16. A zarándokatyák
Az angol reformátorok
megtagadták ugyan a katolicizmus tanításait, de számos formaságát
megtartották. Róma tekintélyét és hitvallását elvetették, jó néhány
szokását és szertartását azonban bevitték az anglikán egyházba.
Azt állították, hogy ezek a szertartások nem lelkiismereti kérdések.
Mivel azonban a Szentírás se nem parancsolja, se nem tiltja őket,
ezért nincs bennük semmi bűn, és nem is lényegesek. Megtartásukat,
amelynek az volt a célja, hogy leszűkítse a reformált egyházak
és Róma között tátongó szakadékot, azzal indokolták, hogy a
katolikusok így könnyebben fogják a protestáns hitet elfogadni.
A konzervatívoknak és a megalkuvóknak ezek az érvek meggyőzőnek
látszottak. Volt azonban egy másik osztály is, amely másképp vélekedett.
Az a tény, hogy ezek a szokások a »Róma és a reformáció közötti
szakadék áthidalását« célozzák, szemükben döntő érv volt
megszüntetésükre. A rabszolgaság ismérveinek tekintették őket.
E rabsághoz pedig, amelyből egyszer megszabadultak, semmi kedvük
nem volt visszatérni. Úgy okoskodtak, hogy Isten lefektette Igéjében
az igaz istentisztelet rendtartásait, és az embernek nincs joga
ezekhez hozzátenni, vagy belőlük elvenni. A nagy hitehagyás úgy
kezdődött, hogy egyesek megpróbálták Isten tekintélyét az
egyház tekintélyével emelni. Róma azzal kezdte, hogy elrendelte azt,
amit Isten nem tiltott meg, és azzal végezte, hogy megtiltotta azt,
amit Isten kifejezetten megparancsolt.
Sokan mélységesen vágytak arra, hogy visszatérhessenek ahhoz
a tisztasághoz és egyszerűséghez, amely az ősegyházat
jellemezte.
Az anglikán egyház számos
szokását a bálványimádás emlékének tartották, és nem tudtak jó
lelkiismerettel részt venni istentiszteletén. De az egyház, amelyet a
polgári hatalom támogatott, nem engedte meg, hogy az emberek eltérjenek
formáitól. Az istentiszteletek látogatását a törvény útján megkövetelte,
és az illegális istentiszteleteket bebörtönzés, száműzetés
és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta.
A XVII. század elején Anglia újdonsült királya kijelentette,
hogy a puritánokat »alkalmazkodás«-ra bírja, vagy »kiűzi...
az országból, vagy még ennél is rosszabb«-at tesz. Az üldözöttek
és a rabok semmi jelét nem látták annak, hogy sorsuk később
javulni fog. Sokan arra a meggyőződésre jutottak, hogy
azoknak, akik Istent lelkiismeretük parancsa szerint akarják szolgálni,
»Anglia örökre megszűnik lakható hely lenni«. Egyesek elhatározták,
hogy Hollandiában keresnek menedéket. Nehézségeket, veszteségeket,
rabságot szenvedtek. Szándékaikat meghiúsították. Ellenségeik kezére
játszották őket. De a rendíthetetlen kitartás végül győzött,
és az üldözöttek menedéket találtak a Holland Köztársaság barátságos
partjain.
A menekülők elhagyták házukat, javaikat és megélhetési
eszközeiket. Idegenek voltak az idegen földön, más nyelvű és más
szokású emberek között. Új és ismeretlen munkához kellett fogniuk,
hogy megkeressék kenyerüket. Az eddig földműveléssel foglalkozó
középkorú embereknek most kézművességet kellett tanulniuk. De
jókedvvel vállalták ezeket a körülményeket. Nem vesztegették az
időt semmittevéssel és sopánkodással. Bár sokszor szegénységgel
küszködtek, de megköszönték Istennek azokat az áldásokat,
amelyekben még így is részesültek, és örömet leltek a háborítatlan
lelki közösségben. »Tudták, hogy zarándokok e földön, de nem
nagyon törődtek vele, hanem az égre, szeretett honukra emelték
szemüket, és lelkük megnyugodott. «
A száműzetés és a nehézségek közepette szeretetük és
hitük egyre erősödött. Bíztak az Úr ígéreteiben, és Ő
nem hagyta el őket a szükség idején. Angyalai mellettük álltak,
bátorították és támogatták őket. És amikor e száműzöttek
úgy látták, hogy Isten a tenger túlsó partjára mutat, arra a földre,
ahol maguk is államot alapíthatnak, és gyermekeiknek a vallásszabadság
drága örökségét hagyhatják, mentek tovább a gondviselés jelezte
úton, és nem hátráltak meg.
Isten próbákat engedett meg népe életében, hogy elkészítse
őket irgalmas tervének megvalósítására. Az egyház megalázottsága
felmagasztaláshoz vezetett. Isten megmutatta hatalmát egyháza érdekében.
Hadd lássa meg újólag a világ, hogy Isten nem hagyja el a benne bízókat.
Úgy irányította az eseményeket, hogy Sátán haragja és a gonosz
emberek ármánykodásai által növekedjék dicsősége, és népe
biztonságos helyre jusson. Az üldözés és számkivetés utat nyitott
a szabadság felé.
Amikor a puritánok első ízben kényszerültek arra, hogy
elszakadjanak az anglikán egyháztól, az Úr szabad népeként szent
fogadalmat tettek, hogy »Isten már megismert és a jövőben
megismerendő útján együtt fognak járni«. Ilyen volt az igazi
reformációs lelkület, a protestantizmus ékesen szóló elve. A zarándokok
azért hagyták el Hollandiát, hogy az Újvilágban otthonra találjanak.
Lelkészük, John Robinson, akit Isten nem engedett el velük, a száműzöttekhez
intézett búcsúbeszédében ezt mondta:
»Testvéreim, most el kell válnunk, és csak az Úr tudja,
fogom-e még valaha is orcátokat látni. S akár az Úr rendelte így,
akár nem, Isten és szent angyalai előtt kérlek titeket, hogy
csak addig kövessetek engem, amíg én Krisztust követem. Ha Isten bármilyen
más eszköze által bármit kijelent nektek, olyan készségesen fogadjátok
el, mint ahogy az általam közölt igazságot elfogadtátok, mert meg
vagyok győződve arról, hogy az Úr szent Igéjében még van
kinyilatkoztatandó igazság és világosság. «
»Ami engem illet, nem tudok eleget siránkozni a reformált egyházak
állapota miatt, amelyek holtpontra jutottak, és jelenleg nem lépik túl
megreformálóik szintjét. A lutheránusokkal nem lehet a Luther által
felismert világosságnál többet megláttatni,... a kálvinisták
pedig, amint látjátok, erősen leragadtak ott, ahol Isten nagy
embere hagyta őket, aki azonban nem ismerte fel a teljes igazságot.
Ez mélyen megrendítő
nyomorúság, mert bár ők a maguk korában égő és fénylő
fáklyák voltak, de nem ismerték fel Isten minden szándékát. De ha
ma élnének, éppoly szívesen elfogadnának újabb igazságokat, miként
az elsőket elfogadták. «
»Emlékezzetek vissza gyülekezeti fogadalmatokra, amelyben
vallottátok, hogy Isten minden megismert és megismerendő igazsága
szerint fogtok járni! Emlékezzetek Istennel és egymással kötött szövetségetekre,
amelyben megígértétek, hogy elfogadjátok a világosságot és igazságot,
amit az írott Igéből felismertek! De nagyon kérlek titeket, arra
is vigyázzatok, mit fogadtok el igazságként! Vessétek és mérjétek
össze az igazság más igéivel, mielőtt elfogadjátok, mert nem
lehetséges, hogy a keresztényietlenség sűrű sötétségéből
épphogy kilépett keresztény világ azonnal tökéletesen tudjon
mindent. «
A lelkiismereti szabadság utáni vágy sarkallta a zarándokokat
arra, hogy bátran szembenézzenek a hosszú tengeri út veszélyeivel;
hogy elviseljék a pusztaság nehézségeit és veszedelmeit, és Isten
áldásával Amerika partjain lerakják egy hatalmas nemzet alapjait. A
zarándokok becsületes és istenfélő emberek voltak, de még nem
értették a vallásszabadság nagy elvét. Abban a szabadságban,
amelynek megszerzéséért oly sokat áldoztak, nem voltak készek ugyanúgy
másokat is részesíteni. »A XVII. század kiemelkedő gondolkodói
és erkölcstanítói közül is csak igen kevesen alkottak valamennyire
is helyes fogalmat arról a csodálatos újtestamentumi alapelvről,
amely Istent az emberi hit egyedüli bírájaként ismeri el. «9 Az a
tanítás, amely szerint Isten az egyháznak adta a lelkiismeret irányításának,
valamint az eretnekség meghatározásának és megbüntetésének jogát,
az egyik legmélyebben gyökerező pápai tévedés. A reformátorok
megtagadták ugyan Róma hitvallását, de a türelmetlenségtől
nem szabadultak meg teljesen. Az a sűrű sötétség, amely a pápaság
uralkodásának hosszú századai alatt beburkolta a kereszténységet,
még nem oszlott el egészen. A massachusettsi öbölben levő kolónia
egyik vezető lelkésze ezt mondta: »A türelem tette a világot
keresztényietlenné, és az egyháznak soha nem ártott az eretnekek
megbüntetése.« A telepesek elfogadták azt a szabályt, hogy csak
egyháztagok szólhatnak bele a polgári kormányzásba. Valamiféle államegyház
alakult, amelyben az egész népnek hozzá kellett járulnia a papság
fenntartásához. Az eretnekség elfojtása pedig a magisztrátusok
feladata lett. Tehát a világi hatalom az egyház kezében volt. Nem
sok idő telt el, és ezek az intézkedések elkerülhetetlenül üldözéshez
vezettek.
Tizenegy évvel az első kolónia felállítása után jött
az Újvilágba Roger Williams. Az első zarándokokhoz hasonlóan
ő is azért jött, hogy élvezze a vallásszabadságot. E zarándokokkal
ellentétben látta, amit abban a korban még nagyon kevesen láttak,
hogy a szabadság mindenkinek elidegeníthetetlen joga, bármi legyen is
a hitvallása. Roger Williams buzgón kutatta az igazságot, és
Lehetetlennek tartotta, akárcsak Robinson, hogy már eljutottak volna
Isten szavának teljes világosságára. Williams »volt az első az
újkori kereszténységben, aki a vallásszabadság tantételére és a
törvény előtti nézetegyenlőségre épített polgári kormányzatot
alapított«. Azt mondta, hogy a magisztrátusok kötelessége a bűn
megfékezése, nem pedig a lelkiismeret irányítása. »A nép vagy a
magisztrátusok meghatározhatják - mondta -, hogy mivel tartozik az
ember az embernek, de amikor megkísérlik az embernek Isten iránti kötelességét
előírni, túllépik hatáskörüket, és megszűnik a biztonság.
Mert világos, hogy ha a magisztrátus kezében van a hatalom, ma egyféle
hitrendszert ír elő, holnap pedig másikat, amint azt Angliában a
különböző királyok és királynők, vagy a római egyház különböző
pápai és zsinatai tették. A vallás így egy hatalmas káoszszó válna.«
Az államegyház istentiszteleteinek látogatása bírság vagy börtönbüntetés
terhe mellett kötelező volt. » Williams helytelenítette ezt a törvényt.
Az angol törvénykönyv legrosszabb rendelkezése az volt, amely kötelezővé
tette az egyházközség templomának látogatását. A természetes
emberi jogok nyílt megsértését látta abban a rendelkezésben, amely
azt követelte az embertől, hogy más hitvallásúakhoz csatlakozzék.
A vallástalant és vonakodót a nyilvános
istentiszteletre hurcolni
egyenlő a képmutatás megkövetelésével... Senkit sem szabad
akarata ellenére templomba vagy istentisztelet meghallgatására kényszeríteni'
- mondta Williams. - ,Hogyan?! - kiáltotta egyik ellenfele, elcsodálkozva
véleményén - nem méltó a munkás a bérére?' ,De igen - hangzott a
válasz -, de csak azoktól, akik felfogadták.'«
Roger Williamsben a hűséges lelkészt, a ritka képességű,
rendíthetetlenül becsületes és igazán jóindulatú embert tisztelték
és szerették. Azt azonban nem lehet megtűrni, hogy a polgári
magisztrátusok egyházi befolyását következetesen elutasítsa, és
hogy vallásszabadságot követeljen. Ennek az új tannak az alkalmazása
- hangoztatták - »alapjaiban forgatja fel az országot és a kormányzatot«.
Roger Williamset kitiltották a kolóniákból. Hogy elkerülje a letartóztatást,
végül kénytelen volt a hideg és viharos tél közepette a vadonba
menekülni.
»Tizennégy héten át ide-oda hányódtam és szenvedtem a zord
évszakban - mondta -, nem tudva, milyen a kenyér és az ágy. « De »a
hollók táplálták a pusztában«, és egy odvas fa sokszor adott neki
menedéket. Így tartott kínos menekülése a havon és az úttalan erdőn
át, mígnem menedéket talált egy indián törzsnél, amelynek bizalmát
és jóindulatát megnyerte, miközben igyekezett megismertetni velük
az evangélium igazságait.
Hónapokig tartó hányódás és bolyongás után végül a
Narragansett öböl partjai felé vette útját, és ott lerakta az újkor
első olyan államának az alapját, amely a legteljesebb értelemben
elismerte a vallásszabadság jogát. Roger Williams kolóniájában az
volt az alapelv, »hogy minden embernek joga van Istent saját
lelkiismeretének világossága szerint imádni« Kicsiny állama, Rhode
Island, az elnyomottak menedéke lett, és addig fejlődött és virágzott,
mígnem alapelve - a polgári és vallásszabadság - az Amerikai Köztársaság
sarokpillérévé lett.
Abban a fontos régi okiratban - a Függetlenségi Nyilatkozatban
-, amely elődeink alaptörvénye volt, kijelentették: »Vitathatatlannak
és nyilvánvalónak tartjuk a következő igazságokat: Minden
ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen
jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel
az élet, a szabadság és a boldogság joga.« Az Alkotmány félreérthetetlenül
szavatolja a lelkiismeret sérthetetlenségét: »Az Egyesült Államokban
soha semmilyen vallás nem lehet semmilyen közhivatal betöltésének
feltétele. « A kongresszus nem hozhat semmilyen törvényt vallás
alapítására vagy a szabad vallásgyakorlás megtiltására. «
»Az Alkotmány megfogalmazói felismerték azt az örök
alapelvet, hogy az ember Istenhez való viszonya az emberi törvényhozás
fölött áll, és a lelkiismereti szabadságot nem lehet elidegeníteni.
Ennek az igazságnak a megalapozásához nincs szükség érvelésre.
Ezt a lelkünkkel fogjuk fel. Ez az a tudat, amely dacolva a törvényekkel,
oly sok mártírnak adott erőt a kínvallatás és a lángok közt.
A mártírok úgy érezték, hogy az Isten iránti kötelességük előbbre
való, mint az emberi rendeletek, és hogy az ember semmilyen hatalmat
sem gyakorolhat a lelkiismeretük felett. Ez az elv az ember vérében
van, amit semmi sem szüntethet meg.«
Amikor Európában elterjedt a hír, hogy van egy ország, ahol
minden ember élvezheti saját munkájának gyümölcsét, és szabadon
követheti lelkiismereti meggyőződéseit, ezrek özönlöttek
az Újvilág partjai felé. A kolóniák rohamosan megsokszorozódtak.
»Massachusetts külön törvény alapján közköltségen szabad
befogadást és segítséget kínált minden kereszténynek, aki átkel
az Atlanti-óceánon, hogy megmeneküljön a háborútól vagy az éhínségtől,
vagy üldözői elnyomásától - bármelyik ország polgára is. Így
lettek a menekültek és leigázottak az államközösség törvényes
vendégei. « A plymouth-i első partraszállás után húsz évvel
húszezer zarándok telepes volt New Englandben.
A menekültek »meg voltak elégedve, ha takarékoskodva és kemény
munkával megkeresték a puszta megélhetéshez szükséges javakat. A
termőföldtől is csak fáradozásaik szerény gyümölcsét várták.
Ösvényükre nem vetettek csalóka fényt színes álmodozások... Meg
voltak elégedve társadalmi szervezetük lassú, de biztos fejlődésével.
Türelmesen viselték zord életkörülményeik nyomorát.
Könnyeikkel
és homlokuk verítékével öntözték a szabadság fáját, mígnem mély
gyökeret eresztett az országban. «
A Bibliát tartották a hit alapjának, a bölcsesség forrásának
és a szabadság alapszabályának. Elveit szorgalmasan tanították a
családban, az iskolában és a gyülekezetben. Ennek a gyümölcsei a
takarékosságban, az értelmességben, a tisztaságban és a mértékletességben
mutatkoztak meg. Valaki évekig lehetett a puritánok telepének lakója,
»és nem látott egyetlen részegest sem, nem hallott egyetlen káromkodást
sem, és nem találkozott egyetlen koldussal«. Bebizonyosodott, hogy a
legbiztosabban a Biblia elvei őrzik a nemzeti nagyságot. A gyenge
és elszigetelt kolóniák erős államok szövetségévé fejlődtek,
és a világ csodálkozva látta »a pápa nélküli egyház és a király
nélküli állam« békéjét és jólétét.
Amerika partjai egyre több olyan embert vonzottak, akiket egészen
más indítékok sarkalltak, mint az első zarándokokat. Jóllehet
az ősi hit és tisztaság messzeható és átalakító befolyást
gyakorolt, de ez a befolyás egyre csökkent azok számának növekedésével,
akik csupán világi előnyt kerestek.
Az első kolóniák által elfogadott rendszabály - hogy
csak gyülekezeti tagok szavazhatnak vagy viselhetnek hivatalt a polgári
kormányzatban - nagyon káros következményekkel járt. Ezt a rendszabályt
annak idején azért fogadták el, hogy az állam tisztaságát megőrizzék,
de ez az egyház megromlását okozta. Mivel a vallásosság volt a
szavazójog és tisztségviselés feltétele, sokan, akiket kizárólag
világi célok sarkalltak, szívük megváltozása nélkül csatlakoztak
az egyházhoz. Ennek az lett a következménye, hogy a gyülekezeteket jórészt
megtéretlen emberek töltötték meg. Sőt még a lelkészek között
is voltak olyanok, akik nemcsak téves tantételeket vallottak, hanem a
Szentlélek megújító erejéről sem tudtak. Most ismét
bebizonyosodott az, amit Konstantin korától napjainkig oly sokszor tanúsított
az egyháztörténelem, hogy milyen végzetes következményekkel jár,
ha az egyház megpróbál az állam segítségével megerősödni;
ha a világi hatalomhoz fordul, hogy támogassa annak evangéliumát,
aki kijelentette: »az én országom nem e világból való« (Jn
18:36). Az egyház szövetsége az állammal – ha mégoly laza is - látszatra
talán közelebb hozza a világot az egyházhoz, de valójában az egyház
jut közelebb a világhoz.
A Robinson és Roger Williams által olyan nagyszerűen képviselt
elvet: hogy az igazság fejlődő; hogy a kereszténynek szívesen
kell fogadnia az Isten szavából sugárzó igazságot - utódaik szem
elől veszítették. Amerika protestáns egyházai - és az európaiak
is -, amelyeket Isten megajándékozott a reformáció áldásaival, nem
igyekeztek továbblépni a reform útján. Jóllehet időről időre
fellépett egy-egy elvhű ember, aki új igazságot hirdetett,
leleplezve a régóta táplált tévedéseket, a többség, akárcsak a
zsidók Krisztus korában, vagy a pápisták Luther idejében, elégedettek
voltak azzal a vallással, amelyben atyáik hittek, és azzal az élettel,
amelyet ők éltek. A vallás ezért újra formalizmussá korcsosult;
tévedéseket és babonákat őrzött és ápolt, amelyeknek nem
lett volna már helye az egyházban, ha útját Isten szavának fényénél
járja. Így a reformáció ihlette lelkület fokozatosan kihalt, mígnem
szinte olyan nagy szükség volt a reformra a protestáns egyházakban,
mint Luther korában a katolikus egyházban. A protestáns egyházakban
is világiasság és lelki kábultság uralkodott, emberek véleményét
tisztelték, Isten szavát és tanítását emberi elméletekkel
helyettesítették.
A Biblia XIX. sz. eleji széles körű terjesztését, és
azt a nagy világosságot, amely ezáltal a világra áradt, nem követte
vele arányos fejlődés a kinyilatkoztatott igazság megismerésében,
illetve a vallás gyakorlásában. Sátán nem tudta Isten Igéjét elzárni
az emberektől, miként a korábbi századokban. A Biblia mindenki
számára elérhető volt. De hogy mégis megvalósítsa célját,
befolyására sokan nem értékelték a Szentírást. Az emberek nem
kutatták. Téves magyarázatokat fogadtak el, és olyan tanításokat tápláltak,
amelyeknek nem volt bibliai alapjuk.
Sátán látva, hogy az üldözéssel nem sikerül az igazságot
elfojtani, ismét a kiegyezéshez folyamodott. Korábban a kiegyezés a
nagy hitehagyáshoz és a római egyház megalakulásához vezetett. Sátán
számos keresztényt rábírt arra, hogy szövetségre lépjen, de most
nem pogányokkal, hanem azokkal, akik a világ dolgainak hódolva éppolyan
bálványimádóknak bizonyultak, mint a faragott képek imádói. És e
szövetség következményei nem voltak kevésbé veszedelmesek,
mint
a korábbi századokban. Az egyházak kérkedtek és különcködtek a
vallásosság köntösében, ezért megromlottak. Sátán folytatta munkáját.
A Biblia tanításait elferdítette, és a hagyományok, amelyek milliók
romlását okozták, mély gyökeret eresztettek. Az egyház ezeket a
hagyományokat jóváhagyta és védte, ahelyett, hogy tusakodott volna
»a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott«.
Így járatták le azokat az elveket, amelyekért a reformátorok
oly sokat tettek és szenvedtek.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|