19. A sötétségen átsugárzó
fény
Meglepő az a hasonlóság,
ahogy Isten századról századra a nagy reformációs és vallásos
megmozdulások útján a földön dolgozik. Isten mindig ugyanolyan
elvek alapján bánik az emberrel. A jelen fontos megmozdulásainak
megvolt a megfelelője a múltban, és az egyház korábbi
tapasztalatai nagyon értékes tanulságokkal szolgálnak a jelenben.
A Biblia egyetlen igazságot sem tanít világosabban, mint azt,
hogy a megváltás munkáját kibontakoztató nagy mozgalmakban Isten különösképpen
irányítja szolgáit Szentlelke által a földön. Az emberek eszközök
Isten kezében, akiket felhasznál kegyelmes és irgalmas szándékai
megvalósítására. Mindenkinek megvan a maga szerepe. Mindenki a kor
szükségleteihez szabottan részesül világosságban, amely képessé
teszi az Istentől kapott feladat elvégzésére. De nincs olyan
ember - bármennyire is megáldotta a menny -, aki teljesen meg tudná
érteni a megváltás csodálatos tervét, vagy tökéletesen fel tudná
fogni, hogy Isten az ő korában mit akar elérni. Az ember nem érti
meg teljesen, hogy mi Isten célja azzal a munkával, amelyet reá bíz.
Nem tudja teljes mértékben felfogni azt az üzenetet, amit az Úr nevében
tolmácsol.
»Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére
eljuthatsz-é?« »Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a
ti utaitok az én utaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az
egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál, és
gondolataim gondolataitoknál!« »Isten vagyok, és nincs hozzám
hasonlatos. Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre
azokat, amik még meg nem történtek« (Jób 11:7; Ésa 55:8-9; 46:
9-10).
Még a próféták sem fogták
fel a rájuk bízott kinyilatkoztatások súlyát, pedig nekik Isten a Lélek
különleges világosságát adta. A kinyilatkoztatások mondanivalója
korszakról korszakra tárult fel, mindig akkor, amikor Isten népének
szüksége volt a bennük rejlő eligazításokra.
Amikor Péter arról az üdvösségről ír, amelyet az evangélium
hozott napfényre, ezt mondja: Erről az üdvösségről »tudakozódtak
és nyomozódtak a próféták, akik az irántatok való kegyelem felől
jövendöltek; nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté
azt ki a Krisztusnak Őbennük levő Lelke, aki eleve bizonyságot
tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről.
Akiknek megjelentetett, hogy nem maguknak, hanem nékünk szolgáltak«(1Pt
1:112).
Annak ellenére, hogy a próféták nem érthették meg teljesen
a nekik kinyilatkoztatott dolgokat, buzgón igyekeztek felfogni a világosságot,
amelyet Isten kinyilatkoztatott nekik. »Tudakozódtak és nyomozódtak«,
»nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a
Krisztusnak őbennük levő Lelke. « Micsoda tanulság ez Isten
népének a keresztény korszakban! Isten adta követőinek ezeket a
próféciákat szolgái útján! »Akiknek megjelentetett, hogy nem
maguknak, hanem nékünk szolgáltak. « Figyeljük csak e szent
embereket, akik »tudakozódtak és nyomozódtak« a kinyilatkoztatások
után, amelyeket Isten a még meg nem született nemzedékek számára
adott! Állítsuk szembe szent buzgóságukat azzal az unott érdektelenséggel,
amellyel a későbbi korok kiváltságosai kezelték a mennyei ajándékot!
Milyen dorgálás ez a kényelemszerető, világszerető közömbösöknek,
akiket megnyugtat az a megállapítás, hogy a próféciákat nem lehet
megérteni.
Jóllehet a véges emberi elme képtelen megérteni a végtelen
Isten terveit, és nem ismeri fel teljesen szándékai megvalósulását,
de sokszor tévelygés vagy hanyagság az oka annak, hogy csak homályosan
fogja fel a menny üzenetét. Nemritkán az embereknek - még Isten
szolgáinak is - a gondolkozását annyira eltompítják az emberi nézetek,
az emberi hagyományok és hamis tanítások, hogy csak részben tudják
felfogni azokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket Isten
kinyilatkoztatott Igéjében. Így volt ez Krisztus tanítványaival is,
még akkor is, amikor a Megváltó személyesen velük volt. Elméjüket
átitatta az a közhiedelem, hogy a Messiás földi fejedelem, aki az
egyetemes birodalom trónjára emeli Izraelt. Amikor Jézus megjövendölte
szenvedéseit és halálát, nem tudták, mit jelentenek szavai.
Krisztus maga küldte ki őket ezzel az üzenettel: »Bétölt
az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és
higgyetek az evangéliumban« (Mk 1:15). Ez az üzenet a Dán 9. fejezetében
található próféciára épült. Az angyal azt mondta, hogy a
hatvankilenc hét »a Messiás fejedelemig« tart, és a tanítványok
nagy reményekkel és boldog örömmel várták, hogy a Messiás felállítsa
birodalmát Jeruzsálemben és uralkodjék az egész földön.
A tanítványok prédikálták azt az üzenetet, amelyet Krisztus
reájuk bízott, jóllehet ők maguk félreértették. Miközben
mondanivalójukat Dán 9:25 versére alapozták, nem látták meg
ugyanennek a fejezetnek a következő versében, hogy a Messiás »kiírtatik«.
Egész életükben sóvárogva várták a dicsőséges földi
birodalmat. Ezért nem értették sem a prófécia meghatározásait,
sem Krisztus szavait.
A tanítványok teljesítették feladatukat. Közölték a néppel
az irgalmas Isten meghívását, és akkor, amikor elképzelésük
szerint Uruknak Dávid trónjára kellett volna ülnie, népe megragadta
mint gonosztevőt, megostorozta, kigúnyolta, elítélte, és a
Golgota keresztjére feszítette. Micsoda kétségbeesés és fájdalom
szorongatta a tanítványok szívét, mialatt Uruk a sírban szunnyadt!
Krisztus pontosan akkor és úgy jött el, amint a próféta előre
kinyilatkoztatta. Krisztus szolgálatában a Szentírás bizonyságtételének
minden részlete teljesült. A Megváltó prédikálta a megváltás üzenetét,
és »beszéde hatalmas vala«. A hallgatók szíve tanúskodott tanításának
mennyei eredetéről. Az Ige és Isten Lelke bizonyságot tett arról,
hogy Isten Fia a mennyből kapta megbízatását.
A tanítványok olthatatlan szeretettel ragaszkodtak drága
Mesterükhöz. Lelküket azonban beárnyékolta a bizonytalanság és a
kétség. Gyötrelmeik közepette elfeledkeztek arról, hogy Krisztus
mit jövendölt szenvedéséről és haláláról. Vajon okozott
volna-e a Názáreti Jézus ilyen fájdalmat és csalódást nekik, ha
Ő lett volna az igazi Messiás? Ez a kérdés gyötörte lelküket
a szombatnap reménytelen óráiban, mialatt a Megváltó - halála és
feltámadása között - a sírban feküdt.
A bánat éjszakáján sötétség sűrűsödött Jézus
tanítványai köré, de Isten nem hagyta el őket. Így hangzik a
prófétai ige: »Ha még a cetétségben ülnék is, az Úr az én világosságom...
Kivisz engem a világosságra, meglátom az Ő igazságát. « »A sötétség
sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség
olyan, mint a világosság. « Isten ezt mondta: »Az igazakra világosság
fénylik a sötétben. « »A vakokat oly úton vezetem, amelyet nem
ismernek, járatom őket oly ösvényeken, amelyeket nem tudnak; előttük
a sötétséget világossá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé;
ezeket cselekszem velük, és őket el nem hagyom« (Mik 7:8-9;
Zsolt 139:12; 112:4; Ésa 42:16).
Azok a kijelentések, amelyeket a tanítványok az Úr nevében
tettek, minden részletükben helyesek voltak; és az események,
amelyekre előremutattak, éppen teljesedtek. »Bétölt az idő,
és elközelített az Istennek országa« - mondták. »Az idő« -
a Dán 9. fejezetében meghirdetett hatvankilenc hét - lejártával,
amelynek a Messiásig kellett nyúlnia, Krisztust, miután János
megkeresztelte a Jordánban, a Lélek felkente. És az »Isten országa«,
amelynek közeledtét a tanítványok hirdették, Krisztus halála által
jött létre. Ez az ország, a hiedelemmel ellentétben, nem földi
birodalom volt. Nem is az eljövendő halhatatlan ország, amelyet
Isten felállít, amikor »az ország... és a hatalom és az egész ég
alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szemei
népének«; az az örökkévaló ország, amelyben »minden hatalmasság
néki szolgál és engedelmeskedik« (Dán 7:27). »Az Isten országa«
kifejezés jelzi mind a kegyelem, mind a dicsőség országát. A
kegyelem országát Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében ismerteti.
Miután az apostol felhívja az olvasók figyelmét Krisztusra, a könyörületes
közbenjáróra, aki »megindul... gyarlóságainkon«, ezt mondja: »Járuljunk
azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot
nyerjünk és kegyelmet találjunk« (Zsid 4:16). A kegyelem királyi trónja
a kegyelem országát jelképezi, mert a trón létezése egy ország létezését
sejteti. Krisztus számos példázatban használja »a mennyek országa«
kifejezést, jelezve azt a munkát, amelyet Isten kegyelme végez az
emberi szívben.
A dicsőség trónja ugyanígy ábrázolja a dicsőség
országát. A Megváltó ezekkel a szavakkal utal erre az országra: »Mikor
pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és
Ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének
királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek« (Mt
25:31-32). Ez az ország még a jövőben van. Isten csak Krisztus második
adventjekor állítja fel.
A kegyelem országa közvetlenül az ember bukása után jött létre,
amikor megfogamzott a terv a vétkes emberiség megváltására. Akkor még
csak Isten szándékában és ígéreteiben létezett, az ember pedig
hit által lehetett alattvalója. Ténylegesen azonban csak Krisztus halálakor
jött létre. A Megváltó, elfáradva az emberi konokságtól és hálátlanságtól,
még azután is visszaléphetett volna a Golgota áldozatától, hogy földi
misszióját elkezdte. A Gecsemánéban a fájdalom kelyhe megremegett a
kezében. Még akkor is letörölhette volna homlokáról a véres verítéket,
és hagyhatta volna, hogy a vétkes emberiség elpusztuljon gonoszsága
miatt. Ebben az esetben nem lehetett volna megváltás a bukott ember számára.
De amikor a Megváltó odaáldozta életét, és elhaló lélegzettel így
kiáltott: »Elvégeztetett!«, a megváltás tervének megvalósulása
biztosítva volt. A megváltás ígérete, amelyet a bűnös pár az
Édenben kapott, megpecsételődött. A kegyelem országa, amelyet
Isten előzőleg megígért, akkor jött létre.
Krisztus halála - tehát pontosan az az esemény, amelyet a tanítványok
reményük végső megsemmisülésének tartottak - tette ezt a reményt
örökre biztossá. Jóllehet Mesterük halála kegyetlen csalódást
okozott nekik, de a legnagyobb bizonyítéka volt annak, hogy igaz az,
amiben hittek. Az az esemény, amely gyászba borította és kétségbe
ejtette őket, nyitotta meg a remény ajtaját Ádám minden
gyermeke előtt, és minden korban ebben összpontosult Isten hűséges
gyermekeinek eljövendő élete és örökkévaló boldogsága.
A célok, amelyek végtelen irgalomról tanúskodtak, valóra váltak
a tanítványok csalódása árán is. Jézus úgy beszélt, »ahogy
soha ember... nem szólott«. Tanításainak szépsége és ereje meghódította
a tanítványok szívét, de Jézus iránti szeretetük tiszta aranyába
világi gőg és önző becsvágy olcsó ötvözete vegyült. Még
a páska ünnepén is, abban a súlyos órában, amikor Mesterükre a
Gecsemáné már rávetette árnyát, »támada... köztük versengés
is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak« (Lk 22:24). Csak a trónt,
a koronát és a dicsőséget látták, miközben a Gecsemáné-kerti
szégyen és gyötrelem, az ítélőszék és a Golgota keresztjének
szégyene várt rájuk. Büszke szívük a világi dicsőség után
sóvárgott, és kitartóan ragaszkodtak koruk hamis tanításához.
Amikor a Megváltó bizonyságot tett országa igazi jellegéről,
és előre jelezte szenvedését és halálát, elengedték a fülük
mellett szavait. Ezek a tévelygések okozták súlyos, de szükséges
megpróbáltatásukat, amit Isten azért engedett meg, hogy szemük kinyíljon.
Jóllehet a tanítványok félreértették saját tanításukat, és nem
ismerték fel reményeik megvalósulását, mégis prédikálták az üzenetet,
amelyet Isten bízott rájuk. Az Úr pedig megjutalmazta hitüket, és
értékelte engedelmességüket. Őket bízta meg azzal, hogy minden
népnek adják hírül feltámadt Uruk dicsőséges evangéliumát.
Isten e fájó élményeket azért engedte meg, hogy felkészítse
őket erre a munkára.
Feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak az Emmaus
felé vezető úton, és »elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól
fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik Őfelőle
megírattak« (Lk 24:27). A tanítványok szíve megremegett. Hitük
fellobbant. Újjászülettek »élő reménységre«, mielőtt még
Jézus elárulta volna kilétét. A Megváltó fényt akart gyújtani értelmükben,
hogy hitükkel a »biztos... prófétai beszéd«-be kapaszkodjanak. Azt
akarta, hogy az igazság erős gyökeret verjen lelkükben, nem csupán
azért, mert személyesen tett bizonyságot nekik, hanem mert a ceremóniális
törvény szimbólumai, az árnyékszolgálat, valamint az Ótestamentum
próféciái kétségbevonhatatlan bizonyítékok. Krisztus követőinek
értelmes hitre volt szükségük, nemcsak saját érdekükben, hanem azért
is, hogy megismertethessék Krisztust a világgal. És e munka kezdetén
Jézus ráterelte a tanítványok figyelmét »Mózes«-re és »minden
prófétákra«. Így tett bizonyságot a feltámadt Megváltó az ótestamentumi
Szentírás értékéről és fontosságáról.
Micsoda változás ment végbe
a tanítványok szívében, amikor újra láthatták Mesterük kedves
arcát! (Lk 24:32). Jobban és tökéletesebben, mint valaha, megtalálták
azt, »aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták«. A
bizonytalanságot, szívfájdalmat, kétségbeesést felváltotta a
teljes bizonyosság, a felhőtlen hit. Csoda-e akkor, hogy Krisztus
feltámadása után »mindenkor a templomban valának, dicsérvén és
áldván az Istent«?! Olyan próbájuk volt, aminél súlyosabb nem is
lehetett volna. .És az emberek, akik csak a Megváltó megalázó haláláról
tudtak, keresték arcukon a fájdalom, a zavar és a kudarc nyomát, de
csak boldogságot és diadalt láttak. Isten így készítette fel a tanítványokat
a reájuk váró munkára. Akkor, amikor mindent elveszettnek hittek,
meglátták, hogy Isten szava diadalmasan megvalósul. Mi is tudta volna
most már hitüket gyöngíteni vagy szeretetük lángját eloltani?!
Legnagyobb fájdalmukban »erős vigasztalás« volt a reménység:
lelküknek »bátorságos és erős horgonya« (Zsid 6:18-19). Tanúi
voltak Isten bölcsességének és hatalmának, és tudták, »hogy sem
halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok,
sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység,
sem semmi más teremtmény« nem szakaszthatja el őket »az
Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban«.
»Mindezekben - mondták - felettébb diadalmaskodunk az által, aki
minket szeretett« (Róm 8:38-39.37) »Az Úr beszéde megmarad örökké«
(1Pt 1:25). És »kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt,
sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik
is érettünk« (Róm 8:34).
Így szól az Úr: »Soha többé nem pironkodik az én népemu
(Jóel 2:26). »Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröme (Zsolt
30:6). Amikor a tanítványok találkoztak a Megváltóval a feltámadás
napján, és szavai hallatán szívük gerjedezett; amikor tekintetük
értük megsebzett fejére, kezére és lábára esett; amikor -
mennybemenetele előtt - kivezette őket egészen Bethániáig,
és áldásra emelve kezét megparancsolta nekik: »Elmenvén e széles
világra, hirdessétek az evangéliumot«, és hozzátette: »imé én
tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig« (Mk 16:15; Mt
28:20); amikor pünkösd napján a megígért Vigasztaló alászállt,
erőt árasztva a magasságból, és a hivők szíve megremegett
mennybement Uruk jelenlétének tudatától - felcserélték volna-e
kegyelme evangéliumának szolgálatát és az adventjekor átvehető
koronát, »az igazság koronájá«-t - még ha útjuk az Övéhez
hasonlóan az áldozat és mártíromság útja is - korábbi tanítványságuk
reménységével, valamiféle földi trón dicsőségével?! Ő,
aki »véghetetlen bőséggel« mindezeket megcselekedheti, »feljebb
hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk«, megadta nekik - a szenvedésében
és örömében való részesüléssel együtt - a »sok fiak dicsőségre«
vezérlésének kibeszélhetetlen örömét, az »igen-igen nagy örök
dicsőséget«, amelyhez - mondja Pál - »a mi pillanatnyi könnyű
szenvedésünk« »nem hasonlítható«.
A Krisztus második adventjét hirdetők fájdalma hasonlított
az első tanítványok fájdalmához, akik az első adventkor prédikálták
»az Isten országának evangéliumát«. »Bétölt az idő, és
elközelített az Istennek országa« - mondták. Miller és társai éppígy
hirdették, hogy a Biblia utolsó és leghosszabb prófétikus időszaka
lejáróban van; hogy az ítélet elközelgett, s az örökkévaló ország
nemsokára megnyitja kapuit. Miller és társai meghirdették a 2300 nap
végét (Dán 8:14), amelynek a hetven hét egy részét képezte. Mindkét
csoport prédikálása ugyanannak a nagy prófétikus időszaknak -
csak más és más részének - a teljesedésére épült.
William Miller és társai nem értették teljesen az általuk
tolmácsolt üzenet tartalmát, akárcsak az első tanítványok. Az
egyházban régóta meghonosodott tévedések gátolták meg őket
abban, hogy a prófécia egyik fontos tételét helyesen értelmezzék.
Ezért, jóllehet hirdették azt az üzenetet, amelyet Isten általuk küldött
a világnak, de mivel félreértették, csalódtak.
A Dán 8:14 - azaz a »kétezer és háromszáz estvéig és
reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága« - magyarázásánál
Miller azt az általánosan elfogadott nézetet alkalmazta, hogy a föld
a szenthely. A szenthely megtisztításán pedig azt értette, hogy az
Úr eljövetelekor a föld tűz által megtisztul. Amikor tehát látta,
hogy a próféta pontosan megjövendöli a 2300 nap végét, arra a következtetésre
jutott, hogy a 2300 nap vége egybeesik a második advent időpontjával.
Azért tévedett, mert osztozott a szenthelyről vallott közhiedelemben.A
jelképes szolgálati rendben, amely Krisztus áldozatának és papságának
árnyéka, a szenthely megtisztítása a főpap utolsó szolgálata
volt az évi szolgálatok körforgásában. Az engesztelés záró
cselekménye Izrael bűnének eltávolítása volt. Ez a cselekmény
előremutatott annak a szolgálatnak a záró eseményére, amellyel
Főpapunk a mennyben eltávolítja, illetve eltörli népének a
mennyei feljegyzésekben nyilvántartott bűneit. Ez a munka vizsgálatból
és ítéletből áll; és közvetlenül az előtt történik,
hogy Krisztus »eljön az ég felhőiben hatalommal és nagy dicsőséggel«;
mert amikor eljön, már mindenkinek az ügye eldőlt. Jézus ezt
mondja: »Az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint
az ő cselekedete lesz« (Jel 22:12). A második adventet közvetlenül
megelőző ítéletet az első angyali üzenet így hirdeti
meg: »Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert
eljött az Ő ítéletének órája« (Jel 14:7).
Akik ezt az intő üzenetet hirdették, azok a megfelelő
üzenetet a megfelelő időben tolmácsolták. Az első tanítványokhoz
hasonlóan Dán 9. fejezetének próféciájára alapozva hirdették: »Bétölt
az idő, és elközelített az Istennek országa«, és közben nem
ismerték fel ugyanebben az igében a Messiás haláláról szóló jövendölést.
Miller és társai is a Dán 8:14 versére és Jel 14:7 versére
alapozott üzenetet hirdették, és nem vették észre, hogy van még más
is Jel 14. fejezetének üzenetében, amit az Úr adventje előtt
szintén hirdetni kell. Miként a tanítványok tévedtek abban, hogy
Isten a hetven hét végén felállítja országát, az adventhivők
is rosszul tudták, hogy milyen esemény következik be a 2300 nap lejártakor.
Mindkét csoport egy közhiedelmet fogadott el, azaz vallotta azokat a
korabeli tévedéseket, amelyek elvakították az ember elméjét az
igazsággal szemben. Mindkét csoport Isten akaratát teljesítve
hirdette az általa küldött üzenetet, és mindkettő a saját tanítását
félreértve csalódott.
De Isten áldott célja valósult meg azzal is, hogy felhívták
az emberek figyelmét az ítéletre. A nagy nap elközelgett, és a
gondviselő Isten egy meghatározott idővel próbára tette az
embereket, hogy felismerjék, mi van a szívükben. Az üzenetnek az
egyház megpróbálása és megtisztítása volt a célja. Meg kellett látniuk,
hogy vajon e világhoz ragaszkodnak-e, vagy Krisztushoz és a mennyhez.
Állították, hogy szeretik a Megváltót. Most bizonyítaniuk kellett
szeretetüket. Vajon készek voltak-e világi reményeiket és törekvéseiket
feladni, és Urunk adventjét örömmel üdvözölni? Az üzenetnek az
volt a célja, hogy az emberek meglássák valódi lelkiállapotukat. Az
irgalmas Isten figyelmeztette őket, hogy felébredve, bűnbánattal
és alázattal keressék az Urat.
A csalódás is - habár saját tanításuk félreértése miatt
történt - javukat szolgálta. Próbára tette azokat, akik állításuk
szerint elfogadták az intő üzenetet. Megtagadják-e
elhamarkodottan tapasztalataikat a csalódás miatt, és eldobják-e
Isten szavába vetett bizalmukat? Vagy pedig imában és alázattal
igyekeznek megtalálni, hol értették félre a próféciát? Hányan
cselekedtek félelemből, érzelemből vagy nyugtalanságból? Hányan
voltak langymelegek és hitetlenek? Tömegek állították, hogy vágyva
várják az Úr megjelenését. Megtagadják-e vajon a hitet a késedelem
és csalódás vizsgáztató próbáján, amikor a világ gúnyolódik
és gyalázkodik? Félredobják-e az Ige világos bizonyságtevésével
alátámasztott igazságokat, csak azért, mert nem értik meg azonnal
Isten intézkedéseit?
Ez a próba megmutatja, hogy milyen erősek azok, akik őszinte
hittel engedelmeskednek annak az Igének, ami meggyőződésük
szerint Isten lelkének tanítása. Megtanítja őket arra is, -
amit csak ilyen esemény útján lehet megtanulni -, hogy milyen veszélyes
dolog elfogadni a Biblia tanításai helyett emberek elméleteit és
magyarázatait. A hit fiaiban a tévedésük nyomán támadt
bizonytalanság és szenvedés elvégzi a szükséges helyesbítést.
Arra készteti őket, hogy alaposabban kutassák a prófétai igét.
Megtanulják belőle, hogy gondosabban kell megvizsgálni hitük
alapját, és elvetniük mindazt, ami nem az igazság Igéjére épült,
bármilyen sok híve is van a keresztény világban.
E hivők előtt, csakúgy, mint annak idején az első
tanítványok előtt, a próba idején sötétnek és érthetetlennek
tűnő dolgok később világossá válnak. Amikor meglátják
»az Úrtól való véget, tudni fogják, hogy a tévedéseikből származó
próba ellenére a szerető Isten szándékai biztos léptekkel
teljesültek. Az áldott tapasztalatból megtanulják, hogy »igen
irgalmas az Úr és könyörületes«; hogy »minden útja kegyelem és
hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják«.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|