18. Egy amerikai reformátor
Krisztus második adventjének
meghirdetésében Isten különleges szerepet szánt egy becsületes,
tiszta lelkű farmernek, aki ugyan megkérdőjelezte a Szentírás
isteni tekintélyét, de őszintén vágyott arra, hogy az igazságot
megismerje. Sok más reformátorhoz hasonlóan William Miller is ifjúkorában
szegénységgel küzdött. Ez határozottságra és önmegtagadásra
nevelte. A családot, amelyből származott, a függetlenség és a
szabadság szeretete jellemezte. Tagjai szívós és hazájukat forrón
szerető emberek voltak. Ezek a tulajdonságok Millert is különösképpen
jellemezték. Apja a forradalmi hadseregben kapitány volt. Miller ifjúkori
nélkülözései azokhoz az áldozatokhoz vezethetők vissza,
amelyeket apja e viharos időszak küzdelmei és szenvedései között
hozott.
Miller egészséges és rendkívül jó eszű gyermek volt.
Az évek múlásával pedig még jobban kibontakoztak képességei.
Tanulékony, pallérozott ember volt, és szenvedélyesen szomjazott a
tudásra. Jóllehet főiskolai képzettséggel nem dicsekedhetett,
de szeretett tanulni, fegyelmezetten gondolkozott és mindent mérlegelt.
E tulajdonságai józan ítélőképességű, széles látókörű
emberré formálták. Jelleme feddhetetlen, hírneve irigylésre méltó
volt. Becsületessége, takarékossága és bőkezűsége miatt
sokan tisztelték. Határozottsága és szorgalma folytán már kora ifjúságában
tekintélyre tett szert, de szokásához híven továbbra is tanult. Különböző
polgári és katonai hivatalokat töltött be, mégpedig becsülettel.
Úgy tűnt, hogy a gazdagság és a megbecsülés útja kitárult előtte.
Anyja igazi hivő asszony volt, és így a gyermek Millert
vallásos hatások érték. Kora ifjúságában azonban deisták társaságába
került. Ezeknek a befolyását fokozta az a tény, hogy többségükben
jó állampolgárok, humánus és jóindulatú emberek voltak. Keresztény
környezetben éltek és jellemüket bizonyos mértékig ez a környezet
alakította ki. Érdemeiket, amelyekkel kivívták mások tiszteletét
és bizalmát, a Bibliának köszönhették. Kedvező adottságaik
azonban annyira eltorzultak, hogy embereket Isten Igéje ellen befolyásoltak.
A velük való barátkozásnak az lett a következménye, hogy Miller
magáévá tette nézeteiket. A Szentírás divatos magyarázata olyan
nehézségeket okozott, amelyek leküzdhetetlennek tűntek számára.
Félretette a Bibliát, de új meggyőződése semmi jobbat nem
kínált helyette, és Miller korántsem volt elégedett. Mégis ezeket
a nézeteket mintegy tizenkét évig vallotta. Harmincnégy éves korában
azonban a Szentlélek megérintette a szívét, és Miller rádöbbent
arra, hogy bűnös. Korábbi meggyőződése nem ígért
neki síron túli boldogságot. A jövő sötét és lehangoló
volt. Később így beszélt ezekről az érzésekről:
»A megsemmisülés ténye hideg és félelmes gondolat volt, és
ha Isten felelősségre von, akkor minden elveszett. A menny mintha
réz lett volna a fejem fölött, a föld pedig mintha vas lett volna a
lábam alatt. Örökkévalóság - mi az? És a halál - miért van? Minél
többet okoskodtam, annál távolabb kerültem a megoldástól. Minél többet
gondolkodtam, annál szétszórtabbak lettek következtetéseim. Megpróbáltam
nem gondolkozni, de nem tudtam úrrá lenni gondolataimon. Igazán
boldogtalan voltam, de nem tudtam miért. Zúgolódtam és panaszkodtam,
de nem tudtam kire. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam,
miként és hol találom meg az igazságot. Minden remény nélkül gyötrődtem.
«
Ez az állapot néhány hónapig tartott. »Egyszer csak tisztán
láttam a Megváltó jellemét. Talán van egy olyan lény, aki oly jó
és oly könyörületes, hogy Ő maga szerez engesztelést vétkeinkért,
s ezzel megment bennünket a büntetéstől. Azonnal éreztem,
menynyire szeretetre méltó ez a lény, s azt képzeltem, hogy a
karjaiba tudnám vetni magam, és tudnék bízni kegyelmében. De feltámadt
bennem a kérdés: miként lehet bebizonyítani, hogy ez a lény létezik.
Tudtam, hogy a Biblián kívül semmilyen bizonyítékot nem találok a
Megváltó létezésére, és az eljövendő életre sem...
Felfedeztem, hogy a Biblia éppen olyan Megváltót mutat
be,amilyenre szükségem van. És nem tudtam megérteni, hogyan tud egy
nem ihletett könyv az elbukott világ szükségleteihez oly tökéletesen
alkalmazkodó elveket feltárni. Kénytelen voltam belátni, hogy a
Szentírás minden bizonnyal Isten kinyilatkoztatása. A Biblia gyönyörűségemmé
vált, és Jézusban barátra találtam. A Megváltó számomra tízezer
közül is a legfontosabb lett. És a Szentírás, amely azelőtt sötét
és ellentmondásos volt, most lábam szövétneke és ösvényem világossága
lett. Megnyugodtam, és elégedett voltam. Rájöttem arra, hogy Isten a
szikla az élet óceánjának közepén. A Biblia lett legfontosabb
tanulmányom, és őszintén el tudom mondani, hogy nagy örömmel
kutattam. Felfedeztem, hogy még a felét sem ismerem. Azon tűnődtem,
hogy vajon miért nem láttam meg szépségét és dicsőségét
hamarabb, és csodálkoztam azon, hogy valaha el tudtam utasítani.
Kinyilatkoztatásaiban megtaláltam mindent, amire a szívem vágyott és
ami meggyógyítja a lélek betegségét. Nem vonzott már semmilyen más
olvasmány, és nagy gonddal igyekeztem, hogy Istentől bölcsességet
szerezzek. «
Miller nyilvánosan megvallotta, hogy hisz a vallásban, amit korábban
semmibe vett. De hitetlen barátai nem késlekedtek előhozakodni
azokkal az érvekkel, amelyeket ő is sokszor hangsúlyozott a Szentírás
isteni tekintélye ellen. Most nem volt válasz a tarsolyában, de úgy
okoskodott, hogy ha a Biblia Isten kinyilatkoztatása, akkor következetes
önmagával; és ha azért van, hogy az embert eligazítsa, akkor
igazodik felfogóképességéhez. Elhatározta, hogy tanulmányozni
fogja a Szentírást, hogy megtudja, nem lehet-e minden látszólagos
ellentmondást feloldani.
Igyekezett minden előítéletet félretenni. Nem használt
semmiféle kommentárt. Csak a lapszéli utalások és a konkordancia
segítségével vetette egybe az igéket. Kutatását rendszeresen és módszeresen
végezte. Mózes első könyvével kezdte, és minden verset sorban
elolvasott, de csak olyan tempóban, hogy a számos elolvasott szöveget
minden bizonytalanság nélkül megértse. Ha valamit nem értett,
megkereste azokat az igéket, amelyekben utalást talált a vizsgált kérdésre.
Minden szót eredeti jelentésével illesztett bele a szöveg mondanivalójába,
és ha elképzelése összhangban volt minden párhuzamos igehellyel,
akkor a probléma megoldódott. Ha tehát nehezen érthető
szakasszal találkozott, magyarázatot keresett rá a Szentírás más részében.
Miközben kutatott, buzgó imával kérve mennyei világosságot,
kitisztult előtte az, ami előzőleg sötétnek tűnt.
Tapasztalta a zsoltáríró szavainak igazságát: »A te beszéded
megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket« (Zsolt
119:130).
Mélységes érdeklődéssel tanulmányozta Dániel és a
Jelenések könyvét. Értelmezésüknél ugyanazokat az elveket
alkalmazta, mint a többi igehelynél, és nagy örömmel tapasztalta,
hogy a prófétikus szimbólumokat meg lehet érteni. Látta, hogy az
addig beteljesedett próféciák szó szerint teljesedtek; hogy a különböző
képek, metaforák, példázatok, hasonlatok stb. magyarázata mind
megtalálható, mert más igehelyek tisztázzák, és e magyarázatok
alapján szó szerint érthetők. »Meggyőződtem tehát
arról - mondja -, hogy a Biblia a kinyilatkoztatott igazságok oly világosan
és egyszerűen feltárt rendszere, hogy a vándornak, még ha együgyű
is, nem kell eltévednie benne. « Fáradozása nyomán egyik igazság a
másik után bontakozott ki előtte, amint lépésről lépésre
nyomon követte a próféciák nagyszerű vázát. Mennyei angyalok
kalauzolták, hogy a Szentírást megértse.
A próféciák addigi teljesedését véve alapul az ezután
teljesedő próféciák megítéléséhez, megbizonyosodott afelől,
hogy a Krisztus lelki uralmát valló népszerű nézetet - a világ
vége előtti földi millenniumot - nem támasztja alá Isten Igéje.
E tantétel szerint az Úr személyes eljövetele előtt ezer évig
tartó igazságosság és békesség lesz, és az ítélet napjának félelmes
dolgai a messzi jövőben fognak teljesedni. Ez bármennyire tetszetős
is, ellentétben áll Krisztus és az apostolok tanításaival, akik
kijelentették, hogy a búza és a konkoly együtt nő az aratásig,
a világ végéig; hogy »a gonosz emberek... és az ámítók
nevekednek a rosszaságban«; hogy »az utolsó napokban nehéz idők
állanak be«; hogy a sötétség birodalma az Úr adventjéig tart;
hogy szájának lehelete megemészti őket, és eljövetelének fényességétől
elpusztulnak (Mt 13:30.38-41; 2Tim 3:13.1; 2Thessz 2:8).
A világ megtérésének és Krisztus lelki uralmának tanát az
apostoli egyház nem vallotta. A kereszténységnek kb. a XVIII. sz.
kezdetéig nem ez volt az általános véleménye. Mint minden más tévedésnek,
ennek is veszedelmes következménye lett. E tanítás szerint az Úr
eljövetelét a messze jövőben kell várni. Ezért az emberek
figyelme elterelődött a Krisztus közeledtét hirdető jelekről.
Magabiztosak voltak, pedig ennek nem volt semmi alapja. Sok ember
elhanyagolta a felkészülést, amely szükséges az Istennel való találkozáshoz.
Miller megállapította, hogy a Szentírás világosan tanítja
Krisztus valóságos, személyes eljövetelét. Pál ezt mondja: »Maga
az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll
az égből« (lThessz 4:16). A Megváltó pedig kijelenti: »Meglátják
az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és
dicsőséggel. « »Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad,
és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele
is« (Mt 24:30.27). Az egész mennyei sereg el fogja kísérni. »Eljő
az embernek Fia az ő dicsőségében, és Ővele mind a
szent angyalok« (Mt 25:31). »És elküldi az Ő angyalait nagy
trombitaszóval, és egybegyűjtik az Ő választottait« (Mt
24:31).
Jézus eljövetelekor feltámadnak az igazak, az élő igazak
pedig elváltoztak. »Mindnyájan ugyan nem aluszunk el - mondja Pál -,
de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, az utolsó trombitaszóra;
mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban,
és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test
romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot
öltsön magára« (lKor 15:51-53). A thesszalonikaiakhoz intézett levélben,
miután ecsetelte az Úr eljövetelét, ezt mondja: »Feltámadnak először,
akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik
megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe
a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk« (lThessz
4:16-17).
Isten népe csak Krisztus személyes adventjekor kaphatja meg a
mennyek országát. A Megváltó így szólt: »Mikor pedig eljő az
embernek Fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent
angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe.
És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket
egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.
És a juhokat jobb keze felől,a kecskéket pedig bal keze felől
állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak:
Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra
készíttetett a világ megalapítása óta« (Mt 25:31-34). Az itt idézett
igehelyekből látjuk, hogy mikor az ember Fia eljön, a halottak
romolhatatlan testben feltámadnak, az élők pedig elváltoznak. Így
készülnek fel az ország átvételére, mert Pál ezt mondja: »Test
és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli
a romolhatatlanságot« (lKor 15:50). Az ember jelenlegi állapotában
halandó, romlandó, Isten országa pedig romolhatatlan lesz, és
megmarad örökké. Ezért az ember úgy, ahogy van, nem léphet be
Isten országába. De amikor Jézus eljön, halhatatlanságot adományoz
népének, és hívja, hogy vegye birtokba azt az országot, amelynek
eddig csak örököse volt.
Ezek és más igehelyek világossá tették Miller előtt,
hogy a Krisztus eljövetele előttre várt események, mint például
a békesség egyetemes uralma, és Isten országának felállítása a földön,
a második advent után következnek be. A világ állapota és az idők
jelei megfeleltek az utolsó napokat jellemző prófétikus leírásnak.
Ezért Miller arra a megállapításra jutott, mégpedig egyedül a
Biblia alapján, hogy a föld jelenlegi állapotára szánt idő lejáróban
van.
»Egy másfajta bizonyíték, amely erősen hatott rám -
mondja -, a Szentírás kronológiája volt... Arra a meggyőződésre
jutottam, hogy a megjövendölt események, amelyek a múltban
beteljesedtek, gyakran egy megadott időpontban történtek. Az özönvíz
előtti százhúsz év (lMóz 6:3), és a hét nap, amely szintén
megelőzte; majd a megjövendölt negyvennapos eső (lMóz 7:4),
Ábrahám magvának 400 évig tartó jövevénysége (lMóz 15:13); a
pohárnok és a sütőmester álmának három-három napja (lMóz
40:12-20); a fáraó hét éve (lMóz 41:28-54); a negyven év a pusztaságban
(4Móz 14:34); a három és fél évig tartó éhínség (lKir 17:1; lásd
Lk 4:25);... a hetvenéves fogság (Jer 25:11); Nabukodonozor hét ideje
(Dán 4:13-16); és a zsidókra szabott hét hét, hatvankét hét és
egy hét, összesen hetven hét (Dán 9:24-27); - ezek az események,
amelyek bizonyos időhatárok között történtek, valamikor pusztán
próféciák voltak, és pontosan teljesedtek. «
Amikor tehát Miller a
Biblia kutatása során különböző időrendi periódusokat
talált, amelyek - ahogyan ő értelmezte - Krisztus második eljöveteléig
nyúlnak, kénytelen volt őket »eleve rendelt« időknek
tekinteni, amelyeket Isten kinyilatkoztatott szolgáinak. »A titkok az
Úréi, a mi Istenünkéi - mondja Mózes -; a kinyilatkoztatott dolgok
pedig miénk és a mi fiainké mindörökké. « Az Úr kinyilatkoztatja
Ámós próféta által, hogy »semmit sem cselekszik... míg meg nem
jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak« (5Móz 29:29;
Ám 3:7). Isten Igéjének kutatói tehát biztosak lehetnek abban, hogy
az Úr az emberi történelem legcsodálatosabb eseményét világosan
feltárja az igazság Igéjében.
»Meggyőződtem arról - mondja Miller -, hogy a teljes
Írás, amely Istentől ihletett, hasznos (2Tim 3:16), és nem ember
akaratából jött egykor létre, hanem Isten Lelke által indított
szent emberek írták (2Pt 1:21). ,A mi tanulságunkra írattak meg,
hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által
reménységünk legyen' (Róm 15:4). Ezért a Biblia kronológiáját éppúgy
a Szentírás részének és komoly megfontolásra méltónak találtam,
mint a Szentírás bármely más igéjét. És úgy éreztem, hogy ha
meg akarom érteni azt, amit a kegyelmes Isten kijelentett, nincs jogom
a prófetikus idők felett elsiklani. «
Dániel 8:14 versében találta meg Miller azt a próféciát,
amely - úgy látta - egyértelműen kinyilatkoztatja a második
advent időpontját: »Kétezer és háromszáz estvéig és
reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága. « Követte azt a szabályt,
hogy a Szentírás saját magát magyarázza, és megtudta, hogy a
szimbolikus próféciában egy nap egy évet jelent (4Móz 14:34; Ez
4:6). Látta, hogy a 2300 prófetikus nap, illetve szó szerinti év időszaka
átlépi a zsidók korszakának határát, tehát nem vonatkozhat ennek
a korszaknak a szenthelyére. Miller elfogadta azt az általános nézetet,
hogy a keresztény korszakban a föld a szenthely, ezért a szenthely Dániel
8:14 versében megjövendölt megtisztítása alatt azt értette, hogy a
föld Krisztus második eljövetelekor tűz által megtisztul. Ha
tehát a 2300 nap kiindulási pontja megtalálható - gondolta -, akkor
a második advent időpontját könnyen meg lehet állapítani.
Ezzel feltárul a
nagy beteljesülés ideje,
amikor a jelen állapot »minden büszkesége és hatalma, pompája és
hiábavalósága, gonoszsága és elnyomása véget ér«; amikor az átok
»eltűnik a földről, a halál megsemmisül; Isten szolgái, a
próféták és a szentek, és akik félik az Ő nevét, jutalmat
kapnak. Azok pedig, akik pusztítják a földet, elpusztulnak. «
Miller új és még odaadóbb buzgósággal folytatta a próféciák
vizsgálatát. Egész éjszakákat és nappalokat szentelt arra a kutatásra,
amely most olyan rendkívül fontosnak és mindennél érdekesebbnek tűnt.
Dániel könyve 8. fejezetében nem talált kulcsot a 2300 nap kiinduló
pontjához. Gábriel angyal ugyan parancsot kapott, hogy értesse meg Dániellel
a látomást, de csak részleges magyarázatot adott. Amikor a próféta
meglátta látomásban az egyházra következő rettenetes üldözést,
fizikai ereje elhagyta. Képtelen volt többet elviselni, és az angyal
eltávozott egy időre. »Én, Dániel, elájulék, és beteg valék
néhány napig. « »És álmélkodóm ezen a látáson, és senki sem
értette. «
De Isten meghagyta hírnökének: »Értesd meg ezzel a látást!«
Ezt a megbízatást teljesíteni kellett. Ennek engedelmeskedve az
angyal később visszatért Dánielhez, és így szólt: »Most jöttem
ki, hogy értelemre tanítsalak.« »Vedd eszedbe azért a szózatot, és
értsd meg a látomást!« (Dán 8:27.16; 9:22-23). A 8. fejezetben leírt
látomásban volt egy olyan fontos pont - nevezetesen az idő, a
2300 napos időszak -, amely megmagyarázatlan maradt. Ezért az
angyal, amikor folytatta magyarázatát, főleg az idő kérdésével
foglalkozott.
»Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra...
Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől
való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és
hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések,
mégpedig viszontagságos időkben. A hatvankét hét múlva pedig
kurtatik a Messiás, és senkije sem lesz... És egy héten át sokakkal
megerősíti a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres
áldozatnak és az ételáldozatnak« (Dn 9:25-27).
Isten azzal a kifejezett céllal küldte az angyalt Dánielhez,
hogy megmagyarázza neki azt a pontot, az időre vonatkozó kijelentést,
amelyet nem értett meg a látomásban: »kétezer és háromszáz estvéig
és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága. « Az angyal
legelső szava - miután Dánielt arra szólította, hogy »Vedd
eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!« - ez: »Hetven
hét szabatott a te népedre és szent városodra. « Az itt »szabatott«-nak
fordított szó betű szerint azt jelenti, hogy »levágni«. A
hetven hét, amely 490 évet jelent, az angyal kinyilatkoztatása
szerint »leszabatik«, és elsősorban a zsidókra vonatkozik. De
miből szabatik le? Mivel a 2300 nap a 8. fejezetben említett
egyetlen időszak, minden bizonnyal ez az az időszak, amelyből
a hetven hét »leszabatik«. A hetven hét tehát része a 2300 napnak,
és a két időszaknak egyszerre kell kezdődnie. Az angyal
kijelentette, hogy a hetven hét Jeruzsálem helyreállítási és felépítési
parancsának kiadásakor kezdődik. E dátum megtalálása esetén a
2300 napos hosszú időszak kiindulási pontja is megállapítható.
Ezsdrás könyvének 7. fejezetében megtaláljuk a rendeletet
(1226 v.). Legteljesebb formájában Artaxerxes, Perzsia királya adta
ki i. e. 457-ben. De Ezsd 6:14 verse szerint az Úr háza Jeruzsálemben
»Czirus, Dárius és Artaxerxes, perzsiai királyok parancsolatjából«
épült fel. Ez a három király - a rendelet kiadásával, megerősítésével
és kiegészítésével - járult hozzá ahhoz, hogy a 2300 éves prófécia
teljesedése elkezdődhessen. Ha az i. e. 457. évet, a rendelet
kiegészítésének idejét tekintjük a szózat kezdetének, akkor a
hetven hétre vonatkozó prófécia minden részletének beteljesedése
felismerhető.
»A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat
keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét
van« - azaz hatvankilenc hét, illetve 483 év. Artaxerxes rendelete i.
e. 457 őszén lépett életbe. Ettől az időtől számítva
a 483. év i. sz. 27 őszéig terjedt. Ekkor teljesedett ez a prófécia.b
A Messiás szó »Felkent«-et jelent. I. sz. 27 őszén Krisztust
Keresztelő János megkeresztelte, a Lélek pedig felkente. Péter
apostol bizonyságot tesz arról, hogy »a názáreti Jézust mint kené
fel... az Isten Szentlélekkel és hatalommal« (Acs 10:38). A Megváltó
pedig kijelentette: »Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent
engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem« (Lk 4:18).
Keresztsége után Jézus Galileába ment, »prédikálván az Isten
országának evangéliumát, és mondván: Bétölt az idő« (Mk
1:14-15).
»És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget.
« Az itt szemléltetett »hét« a hetven közül az utolsó; annak az
időszaknak az utolsó hét éve, amelyet Isten elsősorban a
zsidóknak adott. Az i. sz. 27-34-ig terjedő idő alatt
Krisztus először személyesen, majd pedig tanítványai által főképpen
a zsidóknak hirdette az evangéliumot. Amikor a tanítványok
elindultak az Isten országának jó hírével, a Megváltó ezt az utasítást
adta nekik: »Pogányok útjára ne menjetek, és samaritánusok városába
ne menjetek be; hanem menjetek inkább Izrael házának eltévelyedett
juhaihoz« (Mt 10:50.
»A hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak.
« I. sz. 31-ben, három és fél évvel keresztsége után, Urunkat
keresztre feszítették. A Golgotán bemutatott nagy áldozattal lezárult
az áldozati rendszer, amely négyezer éven át előremutatott az
Isten Bárányára. Az előkép találkozott a valósággal, és ez
véget vetett a ceremoniális rendszer véres és ételáldozatainak.
A főképpen a zsidóknak adott hetven hét, illetve 490 év,
amint láttuk, i. sz. 34-ben ért véget. Ekkor István mártíromságával
és Krisztus követőinek üldözésével - ami a szanhedrin intézkedésére
történt - e nemzet megpecsételte állásfoglalását: az evangélium
elutasítását. A tanítványok ezután a megváltás üzenetét, amely
most már nem korlátozódott a választott népre, a világnak hirdették.
Az üldözés miatt Jeruzsálemből menekülni kényszerült tanítványok
»széjjeljártak, hirdetve az igét«. »Filep lemenvén Satuária városába,
prédikálja vala nékik a Krisztust. « Péter - Isten vezetése nyomán
- megismertette az evangéliumot az istenfélő Kornéliussal, a cézáreai
századossal. A Krisztus hitét elfogadó lelkes Pált pedig Isten azzal
bízta meg, hogy vigye az örömhírt »messze... a pogányok közég (Acs
8:4-5; 22:21).
Eddig a prófécia minden egyes részlete szemmel láthatóan
teljesedett. A hetven hét kezdete kétségkívül i. e. 457-re, letelte
pedig i. sz. 34-re tehető. Ebből az évszámból kiindulva nem
nehéz megtalálni a 2300 nap végét. Ha a 2300-ból leszabjuk a hetven
hetet- a 490 napot -, marad 1810 nap. A 490 nap végétől számított
1810 napnak még be kell teljesednie. Az i. sz. 34-ben kezdődő
1810 év 1844-ig terjed. A Dán 8:14 versében említett 2300 nap tehát
1844-ben ér véget. E nagy prófétikus időszak lejártakor, az
angyal bizonyságtétele alapján, »kiderül a szenthely igazsága«,
vagyis megtisztul a szenthely. Tehát pontosan megtudhatjuk a szenthely
megtisztításának idejét, amelyről az emberek majdnem
egyetemesen azt gondolták, hogy a második adventkor lesz.
Miller és társai először azt hitték, hogy a 2300 nap
1844 tavaszán ér véget, holott a prófécia ennek az évnek az őszét
jelölte meg. E félreértés miatt azok, akik a korábbi időpontban
várták az Urat, csalódtak és elbizonytalanodtak. Ez azonban a legkevésbé
sem csökkentette annak az érvnek az érvényességét, amely szerint a
2300 nap 1844-ben ér véget, és a szenthely megtisztításával ábrázolt
nagyszerű eseménynek akkor kell megtörténnie.
Miller be akarta bizonyítani, hogy a Szentírás Isten
kinyilatkoztatása. Amikor ezzel a céllal tanulmányozni kezdte a Bibliát,
még csak nem is sejtette, hogy milyen következtetésre fog jutni.
Ő maga alig tudta elhinni kutatásának eredményeit. A szentírási
bizonyíték azonban olyan világos és súlyos volt, hogy nem lehetett
figyelmen kívül hagyni.
Két évet szentelt a Biblia kutatására, és 1818-ban jutott el
arra az ünnepélyes meggyőződésre, hogy kb. huszonöt év múlva
Krisztus megjelenik, hogy népét megváltsa. »Nem szükséges beszélnem
arról az örömről - mondta Miller -, amely szívemet a boldog kilátás
reményében betöltötte, sem pedig lelkemnek arról a forró vágyáról,
hogy részem legyen a megváltottak boldogságában. A Biblia számomra
egészen új könyv lett. Gyönyörködtem logikájában. Mindaz, ami sötét,
titokzatos vagy zavaros volt tanításaiban, eloszlott lelkemből a
szent lapokról sugárzó tiszta fényben. És milyen világosan és
dicsőségesen tárult fel az igazság! Mindaz, amit az Igében korábban
ellentmondásnak és következetlenségnek láttam, nem volt sehol; és
bár volt sok olyan rész, amelyről nem állíthattam, hogy
teljesen értem, de az Igéből oly sok fény áradt, amely sötét
elmémet megvilágította, hogy gyönyörűséggel kutattam.
Korábban még csak nem is
sejtettem, hogy ennyi örömet találok e tanításokban. «8
»Amikor szent meggyőződésemmé vált, hogy a Szentírásban
megjövendölt nagy jelentőségű események nemsokára
beteljesednek, annak a bizonyítéknak a láttán, ami az én lelkemet
is megérintette, hatalmas erővel ütött szíven a világ iránti
kötelességem. « Miller önkéntelenül is érezte, hogy ismertetnie
kell másokkal azt a világosságot, amit ő kapott. El volt készülve
a hitetlenek ellenszegülésére, de bízott abban, hogy minden keresztényt
örömmel fog eltölteni a Megváltóval való találkozás reménye,
akit vallomásuk szerint szeretnek. Csak attól félt, hogy az oly közeli
szabadulás feletti örömükben sokan anélkül fogják elfogadni ezt
az igazságot, hogy a Szentírás alapos kutatásával meggyőződnének
róla. Ezért eleinte vonakodott attól, hogy feltárja ismereteit,
nehogy hibát kövessen el, és mások tévedésének eszköze legyen.
Újra megvizsgálta a következtetéseit alátámasztó bizonyítékokat,
és figyelmesen mérlegelt minden problémát, amely lelkében támadt.
És azt tapasztalta, hogy Isten Igéjének fényénél úgy
szertefoszlottak az ellenvetések, mint a köd a nap sugarai előtt.
Öt évet töltött el így. Ez idő alatt teljesen meggyőződött
állásfoglalása helyességéről.
Most újra érezni kezdte a kötelesség kényszerítő erejét:
el kell mondania másoknak is azt, amit hite szerint a Szentírás oly
világosan tanít. »Amikor dolgoztam, állandóan a fülembe csengett:
,Menj, és mondd el a világnak, milyen veszélyben van!' Egyre csak ez
az ige járt a fejemben: ,Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak
halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a
hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét
a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az
ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról,
ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet' (Ez
33:8-9). Úgy éreztem, ha a gonoszok hatékony figyelmeztetést kapnának,
tömegek térnének meg; ha pedig nem figyelmeztetem őket, Isten vérüket
az én kezemből kéri számon. «
Miller ekkor már, ha alkalom kínálkozott, magánbeszélgetésekben
feltárta nézeteit. És azért imádkozott, hogy valamelyik lelkész kényszerítve
érezze magát arra, hogy hirdesse a felismert igazságot. De nem tudta
elhessegetni azt a gondolatot, hogy személyes kötelessége
figyelmeztetni az embereket. Ezek a szavak egyre gyakrabban felidéződtek
lelkében: »Menj, és mondd el a világnak! Vérüket a te kezedből
kívánom. « Kilenc évig várt, lelkében a teherrel, míg első
ízben, 1831-ben nyilvánosan megindokolta meggyőződését.
Miként Illés elhívta Elizeust a mezőn az ökrök mellől,
hogy a prófétai hivatáshoz ráhelyezze a felszentelés palástját,
William Millert is hívta, hogy hagyja ott ekéjét, és tárja fel az
embereknek Isten országának titkait. Miller remegve kezdte el munkáját.
Hallgatói figyelmét a prófétai időszakokon át lépésről
lépésre Krisztus második eljövetelére irányította. Fáradozása közben
erőt és bátorságot kapott, amikor látta a szavai nyomán támadt
hatalmas érdeklődést.
Miller, hittestvérei szorgalmazására, akiknek szavaiban
felismerte Isten hívását, vállalta, hogy nézeteit a nyilvánosság
elé hozza. Ötvenéves volt már, és nem volt hozzászokva a nyilvánosság
előtti beszédhez. Teherként nehezedett szívére az az érzés,
hogy alkalmatlan a reá váró feladatra. De Isten kezdettől fogva
rendkívüli módon megáldotta a lelkek megmentéséért végzett munkáját.
Első előadását vallási ébredés követte, amelyben tizenhárom
család, két családtag kivételével, megtért. Nyomban meghívták máshova
is, és fáradozása nyomán Isten ügye szinte mindenhol új életre
kelt. Bűnösöket térített meg, keresztényeket mélységesebb
odaszentelődésre indított. Tanításai nyomán deisták és
hitetlenek elismerték a Biblia és a keresztény vallás igaz voltát.
Azok, akik között dolgozott, ezt mondták róla: »Olyan emberek lelkét
érinti, akikre mások nem tudnak hatni.« Prédikálásával felhívta
a közvélemény figyelmét a vallás nagyszerű dolgaira, és
szeretett volna határt szabni kora fokozódó világiasságának és érzékiségének.
Prédikációinak hatására csaknem minden városban jó néhányan,
egyes városokban pedig százával tértek meg az emberek. Sok helyen
csaknem minden protestáns egyház kitárta Miller előtt
templomainak kapuit, és a meghívást rendszerint a különböző közösségek
lelkészeitől kapta. Változhatatlan szabállyá tette, hogy
csak ott dolgozik, ahova hívják.
De csakhamar azt kellett látnia, hogy a hozzá özönlő kérések
felének sem tud eleget tenni. Sokan azok közül, akik nem fogadták el
a második advent pontos idejéről alkotott nézeteit, meggyőződtek
arról, hogy Krisztus valóban eljön; hogy eljövetele közel van, és
fel kell készülniük. Némelyik nagyvárosban munkája feltűnő
hatást váltott ki. Borkereskedők bezárták üzletüket, és az
üzlethelyiséget gyülekezeti teremmé alakították át; egyes kártyabarlangok
megszűntek; hitetlenek, deisták, univerzalisták, sőt a legzüllöttebb
emberek élete is megváltozott. Egyesek közülük már évek óta be
sem léptek semmiféle istentiszteleti helyre. Különböző
felekezetek, különböző helyeken, majdnem minden órában imaórát
tartottak. Kereskedők délben összegyűltek, hogy imádkozzanak
és Istent dicsőítsék. Nem szertelen izgalom, hanem szinte
egyetemes komolyság szállta meg az emberek lelkét. Miller munkája,
akárcsak a reformátoroké, inkább az emberek meggyőződését
és lelkiismeretük felébresztését célozta, mint pusztán érzelmeik
felkorbácsolását.
Millert 1833-ban a baptista egyház, amelynek tagja volt,
felhatalmazta arra, hogy prédikáljon. Ennek az egyháznak számos lelkésze
szintén helyeselte munkáját, és az ő hivatalos jóváhagyásukkal
folytatta tevékenységét. Szünet nélkül utazott és prédikált, bár
személyes szolgálata főként New England-re és az Egyesült Államok
közepén elterülő államokra korlátozódott. Költségeit évekig
teljesen a saját zsebéből fizette, és később sem kapott
soha annyit, hogy fedezni tudta volna utazásai költségeit azokra a
helyekre, amelyekre meghívták. Nyilvános szolgálata tehát nemhogy
egyáltalán nem járt semmi anyagi haszonnal, de súlyosan megterhelte
vagyonát, amely fokozatosan csökkent életének ebben a szakaszában.
Sokgyermekes apa volt, de mivel az egész család takarékoskodott és
szorgalmasan dolgozott a farmon, így meg tudtak élni.
Ezernyolcszázharmincháromban, két évvel azután, hogy Miller
a nyilvánosság előtt Krisztus közeli eljövetelének bizonyítékairól
kezdett beszélni, megjelent a második advent jelei közül az utolsó.
E jeleket a Megváltó ígérte meg. Jézus ezt mondta: »A csillagok az
égről lehullanak« (Mt 24:29). János pedig, aki látomásban látta
az Isten napjának előjeleit, a Jelenések könyvében kijelentette:
»Az ég csillagai a földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen
gyümölcseit, mikor nagy szél rázza« (Jel 6:13). Ez a prófécia
megdöbbentően és megrázóan teljesedett az 1833. november 13-i
meteoresőben. Ilyen nagy kiterjedésű csillaghullásról nem
számol be a történelem. »Az egész égbolt szerte az Egyesült Államok
felett órákon át lángolt! Az első telepesek megérkezése óta
egyetlen olyan égi jelenség sem volt ebben az országban (Egyesült Államok),
amelyet az egyik osztály ily nagy csodálattal, a másik pedig oly nagy
rettegéssel és rémülettel szemlélt. « »Fensége és ijesztő
szépsége még mindig ott él sok lélekben... Soha nem esett e
meteoroknál sűrűbb eső a földre - keleten, nyugaton, északon
és délen. Egyszóval úgy látszott, mintha az egész égbolt mozogna...
A jelenség, miként Silliman professzor állítja, egész Észak-Amerikában
látható volt... Hajnali két órától világos nappalig a teljesen
felhőtlen, derült égbolton szünet nélkül villogtak a vakító
fények. «
»Nincs olyan nyelv, amely alkalmas lenne e tündöklő színjáték
pompájának leírásához...; aki nem látta, képtelen kellő
fogalmat alkotni nagyszerűségéről. Mintha az ég minden
csillaga a zenit közelében egyetlen ponton gyűlt volna össze, és
a fény sebességével egyszerre szóródott volna szét a horizonton.
És nem fogytak el! Ezrek nyomát ezrek követték sebesen, mintha csak
erre az alkalomra teremtődtek volna. « »A gyümölcseit viharos
szélben hullató fügefánál találóbb képpel nem lehetett volna ezt
a jelenséget ábrázolni. «
A New York Journal of Commerce 1833. november 14-i számában
hosszú cikk jelent meg erről a csodálatos jelenségről,
amelyben ezt a kijelentést találjuk: »Azt hiszem, egyetlen filozófus
vagy tudós sem tett említést sem szóban, sem írásban olyan jelenségről,
amilyen a tegnap reggeli volt. De ezt a jelenséget ezernyolcszáz évvel
ezelőtt egy próféta pontosan megjövendölte. A jövendölések
nem szó szerinti csillaghullásról szóltak, hanem meteoresőről...,
csak ebben az értelemben lehet szó szerint igaz. «
Így jelentkezett a Megváltó eljövetelének utolsó jele. Jézus
e jelekről ezt mondta tanítványainak: "Mikor mindezeket látjátok,
tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt« (Mt 24:33). E
jelek után látta János a soron következő nagy eseményt: az ég
tekercsként eltakarodott, a föld pedig megrázkódott; hegyek és
szigetek léptek ki helyükből, és a gonoszok rémülten próbáltak
az ember Fia elől elmenekülni (Jel 6:12-17).
Sokan, akik látták a csillaghullást, a közelgő ítélet
hírnökének tekintették. Hitték, hogy ez »a nagy és rettenetes nap
félelmes előképe, biztos előfutára, irgalmas jele. « Az
emberek tekintete tehát a prófécia teljesedésére irányult, és
sokan kezdtek figyelmet szentelni annak az intésnek, amely a második
adventről szól.
1840-ben a prófécia egy másik megdöbbentő teljesedése
keltett általános érdeklődést. Két évvel korábban Josiah
Litch lelkész, a második advent egyik neves hirdetője kiadott egy
magyarázatot a Jelenések könyve 9. fejezetéről, amelyben megjövendölte
a török birodalom bukását. Számítása szerint ez a hatalom »i. sz.
1840-ben, valamikor augusztus hónapban« megdől. Néhány nappal a
beteljesülés előtt ezt írta: »Ha elfogadjuk, hogy az első
- 150 éves - időszak pontosan teljesedett, mielőtt Deacozes a
törökök engedélyével trónra lépett, és hogy a 391 év és tizenöt
nap az első időszak végén kezdődött el, akkor 1840.
augusztus 11-hez jutunk, amikor az oszmán hatalom Konstantinápolyban várhatóan
megtörik. És én hiszem, hogy így fog történni. «
Törökország pontosan a megjelölt időben elfogadta követei
útján Európa szövetséges hatalmainak védelmét, és ezzel keresztény
nemzetek fennhatósága alá helyezte magát. Ezzel az eseménnyel a jövendölés
pontosan teljesedett." Amikor ennek a híre szárnyra kelt, tömegek
győződtek meg a Miller és társai által alkalmazott próféciamagyarázat
elveinek helyességéről, és az adventmozgalom
csodálatos lendületet
kapott. Tanult és rangos emberek Millerhez csatlakozva prédikálták
és publikálták nézeteit, és 1840-től 1844-ig a munka rohamosan
terjedt.
William Millernek jó szellemi képességei voltak, amelyeket elmélkedéssel
és tanulással fegyelmezett. A bölcsesség forrásától, akivel állandóan
kapcsolatban állt, mennyei világosságot kapott. Rendkívüli egyéniség
volt. Tisztelte és becsülte mindenki, aki értékelte a jellem
feddhetetlenségét és az erkölcs tökéletességét. Az őszinte
kedvesség egyesült benne a keresztény alázatossággal és önuralommal.
Mindenkihez figyelmes és barátságos volt. Kész volt meghallgatni mások
véleményét, és mérlegelni érveiket. Szenvedély és felindultság
nélkül tett Isten Igéjének mérlegére minden elméletet és tanítást.
Józanul és logikusan gondolkodott, alaposan ismerte a Szentírást.
Mindezek képessé tették arra, hogy a tévedéseket megcáfolja és a
hazugságokat leleplezze.
Munkáját azonban elkeseredett támadások érték. Vele is
ugyanaz történt, ami a korábbi reformátorokkal. A népszerű
vallási tanítók nem szívesen fogadták az általa feltárt igazságokat.
Amikor e tanítók állásfoglalásukat nem tudták alátámasztani a
Szentírással, kénytelenek voltak emberek mondásaihoz, tanításaihoz
és az atyák hagyományaihoz folyamodni. Az advent igazság hirdetői
azonban csak az Isten Igéjének bizonyságtevését fogadták el. »A
Biblia, és csakis a Biblia« - ez volt a jelszavuk. Ellenfeleik szentírási
érvek helyett gúnyolódtak és csúfolódtak. Időt, pénzt és fáradságot
nem sajnálva károsították meg azokat, akiknek egyedüli vétkük az
volt, hogy örömmel várták Uruk visszatérését, igyekeztek szent életet
élni és másokat arra buzdítani, hogy készüljenek Jézus eljövetelére.
Voltak, akik nagy igyekezettel próbálták mások figyelmét
elterelni a második advent gondolatáról. A Krisztus eljövetelével
és a világ végével kapcsolatos próféciák kutatását bűnnek
tüntették fel, olyasvalaminek, amit szégyellni kell. A nagy egyházak
lelkészei így ásták alá az Isten Igéje iránti hitet. Tanításuk
hitetlenné tette az embereket, és közülük sokan azt gondolták,
hogy nyugodtan követhetik bűnös vágyaikat. A gonoszság kezdeményezői
pedig mindezt a Krisztust várók terhére írták.
Jóllehet Miller értelmes
és figyelmes hallgatók tömegeit vonzotta előadásaira, neve ritkán
fordult elő a vallásos sajtóban, hacsak nem gúnyolva vagy kárhoztatva.
A könnyelműek és a hitetlenek, felbátorodva a vallási tanítók
állásfoglalásától, gyalázkodó, közönséges és istenkáromló
szellemeskedések sorozatával sértegették Millert és munkáját. Az
ősz Millert, aki kényelmes otthont hagyott el, hogy saját költségére
városról városra, faluról falura utazzon, és szüntelenül
szorgoskodva ünnepélyesen figyelmeztesse a világot az ítélet közelségére,
gúnyolták, fanatikusnak, hazugnak és számító csirkefogónak bélyegezték.
A rádobált gúny, hazugság és gyalázkodás felháborodott
tiltakozást váltott ki még a világi sajtóban is. »E végtelenül
magasztos és félelmesen nagy horderejű dolog« lekicsinylő
és léha kezelését világi emberek »nem pusztán a hirdetői és
képviselői érzéseivel való játszásnak«, hanem »az ítélet
napjával való tréfálkozásnak, sőt az Istenség gúnyolásának
és az ítélőszék semmibevevésének is nyilvánították. «
A minden gonoszság szítója nemcsak hatástalanítani akarta az
advent üzenetet, hanem hírvivőjét is el akarta pusztítani.
Miller gyakorlativá tette a bibliai igazságot hallgatói előtt:
elítélte bűneiket, megzavarta önelégültségüket, és közérthető,
metsző szavaival felkeltette ellenségeskedésüket. Az az ellenállás,
amit egyes egyháztagok tanúsítottak Miller tanításaival szemben, a
becstelenebbeket arra bátorította, hogy még messzebbre merészkedjenek.
Ellenségei összeesküdtek, hogy megölik, amikor távozik az összejövetelről.
De szent angyalok voltak a tömegben emberi alakban; egyikük megragadta
az Úr szolgáját, és a dühös csőcselék elől védett
helyre vezette. Miller munkája még nem fejeződött be. Sátán és
küldöttei csalódtak, mert szándékaik meghiúsultak.
A támadások ellenére az adventmozgalom iránti érdeklődés
tovább nőtt. Híveinek száma több százról sok ezerre
emelkedett. A különböző egyházakba áradtak az emberek, de egy
idő után ezek az egyházak szembefordultak e hivőkkel, és
kezdtek fegyelmi intézkedéseket hozni azok ellen, akik Miller nézeteit
magukévá tették. Ez az eljárás Millert írásbeli válaszra késztette.
Írását minden egyház keresztényeihez intézte, és azt hangsúlyozta,
hogy amennyiben tanai tévesek, mutassák ki tévedését a Szentírásból.
»Mit hiszünk - kérdezte -, amit nem Isten Igéje parancsolt
meg, az az Ige, amelyet ti is a hit és gyakorlat szabályaként, mégpedig
egyedüli szabályaként ismertek el? Mit teszünk, amiért ilyen kárhoztatás
zúdul ránk a szószékről és a sajtóból, és ami feljogosít
titeket arra, hogy bennünket, az adventmozgalom híveit gyülekezeteitekből
és közösségetekből kizárjatok?« »Ha tévedünk, könyörgök,
mutassátok meg, miben áll tévedésünk! Mutassátok ki Isten Igéjéből,
hogy tévedésben vagyunk! Már elég megaláztatásban volt részünk,
de ez soha nem fog minket meggyőzni arról, hogy tévedünk. Csak
Isten szava változtathat nézeteinken. Hittételeinket céltudatosan és
imádkozva alakítottuk ki a Szentírás bizonyságtevése alapján. «
Azokat az intéseket, amelyeket Isten a különböző
korokban szolgái által küldött a világnak, hasonló kétkedéssel
és hitetlenséggel fogadták. Mielőtt Isten az özönvíz előtt
élő emberek gonoszsága miatt elárasztotta vízzel a világot,
ismertette szándékát e gonosz emberekkel, hogy alkalmuk legyen a bűn
útjáról letérni. Százhúsz esztendeig hallották a megtérésre hívó
intést, hogy megmeneküljenek Isten haragjától, a pusztulástól. De
az üzenet üres mesének tűnt nekik, és nem hittek benne. Vakmerő
gonoszságukban kigúnyolták Isten szolgáját. Nem vették komolyan kérlelését,
sőt még önteltséggel is vádolták. Hogy merészel egyetlen
ember a föld nagyjaival szembeszállni? Ha Noé üzenete igaz, miért
nem ismeri fel az egész világ, és miért nem hisz benne? Egy ember állítása
ezrek bölcsességével szemben! Nem akartak hitelt adni a figyelmeztetésnek,
sem pedig menedéket keresni a bárkában.
A gúnyolódók a természet dolgaira hivatkoztak - az évszakok
változatlan egymásutánjára, a kék égre, amely sohasem hullatott esőt
az éjszakai enyhe harmattól felfrissült zöld mezőkre -, és így
kiáltottak: »Hát nem példabeszédekben beszél ez?« Semmibe vették
az igazság prédikátorát, eszelős rajongónak tartották, és még
önfeledtebben szórakoztak, még elszántabban vétkeztek, mint annak
előtte. Hitetlenségük azonban nem tartóztatta fel a megjövendölt
eseményt. Isten sokáig eltűrte gonoszságukat, és számtalan
alkalmat adott a megtérésre. A kijelölt időben azonban lesújtott
büntető ítéletével irgalmának elutasítóira.
Krisztus kijelentette, hogy hasonlóképpen fognak kételkedni második
eljövetelében is. Miként a Noé korabeli emberek nem vettek észre
semmit, »mígnem eljöve az özönvíz, és mindnyájukat elragadá«,
a Megváltó szavai szerint »akképpen lesz az ember Fiának eljövetele
is« (Mt 24:39). Amikor Isten állítólagos népe egyesül a világgal,
és úgy él, mint a világ, amikor a világgal együtt szórakozik, úgy,
ahogy nem volna szabad; amikor a világ fényűzését az egyház is
követi; amikor minden a megszokott mederben folyik, és mindenki tartós
világi jólétben reménykedik - akkor hirtelen, mint villámlás az égből,
vége szakad nagyszerű ábrándképeiknek és csalóka reményeiknek.
Isten kiválasztotta követeit, és általuk hirdette meg a végítélet
közelségét, miként az özönvíz közeledtére is szolgája útján
figyelmeztette a világot. Noé kortársai kinevették és kigúnyolták
az igazság prédikátorának jövendöléseit, Miller korában pedig még
Isten állítólagos népe közül is sokan gúnyt űztek a
figyelmeztető szavakból.
Vajon miért volt a Krisztus második eljöveteléről szóló
üzenet prédikálása olyan kellemetlen az egyházaknak? Az Úr
adventje jajt és pusztulást hoz a gonoszoknak, az igazaknak pedig örömet
és reménységet. Ez a nagyszerű igazság volt Isten hűségeseinek
vigasza minden korszakban. Miért lett akkor »megütközés köve és
botránkozás sziklája« állítólagos népének? A mi Urunk maga ígérte
meg tanítványainak: »Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek,
ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket« (Jn 14:3). A könyörületes
Megváltó, előre látva követői magányosságát és fájdalmát,
megbízta angyalait, hogy vigasztalják meg követőit ezzel az ígérettel:
Jézus úgy fog visszatérni a földre, ahogyan a mennybe ment. Amikor a
tanítványok szemüket az égre emelve álltak, hogy utoljára még lássák
azt, akit szerettek, figyelmüket ezek a szavak ragadták meg: »Galileabeli
férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitetik tőletek
a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni
a mennybe« (Acs 1:11). Az angyalok szavai nyomán reményük újraéledt.
A tanítványok »visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe; és
mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent« (Lk
24:52-53). Nem azért örültek, mert Jézus eltávozott tőlük, és
egyedül maradtak küzdelmükkel, próbáikkal és a világ kísértéseivel,
hanem azért, mert az angyalok azt ígérték, hogy Jézus visszajön.
Legyen Krisztus eljövetele most is éppoly nagy örömhír, mint
amikor az angyalok hirdették Betlehem pásztorainak! Aki igazán
szereti a Megváltót, boldogan üdvözli az Isten Igéjére alapozott
bejelentést, hogy az, akiben örök életük reménysége összpontosul,
ismét eljön; nem azért, hogy bántalmazzák, megvessék és elutasítsák,
mint első adventjekor. Jézus azért jön el hatalommal és dicsőséggel,
hogy megváltsa népét. Akik nem szeretik a Megváltót, szeretnék, ha
távol maradna. Az egyházak Istentől való elfordulásának nem
lehet meggyőzőbb bizonyítéka, mint az az ingerültség és
gyűlölködés, amelyet a mennyei üzenet lobbant fel.
A Krisztus második eljöveteléről szóló tanítás
elfogadói ráébredtek arra, hogy meg kell térniük, és meg kell alázkodniuk
Isten előtt. Sokan, akik hosszú ideig ingadoztak Krisztus és a
világ között, ekkor úgy érezték, hogy ideje állást foglalniuk.
»Az örökkévalóság dolgait szokatlan valóságnak látták. A menny
közel volt hozzájuk, és Isten előtt bűnösnek érezték
magukat. « Keresztény emberek lelkileg új életre keltek. Érezték,
hogy az idő rövid, és embertársaik érdekében gyorsan kell
cselekedniük. A föld jelentéktelenné vált, és mintha kitárult
volna előttük az örökkévalóság. Az üdvösségről és az
örök kárhozatról szóló tanítások eltakartak minden mulandó célt.
A megtértek mind a testvéreiket, mind a bűnösöket kérve kérték,
hogy készüljenek az ítélet napjára. Isten Lelke megnyugodott rajtuk,
és szavaikból erő áradt. Mindennapi életük csendes bizonyságtevése
állandóan dorgálta a névleges és megszenteletlen egyháztagokat.
Ezek az emberek elmerültek az élvezethajhászásban, a pénzszerzésben
és a világi méltóság utáni törtetésben. Gyűlölték és támadták
az adventreménységet és hirdetőit.
Amikor a támadók látták, hogy a prófétikus időszak
megindoklását nem lehet megcáfolni, megkísérelték a téma tanulmányozásáról
lebeszélni az embereket. Azt állították, hogy a próféciák be
vannak pecsételve. A protestánsok így léptek a római katolikusok
nyomába. Míg a pápai egyház elzárta a Bibliát az emberek elől,
a protestáns egyházak azt vallották, hogy a szent Ige egyik fontos részét
- mégpedig azt, amely korunkra különösképpen alkalmazható igazságokat
rejt - nem lehet megérteni.
Lelkészek és mások is kijelentették, hogy a Dániel és a
Jelenések könyvének próféciái felfoghatatlan titkok. Krisztus
pedig a korunkban bekövetkező események kapcsán Dániel próféta
szavaira irányította tanítványai figyelmét, és ezt mondta: »Aki
olvassa, értse meg« (Mt 24:15). És az az állítás, hogy a Jelenések
könyve titok, amit nem lehet megérteni, éppen a könyv címének mond
ellent: »Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten,
hogy megmutassa az Ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar...
Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit,
és megtartják azokat, amelyek megírattak abban; mert az idő közel
van« (Jel 1:1-3).
A próféta ezt mondja: »Boldog, aki olvassa. « De vannak, akik
nem akarják olvasni. Az áldás nem számukra van. »És akik hallgatják.
« Egyesek hallani sem akarnak a próféciákról. Az áldás nem ezé
az osztályé lesz. »És megtartják azokat, amelyek megírattak abban.
« Sokan nem hajlandók megfogadni a Jelenések könyvében foglalt intéseket
és tanításokat. Közülük senki sem igényelheti a megígért áldást.
Aki csúfot űz a próféciákból, és gúnyolja ünnepélyes szimbólumait;
aki nem hajlandó megreformálni életét, és felkészülni az ember Fiának
eljövetelére, az Isten áldását nem igényelheti.
Hogyan merészelik egyes emberek az ihletett Ige bizonyságtételével
szemben azt állítani, hogy a Jelenések könyve olyan titok, amely
meghaladja az emberi értelmet?! Ez a könyv kinyilatkoztatott titok,
nyitott könyv. A Jelenések könyvének tanulmányozásakor az ember
figyelme Dániel próféciáira terelődik. Mindkettő mérhetetlenül
fontos eligazítás, amelyet Isten adott az embernek a világtörténelem
lezárulásakor bekövetkező eseményekről.
János előtt az egyház életének mélységes és érdekfeszítő
jelenetei tárultak fel. Látta Isten népének helyzetét, veszélyeit,
küzdelmeit és végső szabadulását. Feljegyezte a végső üzenetet,
amely beérleli a föld aratását: a kévéket, hogy a mennyei csűrbe
kerüljenek; a konkolyt pedig, hogy a tűz elpusztítsa. Mérhetetlenül
fontos dolgok, különösen az utolsó gyülekezetnek szóló képek tárultak
fel előtte, hogy azok, akik a tévelygéstől az igazsághoz
akarnak térni, eligazítást kapjanak az előttük álló veszélyekről
és harcokról. Mindenki megtudhatja, mi fog történni a földön.
Miért nem ismerik oly sokan a Szentírás e fontos részét? Miért
idegenkednek attól, hogy tanításait megvizsgálják? Azért, mert a sötétség
fejedelme tervszerűen igyekszik elrejteni az emberek elől azt,
ami leleplezi csalásait. Krisztus, a Kinyilatkoztató, előre látva
a Jelenések könyvének kutatása elleni harcot, áldást mondott
mindazokra, akik olvassák, hallgatják és megtartják a »prófétálás
beszédét«.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|