitartott, és az ítéletről szóló üzenetet
elvitte a lakott föld nagy részébe. Zsidók, törökök, parszik,
hinduk és sok más nemzetiség és faj között hirdette Isten Igéjét
e népek nyelvén. Mindenütt elmondta, hogy közeleg a Messiás uralma.
Amikor Bokharában járt, egy távoli elszigetelt nép között
találkozott az Úr közeli eljövetelének tanításával. A jemeni
araboknak »van egy Seera nevezetű könyvük, amely hírt ad
Krisztus második eljöveteléről, dicsőséges uralmáról; és
1840-re nagy események bekövetkeztét várják. « »Jemenben... hat
napot töltöttem Rékáb fiaival, akik nem isznak bort, nem plántálnak
szőlőt, nem vetnek magot, sátorban laknak, és megemlékeznek
a jó öreg Jonadábról, Rékáb fiáról. Közöttük találtam Dán törzséből
való izraelitákat is... kik Rékáb fiaival együtt várják az ég
felhőiben hamarosan megérkező Messiást. «
Egy másik misszionárius hasonló tanítással találkozott a
tatárok országában. Egy tatár pap megkérdezte a misszionáriustól,
hogy mikor jön el Jézus másodszor. Amikor a misszionárius azt
felelte, hogy erről semmit nem tud, úgy tűnt, hogy a papot
nagyon meglepte annak a tudatlansága, aki magát a Biblia tanítójának
vallja. Ez a pap elmondta, hogy meggyőződése a prófécia
alapján, hogy Krisztus 1844 táján fog eljönni.
Angliában az advent üzenetet már 1826-ban hirdették. A
mozgalom itt nem öltött olyan határozott formát, mint Amerikában.
Az advent pontos idejéről nem esett olyan sok szó. Azt a nagyszerű
igazságot azonban, hogy Krisztus nemsokára eljön hatalommal és dicsőséggel,
sokfelé hirdették. És nem is csupán az államegyházon kívüliek és
az onnan kiszakadtak között. Mourant Brock angol író szerint mintegy
hétszáz anglikán lelkész ajkáról hangzott »Isten országának ez
az evangéliuma«. Nagy-Britanniában is hirdették, hogy az Úr eljövetelének
ideje: 1844. Az Egyesült Államokból széltében-hosszában terjedtek
az adventről szóló kiadványok. Voltak olyan könyvek és folyóiratok,
amelyeket Angliában újra megjelentettek. 1842-ben pedig az angol származású
Robert Winter, aki Amerikában fogadta el az advent hitet, visszatért
szülőhazájába, hogy hirdesse az Úr eljövetelét. Sokan
csatlakoztak hozzá ebben a munkában, és Anglia különböző részein
felhangzott az ítéletről szóló tanítás.
A barbár Dél-Amerikában, ahol Róma papsága mesterkedett,
Lacunza, egy spanyol jezsuita utat talált a Szentíráshoz, és magáévá
tette azt az igazságot, hogy Krisztus nemsokára visszajön. Érezte,
hogy kötelessége másokat is figyelmeztetni erre. De el akarta hárítani
Róma rosszallását, ezért nézeteit »Rabbi Ben-Ezra« álnév alatt
adta ki, megtért zsidónak nevezve magát. Lacunza a XVIII. században
élt, de könyve csak kb. 1825-ben jutott el Londonba, ahol angol
nyelvre lefordították. E kiadvány fokozta azt az érdeklődést,
ami Angliában a második advent iránt már ébredezni kezdett.
Németországban ezt a hittételt Bengel evangélikus lelkész,
neves teológus és bibliakritikus már a XVIII. században hirdette.
Bengel, miután befejezte tanulmányait, »a teológia tanulására
szentelte magát. A gyermekkori szoktatás és fegyelmezés, valamint
komolysága és vallásossága az ifjút alkalmassá tette e komoly munkára.
Bengel is vallási kételyekkel és problémákkal vívódott, mint a
hozzá hasonló, gondolkodó ifjak. Mély megindultsággal beszélt arról
a sok nyílról, amely szegény szívét meggyötörte és ifjúkorát
megnehezítette. « Miután a württembergi egyháztanács tagja lett, támogatta
a vallásszabadság ügyét. »Bár védte az egyház jogait és kiváltságait,
szót emelt mindazok szabadságjogaiért, akik lelkiismereti okokból ki
akartak lépni egyházukból.« Álláspontjának jótékony hatása szülőföldjén
még mindig érezhető.
Krisztus második adventjének igazsága akkor villant fel Bengel
lelkében, amikor advent vasárnapjára a Jel 21. fejezete alapján prédikációt
készített. Soha azelőtt nem értette meg ennyire a Jelenések könyvének
próféciáit. A próféta által feltárt jelenetek óriási hordereje
és páratlan dicsősége annyira hatott rá, hogy kénytelen volt
egy időre felhagyni a téma vizsgálatával. A szószéken azonban
ismét felötlött benne a gondolat elevenen és súlyosan. Ettől
kezdve a próféciáknak - különösen az apokalipszis próféciáinak
- szentelte magát, és nemsokára arra a meggyőződésre
jutott, hogy azok Krisztus közeli eljövetelére hívják fel a
figyelmet. Az a dátum, amelyet ő állapított meg a második
advent időpontjaként, néhány évvel tért el attól, amit később
Miller hirdetett.
Bengel írásai az egész keresztény világban elterjedtek. Prófétikus
nézeteit városa, Württemberg körzetében az emberek többsége
elfogadta, és Németországban másutt is voltak hívei. Mozgalma halála
után is tartott. Az advent üzenet hangzott Németországban, és más
országok figyelmét is magára vonta. Néhány hivő hamarosan
eljutott Oroszországba is. Településeket alakítottak. A Krisztus közeli
eljövetelébe vetett hitet Oroszország német gyülekezetei még
mindig őrzik.
A világosság Franciaországban és Svájcban is sugárzott.
Genfben, ahol Farel és Kálvin terjesztette a reformáció igazságát,
Gaussen prédikálta a második advent üzenetét. Gaussen még diák
korában szembe találta magát azzal a racionalizmussal, amely a XVIII.
sz. végén és a XIX. sz. elején egész Európát átitatta. Amikor
Gaussen a lelkészi szolgálatba lépett, nemcsak hogy nem ismerte az
igaz hitet, de a kételkedésre is hajlott. Ifjú korában érdeklődni
kezdett a prófécia iránt. Olvasta Rollin: Ancient History című
művét, és figyelme Dániel könyve 2. fejezetére terelődött.
Gaussent meglepte, hogy milyen csodálatos pontossággal teljesedett a
prófécia, amint arról a történelem tanúskodik. A Szentírás
ihletettségének ez a bizonyítéka horgony volt számára a későbbi
évek veszélyei között. A racionalizmus tanítása nem nyugtatta meg.
A Biblia kutatása és a nagyobb világosság keresése nyomán azonban
szilárd hit ébredt lelkében.
Miközben a próféciákat vizsgálgatta, meggyőződött
arról, hogy az Úr eljövetele közel van. Ez a csodálatos és nagy
fontosságú igazság mélyen érintette lelkét, és vágyott arra,
hogy azt másokkal is megismertesse. Az a közhiedelem azonban, hogy Dániel
próféciái titokzatosak és érthetetlenek, súlyos akadályt gördített
útjába. Végül elhatározta, hogy a tanítást a gyermekeknél kezdi
- mint korábban Farel is tette Genf evangélizálásakor -, remélve,
hogy általuk a szülök érdeklődését is sikerül felkeltenie.
» Szeretném világossá tenni - mondta később -, hogy nem
azért fordultam a gyermekek felé, mintha az ügy jelentéktelen volna,
hanem éppen nagy fontossága miatt folyamodtam ilyen egyszerű módszerhez.
Szerettem volna, ha meghallgatnak, és féltem, hogy ez nem sikerül, ha
először a felnőtteket szólítom meg. « »Ezért elhatároztam,
hogy először a kicsinyek felé fordulok, gyermekhallgatóságot gyűjtök.
És ha számuk nő, ha látom, hogy figyelnek, örülnek és érdeklődnek;
hogy értik és magyarázzák a témát, akkor tudom, hogy hamarosan egy
második kör is lesz. Idővel a felnőttek is belátják, hogy
nekik is érdemes leülni és tanulni. Ha ez így lesz, nyert ügyünk
van. «
Fáradozását siker koronázta. A gyermekeknek szóló előadását
idősebbek is hallgatták. A templom karzatai megteltek érdeklődőkkel.
Voltak köztük rangos és művelt emberek, Genfbe látogató
idegenek és külföldiek. Így az üzenet máshova is eljutott.
A sikeren felbátorodva, Gaussen közzétette tanításait azzal
a reménnyel, hogy előmozdítja a prófétikus könyvek kutatását
a franciául beszélők között. »A gyermekeknek adott tanítás
terjesztésével - szólt Gaussen - a felnőttekhez szeretnék szólni,
akik igen sokszor elfordulnak az ilyen könyvektől azzal az ürüggyel,
hogy azok érthetetlenek. ,Hogyan lennének érthetetlenek, hiszen
gyermekeitek megértik'?« »Az a hő vágyam - teszi hozzá -, hogy
népszerű próféciaismeretet nyújtsak nyájunknak, ha lehet. «
»Ahogy én látom, semmiféle tanulmány sem elégíti ki jobban korunk
szükségleteit. « »A próféciák segítségével tudunk felkészülni
a küszöbönálló megpróbáltatásra, figyelni és várni Jézus
Krisztusra. «
Gaussent, aki az egyik legkiválóbb és legkedveltebb francia
nyelvű prédikátor volt, egy idő után mégis felfüggesztették
a szolgálatból. Fő vétke az volt, hogy az egyház katekizmusa,
az igazi hitet szinte teljesen nélkülöző, semmitmondó és
racionalista kézikönyv helyett a Bibliát használta az ifjúság tanításában.
Később egy teológiai iskola tanára lett, és közben vasárnaponként
továbbra is hitoktatóként a Szentírás alapján tanította a
gyermekeket. A próféciáról szóló művei szintén nagy érdeklődést
keltettek. A tanári katedráról, a sajtó útján és kedvelt
foglalkozásával, gyermekoktatóként hosszú éveken át nagy befolyást
gyakorolt és nagy szerepe volt abban, hogy sokan kutatni kezdték
azokat a próféciákat, amelyek az Úr közeli eljövetelét tanúsítják.
Skandináviában szintén hangzott az advent üzenet, és széltében-hosszában
érdeklődést keltett. Sokan felébredtek gondtalan biztonságukból.
Bűneiket megvallva és elhagyva Krisztus nevében kértek bűnbocsánatot.
Az államegyház papsága azonban fellépett a mozgalom ellen, és
befolyására az üzenet hirdetői közül egyesek börtönbe kerültek.
Sok helyen, ahol az Úr közeli eljövetelének prédikálóit így
elhallgattatták, Isten csodát művelt, és gyermekek útján küldte
üzenetét. A gyermekek háborítatlanul beszélhettek, az állam törvénye
őket nem korlátozta, mivel kiskorúak.
A mozgalom főleg az egyszerűbb néprétegek között
terjedt. Az emberek a munkások szerény otthonában gyűltek össze,
hogy az intő üzenetet meghallgassák. A gyermek-prédikátorok zöme
is szegény parasztgyermek volt. Egyik-másik alig volt hat-nyolc éves;
s bár életük tanúsította, hogy szeretik a Megváltót, és
igyekeznek Isten szent kívánalmainak engedelmeskedni, rendes körülmények
között ők sem voltak okosabbak és tanulékonyabbak, mint a
hasonló korú gyermekek. De amikor az emberek elé álltak, kétségtelenül
természetes képességeiket meghaladó hatalom szólalt meg általuk.
Hanghordozásuk és viselkedésük megváltozott. A Szentírást szó
szerint idézve nagy komolysággal figyelmeztették az embereket az ítéletre:
»Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött
az Ő ítéletének órája. « Dorgálták az embereket bűneik
miatt. Nemcsak az erkölcstelenséget és kicsapongást kárhoztatták,
hanem a világiasságot és a hitehagyást is. Intették hallgatóikat,
hogy sietve meneküljenek az eljövendő haragtól.
Az emberek remegve hallgatták őket. Isten meggyőző
Lelke szívükhöz szólt. Sokan új és nagyobb érdeklődéssel
kezdték kutatni a Szentírást. A részegesek, az erkölcstelenek jobb
útra tértek, és mások is elhagyták becstelen szokásaikat. Olyan
szembetűnő volt a változás, hogy még az államegyház lelkészei
is kénytelenek voltak elismerni, hogy Isten irányítja a mozgalmat.
Isten azt akarta, hogy a Megváltó eljövetelének híre
eljusson a skandináv országokba is. És amikor szolgáinak hangját
elnémították, Lelkét a gyermekekre árasztotta, hogy a munka folytatódjék.
Amikor Jézus az örvendező sokaság kíséretében, győzelmi
kiáltások és lengő pálmaágak közepette Jeruzsálemhez közeledett,
a nép »Dávid Fiá«-nak nevezte. A féltékeny farizeusok felszólították
Jézust, hogy hallgattassa el őket. Ő azonban azt válaszolta,
hogy mindez a prófécia teljesedése, és ha ezek hallgatnának, akkor
a kövek kiáltanának. A boldog kiáltozás azonban a nép ajkára
fagyott, amikor beléptek Jeruzsálem kapuin. Megfélemlítették őket
a papok és a főemberek. De a gyermekek, akik ellepték a templom
udvarait, pálmaágakat lengetve kiáltották: »Hozsánna a Dávid Fiának!«
(Mt 21:8-16). »Hallod, mit mondanak ezek?« - kérdezték a dühödt
farizeusok. Jézus így válaszolt: »Sohasem olvastátok-é: a
gyermekek és csecsszopók szája által szereztél dicsőséget?«.
Isten gyermekek által munkálkodott Krisztus első adventje idején.
Éppígy küldte gyermekek útján második adventjének üzenetét is.
Isten szava kétségkívül beteljesedik: a Megváltó eljövetelének
üzenete hangzik minden népnek, nyelvnek és nemzetnek.
»William Millernek és munkatársainak Amerikában kellett az
intő üzenetet hirdetniük. Ez az ország lett a nagy
adventmozgalom központja. A leghatározottabban itt teljesedett az első
angyal próféciája. Millernek és társainak az írásait távoli országok
is megismerték. A misszionáriusok a világ minden részébe, ahova
sikerült eljutniuk, magukkal vitték Krisztus közeli eljövetelének
örömhírét. Közelben és távolban terjedt az örökkévaló evangélium:
»Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött
az Ő ítéletének órája. «
A próféciák, amelyek szerint úgy tűnt, hogy Krisztus második
eljövetele 1844 tavaszán lesz, mélyen megragadták az emberek figyelmét.
Az üzenet államról államra terjedt, és mindenütt nagy érdeklődést
keltett. Sokan meggyőződtek arról, hogy a prófétikus időszakokat
igazoló érvelések helyesek, és nagyra tartott elképzeléseiket
feladva, örömmel elfogadták az igazságot. Egyes lelkészek, félretéve
egyéni nézeteiket és érzéseiket, lemondtak fizetésükről,
otthagyták egyházukat, és hirdették Jézus eljövetelét. De
viszonylag kevés lelkész fogadta el ezt az üzenetet, ezért jórészt
egyszerű egyháztagok hirdették. Farmerek otthagyták földjüket,
kézművesek szerszámaikat, kereskedők áruikat, értelmiségiek
hivatásukat. A munkások száma mégis kicsi volt az elvégzendő
munkához képest. Az Istent nélkülöző egyház és a gonoszságban
veszteglő világ állapota nyomta a hű őrszemek lelkét.
Készek voltak fáradozni, nélkülözni és szenvedni azért, hogy
emberek megtérjenek és elnyerjék az üdvösséget. A munka biztos léptekkel
haladt előre. Sátán támadása ellenére is sok ezren fogadták
el az advent igazságot.
Mindenütt hallatszott a szívhez szóló bizonyságtevés, amely
arra intette a bűnösöket - a világ fiait és az egyháztagokat
egyaránt -, hogy meneküljenek az eljövendő haragtól. Keresztelő
Jánoshoz, Krisztus előfutárához hasonlóan a prédikátorok a fa
gyökerére helyezték a fejszét, és mindenkit arra buzdítottak, hogy
teremjenek megtéréshez illő gyümölcsöt. Megrázó felhívásaik
éles ellentétben álltak a szószékről hangzó közkedvelt békesség-,
biztonság-ígéretekkel. Az üzenet, ahol csak felhangzott, megérintette
az emberek szívét. A Szentírás egyszerű, egyértelmű
bizonyságtevése, amelyet a Szentlélek ereje kísért, olyan meggyőző
erővel szólalt meg, amelynek kevés ember tudott teljesen ellenállni.
Vallásos emberek felocsúdtak hamis biztonságérzetükből.
Felismerték, hogy hitehagyók, világiasak, hitetlenek, gőgösek
és önzőek. Sokan bűnbánattal és alázattal keresték az
Urat. Szívük, amely oly sokáig földi dolgokhoz ragaszkodott, most a
menny felé fordult. Isten Lelke megnyugodott rajtuk, és töredelmes,
alázatos szívvel ők is kiáltották: »Féljétek az Istent, és
néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája.
«
Bűnösök sírva kérdezték: »Mit kell nékem cselekednem,
hogy üdvözüljek?«. Azok, akik eddig becstelenül éltek, igyekeztek
az okozott kárt megtéríteni. Mindazok, akik békét találtak
Krisztusban, vágytak másokkal is megosztani az áldást. A szülők
szíve gyermekeik felé fordult, a gyermekeké pedig szüleik felé. A gőg
emelte válaszfalak halomra dőltek. Őszinte bűnvallomások
hangzottak el, és a család tagjai azok üdvösségéért fáradoztak,
akik a legdrágábbak voltak nekik. Sokszor lehetett a buzgó ima hangját
hallani. Mindenfelé gyötrődő lelkek küzdöttek Istennel.
Sokan egész éjszaka buzgón könyörögtek a bűnbocsánat
bizonyosságáért, vagy rokonaik és barátaik megtéréséért.
Minden rendű és rangú ember tódult az adventhivők
istentiszteleteire. Gazdagok és szegények, rangosak és egyszerűek
más-más okból, de saját fülükkel akarták hallani a második
adventről szóló tanítást. Az Úr féken tartotta az ellenkezés
szellemét, amíg szolgái elmondták, miért hisznek. Néha az eszköz
gyenge volt, de Isten Lelke erőt lehelt az igazságba. Ezeken az összejöveteleken
érezhető volt a szent angyalok jelenléte, és naponta sok
emberrel nőtt a hivők száma. Amikor újra és újra
felhangzottak Krisztus közeli eljövetelének bizonyítékai, roppant tömegek
hallgatták némán, lélegzetvisszafojtva a súlyos szavakat. Mintha a
menny közeledett volna a földhöz, és a föld a mennyhez. Isten
hatalmát idősek, fiatalok és középkorúak egyaránt érezték.
Az emberek ajkukon dicsőítéssel tértek haza, és boldog hangok
csendültek fel a csendes éjszakában. Az összejövetelek résztvevői
soha nem tudták elfelejteni azokat a különös jeleneteket, amelyeket
ott láttak, és a mélységes érdeklődést, amelyet ott
tapasztaltak.
Krisztus eljövetelének pontos időre való meghirdetése
minden osztály számos tagjában nagy ellenkezést váltott ki, a szószéken
szolgáló lelkésztől egészen a legvakmerőbb, istenkáromló
bűnösig. A prófétai ige teljesedett: »Az utolsó időben csúfolódók
támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják:
Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák
elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva«
(2Pt 3:3-4). Sokan, akik azt állították, hogy szeretik a Megváltót,
kijelentették, hogy egyáltalán nem kifogásolják a második advent
tanítását; csupán az ellen tiltakoznak, hogy Jézus visszajövetelének
idejét pontosan meg lehet határozni. Isten mindent látó szeme
azonban olvasott szívükben. Ezek az emberek nem akartak hallani arról
a Krisztusról, aki eljön, hogy igazságosan megítélje a világot. Hűtlen
szolgák voltak. Cselekedeteik nem állták volna ki a szívet fürkésző
Isten vizsgálatát. Féltek találkozni Urukkal. Ők sem készültek
fel Jézus fogadására, akárcsak a zsidók Krisztus első adventje
idején. Nemcsak vonakodtak meghallgatni a Biblia világos érveit, de
ki is gúnyolták azokat, akik várták az Urat. Sátán és angyalai
diadalt ültek. Gúnyosan vágták Jézus és a szent angyalok arcába,
hogy hitvalló népe oly kevéssé szereti Őt, hogy nem kívánja
megjelenését.
»Senki sem tudja a napot és az órát« - érveltek
leggyakrabban az advent reménység elutasítói. A Szentírás ezt
mondja: »Arról a napról és óráról pedig senki nem tud, az ég
angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül« (Mt 24:36). Azok, akik
várták az Urat, ezt az igét világosan és egybehangzóan magyarázták.
Világosan kimutatták, hogy ellenfeleik e kijelentést rosszul értelmezik.
Krisztus e szavakat akkor mondta, amikor tanítványaival beszélgetett
az Olajfák-hegyén - miután utoljára távozott a templomból. A tanítványok
ezt kérdezték: »Micsoda jele lesz a Te eljövetelednek, és a világ
végének?«. Jézus jelekről beszélt, és ezt mondta: »Mikor
mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt«
(Mt 24:3.33). A Megváltó egyik kijelentését nem szabad cáfolni másik
kijelentésével. Jóllehet senki ember nem tudja eljövetelének napját,
sem óráját, de tanultuk, és tudnunk is kell, hogy mikor van közel.
Isten arra is tanít, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk intését, és
nem akarunk tudomást venni adventje közeledtéről, ez éppoly végzetes
lesz számunkra, mint Noé kortársainak az, hogy nem vettek tudomást
az özönvíz közeledtéről. A Mt 24. fejezetében olvasható példázat
szerint éles különbség van a hű és a hűtlen szolga között.
Világossá válik, mi lesz a sorsa annak, aki ezt mondja szívében: »Halogatja
még az én uram a hazajövetelt. « Kiderül, hogy az Úr miként látja
és jutalmazza azokat, akiket vigyázva, eljövetelét hirdetve talál,
és hogyan bünteti azokat, akik visszajövetelét figyelmen kívül
hagyják. »Vigyázzatok azért« - mondja. »Boldog az a szolga, akit
az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál« (Mt 24:42-46).
»Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem
tudod, mely órában megyek hozzád« (Jel 3:3).
Pál megemlíti, hogy lesznek olyan emberek, akiket az Úr
megjelenése váratlanul talál. »Az Úrnak napja úgy jő el, mint
a tolvaj étjel. Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság,
akkor hirtelen veszedelem jő rájuk... és semmiképpen meg nem
menekednek. « De azoknak, akik megfogadják a Megváltó intését, ezt
mondja: »Ti, atyámfiai, nem vagytok a sötétségben, hogy az a nap
tolvajmódra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai
vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!«
(lThessz 5:2-5).
A Szentírás tehát nem igazolja azokat, akik nem tudják, hogy
Krisztus eljövetele közel van. Azok, akik ürügyet akartak találni
az igazság elutasítására, bezárták fülüket a magyarázat előtt.
A vakmerő gúnyolódók, sőt még Krisztus állítólagos
szolgái is egyre harsogták: »senki sem tudja a napot és az órát«.
Amikor az emberek felébredtek, és kezdtek érdeklődni az üdvösség
után, vallási tanítók léptek közéjük és az igazság közé, és
Isten szavát félremagyarázva, igyekeztek félelmüket elhessegetni. Hűtlen
őrök csatlakoztak
a
nagy csaló munkájához, és ezt kiáltották: békesség, békesség -
pedig Isten nem szólt békességről. A Krisztus korabeli
farizeusokhoz hasonlóan sokan nem akartak belépni a mennyek országába,
és gátolták azokat is, akik elindultak afelé. E lelkek vérét Isten
az ő kezükből követeli.
Általában a gyülekezet legszerényebb és leghívebb tagjai
fogadták el először az üzenetet. Akik kutatták a Bibliát, kénytelenek
voltak meglátni a népszerű próféciaszemlélet bibliátlan
jellegét; akik nem álltak a papság befolyása alatt, akik Isten szavát
személy szerint kutatták, azoknak az adventről szóló tanítást
csak össze kellett vetniük a Szentírással, hogy felismerjék rajta a
menny pecsétjét.
Sok embert üldöztek hitetlen testvéreik. Egyesek csak azért
hallgattak reménységükről, hogy egyházi állásukat megtarthassák.
Mások azonban érezték, hogy Isten iránti hűségük nem engedi,
hogy elrejtsék azt az igazságot, amelyet Isten rájuk bízott. Nem
volt kevés azoknak a száma, akiket kizártak a gyülekezetből,
csupán azért, mert megvallották, hogy hisznek Krisztus eljövetelében.
Azoknak, akik e hitpróbát elviselték, nagyon értékesek voltak a próféta
szavai: »Így szólnak testvéreitek, akik titeket gyűlölnek,
nevemért eltaszítanak: Jelenjék meg az Úrnak dicsősége, hogy lássuk
örömötöket; de ők megszégyenülnek« (Ésa 66:5).
Isten angyalai mélységes érdeklődéssel kísérték az
intés hatását. Amikor az egyházak egyetemesen elutasították az üzenetet,
az angyalok szomorúan fordultak el tőlük. De sokan voltak, akiket
még nem tett próbára az advent igazság. Sok embert megtévesztett a
férj vagy a feleség, félrevezettek a szülők vagy a gyermekek.
Elhitették velük, hogy még az is bűn, ha meghallgatják az
adventhivők »eretnek« tanításait. Isten megparancsolta
angyalainak, hogy híven őrizzék e lelkeket, mert Isten trónjától
újabb világosság fog rájuk sugározni.
Azok, akik elfogadták az üzenetet, kimondhatatlan vágyakozással
várták Megváltójuk jövetelét. Az idő, amikorra várták, a küszöbön
volt. Békés komolysággal várakoztak. Nyugodt szívvel élvezték az
Istennel való áldott közösséget. Ez záloga volt annak a békességnek,
amelyben Isten dicső országában lesz részük. Akik ilyen reménységgel
és bizalommal vártak, nem tudják elfelejteni a várakozás drága óráit.
A meghatározott idő előtt néhány héttel már nem sokat törődtek
evilági ügyeikkel. Az őszinte hivők gondosan megvizsgálták
szívük minden gondolatát és érzését, mint a halálos ágyán fekvő
ember, akinek már csak néhány órája van hátra. Nem készültek »mennybemeneteli
ruhák«, de mindnyájuknak az a belső bizonyosság volt a fontos,
hogy elkészültek a Megváltó fogadására. Fehér ruhájuk lelkük
tisztasága volt; a jellem, amelyet Krisztus engesztelő vére a bűntől
megtisztított. Bárcsak most is megvolna még Isten állítólagos népénél
ez az önvizsgáló lelkület, ez a komoly, őszinte hit! Ha továbbra
is az Úr előtt megalázva magukat, tárták volna könyörgéseiket
a kegyelem királyi széke elé, sokkal gazdagabb tapasztalatokban lett
volna részük. Túl keveset imádkoznak, túl kevesen ítélik el igazán
bűneiket, és az élő hit hiánya miatt sokan nélkülözik
azt a kegyelmet, amelyet Megváltónk oly gazdagon kínál.
Isten próbára akarta tenni népét. Keze eltakart egy hibát,
amelyet a prófétikus időszakok kiszámításánál ejtettek. Az
adventhivők nem jöttek rá a tévedésre, de a legképzettebb
ellenségeik sem. Az utóbbiak ezt mondták: »A próféciai időszakok
kiszámítása helyes. Valami nagy esemény előtt állunk, de nem
az előtt, amit Miller úr jövendöl. A világ megtérése következik,
nem pedig Krisztus második adventje. «
A várt idő elmúlt, és
Krisztus nem jelent meg, hogy népét megszabadítsa. Akik Megváltójukat
őszinte hittel és szeretettel várták, keservesen csalódtak.
Isten szándéka mégis megvalósult. Isten próbára tette azokat az
embereket, akik azt állították, hogy várják Krisztus visszatértét.
Sok embert csak a félelem, nem pedig szentebb indíték sarkallt.
Hitvallásuk nem érintette szívüket és életüket. Amikor a várt
esemény elmaradt, ezek az emberek azt mondták, hogy nem is csalódtak.
Sohasem hitték, hogy Krisztus eljön, és az elsők között gúnyolódtak
az igaz hivők fájdalmán.
De Jézus és a mennyei sereg szeretettel és együttérzéssel nézte
a megpróbált, hűséges, de csalódott embereket. Ha a látható
és láthatatlan világot elválasztó fátyol fellebbent volna,
angyalokat láttak volna, akik közel húzódtak ezekhez az állhatatos
lelkekhez, és Sátán nyilai ellen védték őket.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|