14. A kései angol reformátorok
Miközben Luther Németországban
nyitotta ki a lezárt Bibliát az emberek előtt, Isten Lelkének késztetésére
Tyndale ugyanezt tette Angliában. Wiclif Bibliája a latin szöveg átültetése
volt, amelybe sok hiba csúszott. Nem is nyomtatták ki soha. A kézzel
írt másolatok pedig olyan sokba kerültek, hogy csak kevesen - csakis
gazdagok és nemesek - tudták megvenni. Mivel a Bibliát az egyház
szigorúan tiltotta, eléggé szűk körben terjedt el. Egy évvel
Luther tételeinek megjelenése előtt, 1516-ban Erasmus kiadta görög-latin
nyelvű Újtestamentumát. Most jelent meg első ízben nyomtatásban
Isten Igéje az eredeti nyelven. Erasmus e munkájában a korábbi változatok
számos hibáját helyesbítette, és a Biblia mondanivalója érthetőbbé
vált. Olvasása nyomán sok művelt ember világosabban látta az
igazságot. Ez új lendületet adott a reform munkájának. A köznép
azonban még mindig nagyon el volt zárva Isten Igéjétől. Tyndale
azzal tette Wiclif munkáját teljessé, hogy a Bibliát honfitársai
kezébe adta.
Tyndale, az igazság szorgalmas és buzgó kutatója az evangéliumot
Erasmus görög Újtestamentumából ismerte meg. Bátran hirdette meggyőződését,
és nyomatékosan kijelentette, hogy minden tanítást a Szentírás mérlegére
kell tenni. Tyndale így válaszolt a katolikusoknak arra az állítására,
hogy a Bibliát az egyház adta, és csak az egyház magyarázhatja: »Tudjátok-e
ki tanította a sast zsákmánya kereséséren Ugyanaz az Isten éhező
gyermekeit is megtanítja arra, miként találják meg Igéjében
mennyei Atyjukat. Ti nemcsak hogy nem adtátok kezünkbe a Bibliát,
hanem még el is rejtettétek előlünk'. Sőt ti vagytok azok,
akik megégetik Isten Igéjének tanítóit, és ha tudnátok, magát a
Szentírást is megégetnétek.«
Tyndale prédikálása nagy
érdeklődést keltett. Sokan elfogadták az igazságot. De a papok
résen voltak, és mihelyt Tyndale eltávozott munkaterületéről,
fenyegetéseikkel és megtévesztéseikkel igyekeztek lerombolni munkáját.
Ez nagyon sokszor sikerült is. »Mi a tennivaló?! - kiáltotta Tyndale.
- Miközben az egyik helyen vetek, az ellenség feldúlja azt a területet,
ahonnan épp hogy eltávoztam. Nem lehetek egyszerre mindenütt. Ó, ha
a keresztények a saját nyelvükön olvashatnák a Szentírást, maguk
is ellen tudnának állni ezeknek az álbölcselkedőknek! A Biblia
nélkül lehetetlen a köznépet az igazságban megalapozni. «
Tyndaleban új cél fogant meg. »Jahve templomában Izrael nyelvén
énekelték a zsoltárokat - mondta -, s köztünk ne Anglia nyelvén szólaljon
meg az evangélium?!... Délben kevesebb világossága legyen az egyháznak,
mint hajnalban?!... A keresztényeknek az anyanyelvükön kell olvasniuk
az Újtestamentumot. « Az egyház hittudósai és tanítói között véleménykülönbségek
voltak. Az ember csak a Biblia nyomán juthat el az igazsághoz. »Az
egyik tudós ezt vallja, a másik azt... Egyik szerző ellentmond a
másiknak. Hogyan állapíthatjuk meg akkor, ki mond igazat, és ki nem?...
Hogyan? Bizony, csak Isten Szava által. «
Nem sokkal ezután egy művelt katolikus hittudós, aki vitába
elegyedett vele, így kiáltott: »Isten törvényei nélkül jobban
meglennénk, mint a pápa törvényei nélkül!« Tyndale így válaszolt:
»Elvetem a pápát és minden törvényét! S ha Isten megtartja életemet,
nemsokára egy ekehajtó fiúnak is többet megtanítok a Szentírásból,
mint amennyit ti tudtok. «
Megerősödött benne az az elhatározás, hogy az Újtestamentumot
a nép nyelvén adja a nép kezébe. Azonnal munkához is látott. Mivel
elűzték otthonából, Londonba ment, ahol egy ideig zavartalanul
dolgozott. A katolikusok kegyetlensége azonban ismét menekülésre kényszerítene.
Úgy tűnt, hogy egész Anglia bezárult előtte. Ezért Németországban
keresett menedéket. Itt elkezdte az angol Újtestamentum kinyomtatását.
Kétszer kellett abbahagynia ezt a munkát. De amikor az egyik városban
megtiltották a kiadást,elment egy másikba. Végül Wormsba indult,
ahol néhány évvel korábban Luther megvédte az evangéliumot az országgyűlés
előtt. Ebben az ősi városban a reformációnak sok barátja
volt, és Tyndale itt minden további akadály nélkül dolgozott.
Nemsokára elkészült az Újtestamentum háromezer példánya, amelyet
még abban az évben egy másik kiadás követett.
Nagy buzgósággal és kitartással folytatta munkáját. Jóllehet
az angol hatóságok a legnagyobb óvatossággal őrizték kikötőiket,
Isten Igéje különböző titkos csatornákon mégis eljutott
Londonba, és onnan elterjedt az egész országban. A katolikusok hiába
próbálták elfojtani az igazságot. Egyszer Durham püspöke megvásárolta
egy könyvárustól, Tyndale egyik barátjától az egész bibliakészletét,
azzal a szándékkal, hogy megsemmisíti. Arra gondolt, hogy ezzel
nagyban hátráltatja a munkát. De ennek éppen az ellenkezője történt.
Tyndale a Bibliákért kapott pénzen anyagot vásárolt egy új és
jobb kiadáshoz, amelyre különben nem lett volna lehetősége.
Amikor Tyndale később börtönbe került, szabadságáért cserében
meg kellett mondania, kik járultak hozzá a Biblia kiadási költségeinek
fedezéséhez. Azt válaszolta, hogy Durham püspöke mindenkinél többet
tett; mert azzal, hogy jó áron megvette a megmaradt könyveket, elősegítette
munkája eredményes folytatását.
Tyndale árulás következtében ellenségei kezébe került.
Egyszer hosszú hónapokig szenvedett a börtönben. Végül mártírhalállal
tett bizonyságot hitéről. De a fegyverekkel, amelyeket ő készített,
más katonák hosszú századokon át tudtak küzdeni egészen
napjainkig.
Latimer a szószékről hirdette, hogy a Bibliát a nép
nyelvén kell prédikálni. A Szentírás szerzője - mondta - »Isten
maga«; és ez az Írás osztozik szerzője hatalmában és örökkévalóságában:
»Nincs olyan király, császár, magisztrátus és hatalmasság... aki
ne volna köteles engedelmeskedni... a szent Igének. « »Ne térjünk
mellékutakra, hanem hagyjuk, hogy az Ige vezessen bennünket! Ne menjünk...
elődeink után, és ne azt kutassuk, mit cselekedtek, hanem azt,
hogy mit kellett volna cselekedniük!«
Tyndale hűséges barátai, Barnes és Frith vállalták az
igazság védelmét. Ridleyék és Cranmer a nyomukba léptek. Az angol
reformáció e vezetői művelt emberek voltak, akiknek többségét
buzgóságáért és kegyes életéért a katolikus egyház nagyra értékelte.
E reformátorok ismerték a »Szentszék« tévedéseit, és ez a pápasággal
szembeni állásfoglalásra késztette őket. Ismerték Babilon
titkait, és ez növelte az ellene való bizonyságtevésük súlyát.
»Most felteszek egy furcsa kérdést - szólt Latimer. - Ki a
legszorgalmasabb püspök és főpap Angliában?... Látom figyeltek,
és várjátok, hogy megnevezzem... Megmondom nektek: az ördög!...
Ő soha nem hagyja el egyházmegyéjét. Hívjátok csak, amikor
akarjátok, mindig otthon van,... mindig ekéje mellett van... Garantálom,
hogy soha nem fogjátok lustálkodáson érni... Ahol az ördög lakik,...
ott el a könyvekkel, és elő a gyertyákkal; el a Bibliákkal, és
elő a rózsafüzérekkel; el az evangélium világosságával, és
elő a gyertyák fényével, bizony még délben is;... le Krisztus
keresztjével, elő a purgatórium zsarolásával,... el a mezítelenek,
szegények és tehetetlenek felruházásával, elő a faragott képek
díszítésével, a rönkök és kövek ékesítésével; elő az
emberi hagyományokkal és törvényekkel, el Isten hagyományaival és
szent Szavával!... Bárcsak prelátusaink olyan szorgalmasan vetnék a
jó tanítások magvát, miként Sátán veti a konkolyt és a gazt!«
E reformátorok ugyanazt a nagyszerű elvet vallották, mint
amit a valdensek, Wiclif, Husz János, Luther, Zwingli és a hozzájuk
csatlakozók. Hitték, hogy a Szentírás tévedhetetlen tekintély, a
hit és a cselekedet szabálya! Tagadták, hogy a pápáknak, a
zsinatoknak, az egyházatyáknak és a királyoknak joguk lenne a
lelkiismeretet vallási dolgokban irányítani. Csak a Biblia tekintélyét
fogadták el. Számukra a Biblia tanítása volt minden tan és minden
állítás próbaköve. Az Istenbe és Igéjébe vetett hit adott erőt
e szent embereknek, amikor feláldozták életüket a máglyán. »Ne csüggedj!
- kiáltott Latimer mártírtársának, amikor a lángok már-már elnémították
őket. - Isten kegyelméből ma olyan fényt gyújtunk Angliában,
amelyet soha nem fognak kioltani!
Az igazság magvait, amelyeket Columba és munkatársai hintettek
el, Skóciában soha nem irtották ki teljesen. Századokkal azután is,
hogy Anglia gyülekezetei megadták magukat Rómának, a skótok megőrizték
szabadságukat. A XII. században azonban a katolicizmus gyökeret vert
Skóciában, és egyetlen országban sem gyakorolta korlátlanabbul
uralmát, mint itt. Sehol sem volt mélyebb a sötétség. De a fénysugarak,
még így is, áttörték a homályt, és ígéretet hordozva mutattak a
jövő felé. A lollardok, akik a Biblia és Wiclif tanításait
hozták Angliából, sokat dolgoztak azért, hogy az evangélium
ismerete fennmaradjon. Minden századnak megvoltak a maga bizonyságtevői
és mártírjai.
A nagy reformáció indulásával Luther írásai eljutottak Skóciába,
majd Tyndale angol Újtestamentuma is megérkezett. Ezek a hírnökök,
amelyeket a papság nem vett észre, csendben átkeltek a hegyeken és völgyeken.
Felélesztették az igazság fáklyájának tüzét, amely már-már
kialudt Skóciában. Lerontották azt a munkát, amelyet Róma négy évszázadon
át tartó elnyomással végzett.
Később a mártírok vére új lendületet adott a
mozgalomnak. A katolicizmus vezetői hirtelen ráébredtek az ügyüket
fenyegető veszélyre, és máglyára vitték Skócia néhány
legnemesebb és legmegbecsültebb fiát. Ezzel azonban felállítottak
egy szószéket, amelyről e haldokló tanúbizonyságok szavait a nép
az egész országban meghallotta, és elhatározták, hogy mindenképpen
lerázzák Róma béklyóit.
Hamilton és Wishart, akik jellemben éppoly nemesek voltak, mint
származásban, az egyszerűbb tanítványok hosszú sorával együtt
feláldozták életüket a máglyán. De Wishart égő máglyájától
elindult valaki, akit a lángok nem némítottak el, és aki Isten segítségével
megkondította a katolicizmus lélekharangját Skóciában.
Knox János elfordult az egyház hagyományaitól és
miszticizmusától, hogy Isten Igéjének igazságaiból táplálkozzék.
Wishart tanítása megerősítette abban az elhatározásában, hogy
elhagyja a római egyházat, és az üldözött reformátorok mellé állt.
Társai rá akarták bírni arra, hogy legyen prédikátor. De
ő remegve riadt vissza az ezzel járó felelősségtől, és
csak a magányban töltött napok és önmagával vívott kemény harc
után mondott igent. És miután vállalta ezt a hivatást, rendíthetetlen
elhatározással, rettenthetetlen bátorsággal ment előre, amíg
csak élt. Ez az őszinte reformátor nem félt az emberektől.
A körülötte fellángoló máglyatüzek még buzgóbbá tették. Feje
fölött fenyegetően függött a zsarnok bárdja, de ő szilárdan
állt a helyén, és jobbra-balra lesújtó hatalmas csapásaival pusztította
a bálványimádást.
Amikor szemtől szembe került Skócia királynőjével,
aki előtt sok protestáns vezető buzgósága alábbhagyott,
Knox János határozottan bizonyságot tett az igazságról. Őt nem
lehetett megnyerni kedveskedéssel. Ő nem hunyászkodott meg
fenyegetésekre. A királynő eretnekséggel vádolta. Knox az állam
által betiltott vallás elfogadására buzdítja az embereket - mondta
a királynő -, és ezzel áthágja azt az isteni parancsot, hogy az
alattvalók engedelmeskedjenek fejedelmüknek. Knox határozottan válaszolt:
»Mivel az igaz vallás sem kezdeti erejét, sem tekintélyét
nem a világi fejedelmektől kapta, hanem egyedül az örökkévaló
Istentől, ezért az alattvalók sincsenek arra kötelezve, hogy
fejedelmeik ízlése szerint alakítsák hitüket. Mert gyakran előfordul,
hogy éppen a fejedelmek ismerik a legkevésbé Isten igaz vallását...
Ha Ábrahám minden magva a fáraó vallását vette volna fel, akinek
hosszú ideig alattvalói voltak, könyörgöm, felség, milyen vallás
lenne ma a világon? Vagy ha az apostolok idejében mindenki a római császárok
vallását tette volna magáévá, milyen vallás terjedt volna el a föld
színén?... És így, felség, megértheti, hogy az alattvalók
nincsenek fejedelmeik vallásához kötve, noha engedelmességgel
tartoznak nekik.«
Mária így szólt: »Ön így magyarázza az Írásokat, Róma
tanítói pedig másképpen. Kinek higgyek tehát, és ki legyen a bíró?«
»Istennek higgyen, aki világosan beszél Igéje által! - válaszolta
a reformátor. - És azt a tanítást, ami nem az Igére épül,
se az egyiktől, se a másiktól ne fogadja el! Isten Szava világos
önmagában is, s ha valamelyik része sötétnek tűnik, a Szentlélek,
aki soha nem szól önmagával ellentétesen, ugyanazt a dolgot világosan
megmagyarázza egy másik igével úgy, hogy semmi kétség nem fér
hozzá. Csak azok kételkednek, akik csökönyösen megmaradnak
tudatlanságukban. «
Ezek voltak azok az igazságok, amelyeket a bátor reformátor élete
kockáztatásával hirdetett a királynő füle hallatára.
Rettenthetetlen
bátorsággal
tartott ki elhatározása mellett, imádkozva és az Úr harcát
harcolva, míg Skócia fel nem szabadult a katolicizmus alól.
Angliában, amikor a protestantizmus nemzeti vallás lett, csökkent
az üldözés, de nem szűnt meg egészen. Míg Róma számos tantételét
megtagadták, nem kevés volt azoknak a formaságoknak a száma,
amelyeket megtartottak. A pápa felsőbbségét elvetették, de
helyette a királyt tették az egyház fejévé. Az egyházi liturgia még
mindig messze volt az evangéliumi tisztaságtól és egyszerűségtől.
A vallásszabadság nagyszerű elvét még mindig nem ismerték el.
Bár a protestáns uralkodók csak ritkán folyamodtak azokhoz a szörnyű
kegyetlenségekhez, amelyeket Róma alkalmazott az eretnekség ellen, de
nem ismerték el, hogy minden embernek joga van saját lelkiismeretének
parancsa szerint imádni Istent. Mindenkitől megkövetelték, hogy
fogadja el, illetve gyakorolja az államegyház által előírt
tanokat és istentiszteleti formákat. Az új tanok hirdetői századokon
át szenvedtek a kisebb-nagyobb üldözés miatt.
A XVII. században lelkészek ezrei vesztették el állásukat.
Csak az egyház által jóváhagyott vallásos összejövetelen vehetett
részt a nép. E tilalom megszegéséért súlyos bírság, börtön és
számkivetés járt. Azok a hűséges lelkek, akik nem tudtak
lemondani a közös istentiszteletekről, kénytelenek voltak sötét
sikátorokban, homályos padlásszobákban és olykor az éj közepén
az erdőben összejönni. Az erdő oltalmazó sűrűjében,
az Isten által készített templomban gyűltek össze az Úr szétszórt
és üldözött gyermekei, hogy Istent dicsőítve imában öntsék
ki lelküket. De minden óvatosságuk ellenére is sokan szenvedtek hitükért.
A börtönök zsúfolásig megteltek. Családok széthullottak. Sokan külföldre
menekültek. Isten azonban népe mellett állt, és az üldözés nem
tudta elnémítani bizonyságtevésüket. Sokan kénytelenek voltak az
óceánon át Amerikába hajózni, ahol megvetették a polgári és vallási
szabadság alapját. Ez ennek az országnak később a védőbástyája
és dicsősége lett.
Ekkor is, miként az apostoli időkben, az üldözés előmozdította
az evangélium terjedését. Abban az undorító börtönben, amely erkölcstelen
és gonosztevő emberekkel volt tele, Bunyan János a menny légkörét
érezte. Ott írta meg arról a zarándokról szóló csodálatos allegóriáját,
aki a pusztulás földjéről a mennyei városba utazott. Ez a történet,
amely a bedfordi börtönben íródott több mint kétszáz éve ragadja
meg az emberi szíveket. Bunyan »Pilgrim's Progress« és »Grace
Abounding to the Chief of Sinners« (A zarándok útja és a Gazdag
kegyelem a legbűnösebbeknek) című művei sok embert
vezettek az élet útjára.
Baxter, Flavel, Alleine és más tehetséges, művelt és mélységesen
hivő emberek hősiesen védték azt a hitet, »amely egyszer a
szenteknek adatott« (Jud 3). Ezek az emberek, akiket a világ urai száműztek
és törvényen kívül helyeztek, olyan munkát végeztek, ami soha nem
mehet tönkre. Flavel »Fountain of Life and Method of Grace« (Az élet
forrása és a kegyelem módszere) című műve ezreket tanított
meg arra, hogy miként bízzák üdvösségüket Krisztusra. Baxter »Reformed
Pastor« (Reformált pásztor) című munkája áldásnak bizonyult
sok olyan ember számára, aki Isten ügyének megújulására vágyott.
A »Saints' Everlasting Rest« (A szentek örök nyugalma) című műve
emberi szíveknek adta meg azt a »nyugalmat«, amelyet Isten a maga népe
számára tart fenn.
Száz évvel később, a mélységes lelki sötétség idején
Whitefield és a két Wesley jelent meg Isten világosságának hordozójaként.
Az államegyház uralma alatt Anglia lakóinak vallási élete olyan mélypontra
jutott, hogy alig lehetett megkülönböztetni a pogányságtól. A természetvallás
a papság kedvenc kutatási témája volt, és ez egész teológiájukra
kihatott. A magasabb osztályok megmosolyogták a kegyességet, és
azzal büszkélkedtek, hogy felette állnak annak, mert szerintük az
fanatizmus. Az alsóbb osztályok mérhetetlenül tudatlanok voltak, és
gátlástalanul bűnöztek. Az egyháznak pedig többé már nem
volt bátorsága, sem hite arra, hogy perbe szálljon a meggyalázott
igazságért.
A hit általi megigazulás nagy jelentőségű tana,
amelyet Luther oly világosan tanított, majdnem feledésbe ment, és a
katolikusoknak az a dogmája foglalta el a helyét, amely szerint a jó
cselekedetek üdvösségszerző voltában kell bízni. Whitefield és
a két Wesley, akik az államegyház tagjai voltak, őszintén vágytak
arra, hogy Isten tetszését elnyerjék. Azt tanulták, hogy ezt erényes
élettel és a vallási előírások betartásával érhetik csak
el.
Wesley Károly egyszer súlyos
beteg lett, és úgy érezte, meg fog halni. Ekkor valaki megkérdezte tőle,
hogy mire alapozza az örök életbe vetett reményét. Wesley így válaszolt:
»Legjobb igyekezetemmel szolgáltam Istent. « Úgy tűnt, hogy barátja,
aki ezt a kérdést feltette, nincs egészen megelégedve a válasszal.
Wesley ezt gondolta: »Hát erőfeszítésem nem elegendő alap
a reményre? Megfosztana igyekezetemtől? Semmi másban nem bízhatok!«
Ilyen sűrű sötétség borult arra az egyházra, amely
elrejtette az engesztelést, megfosztotta Krisztust a dicsőségtől,
és elfordította az emberek figyelmét üdvösségük egyedüli reményétől
- a keresztre feszített Megváltó vérétől.
Wesley és társai felismerték, hogy az igaz vallás székhelye
a szívben van. Látták, hogy Isten törvénye kiterjed a gondolatokra
éppúgy, mint a szavakra és tettekre. Meggyőződtek arról,
hogy a szív szentségére éppúgy szükség van, mint a helyes
magatartásra, és buzgón új életet kezdtek. Nagy kitartással és imádkozó
élettel igyekezték szívük bűneit legyőzni. Önmegtagadó,
könyörületes, alázatos életet éltek, nagyon szigorúan és
pontosan betartva minden olyan szabályt, ami véleményük szerint hozzásegítette
őket az Isten tetszését kiérdemlő, hőn óhajtott
szentséghez. De nem érték el azt a célt, amire törekedtek. Hiába
próbáltak megszabadulni a bűn kárhoztatásától, és hiába
igyekeztek megtörni a bűn hatalmát. Épp olyan küzdelem volt ez,
mint amilyet Luther vívott erfurti cellájában. Ugyanazt kérdezték
ők is, mint amit Luther: »Hogyan is lehet igaz a halandó ember
Istennél?« (Jób 9:2).
Isten igazságának tüze, amely már majdnem kialudt a
protestantizmus oltárain, újra fellobbant az ősi fáklyától,
amelyet századokon át a cseh keresztények örökítettek tovább. A
reformáció után a protestantizmust Csehországban Róma hordái
eltaposták. Mindazok, akik síkra szálltak az igazság mellett, menekülni
kényszerültek. Némelyek közülük Szászországban találtak menedéket,
és ott megőrizték az ősi hitet. E keresztények leszármazottaitól
jutott el a világosság Wesleyhez és társaihoz.
Wesley Jánost és Károlyt lelkésszé szentelésük után az
egyház egy megbízatással Amerikába küldte. A hajó fedélzetén egy
morva társaság is volt. Útközben nagy vihar tört ki. A halállal
szembe kerülve Wesley János érezte, hogy szívéből hiányzik az
Istennel való megbékélés bizonyossága. A németek viszont nyugodtak
és bizakodók voltak. Wesleynek mindez idegen volt.
»Már régen észrevettem mélységes buzgóságukat. Alázatosságuk
állandó bizonyságát adták azzal, hogy elvégezték a többi utas
helyett azokat a szolgai munkákat, amelyekre egyetlen angol sem vállalkozna.
Nem vártak és nem fogadtak el fizetséget, mondván, hogy az a szolgálat
jót tett büszke szívüknek, és szeretett Megváltójuk többet
cselekedett értük. Nap mint nap olyan szelídséget tanúsítottak,
amelyen semmilyen bántás nem változtatott. Ha meglökték, megütötték
vagy földre taszították őket, felkeltek és tovább mentek, de
panasz nem hagyta el ajkukat. Mindennap próbára tették magukat, hogy
megszabadultak-e a félelemtől, büszkeségtől, haragtól és
bosszúállástól. Zsoltáréneklés közben, amellyel munkájukat
kezdték, a hullám felcsapott a hajóra, darabokra szaggatta a fővitorlát,
elborította a hajót, beömlött a fedélzetek közé. Mintha a
hatalmas mélység máris elnyelte volna a hajót. Az angolok irtózatos
sikoltozásba kezdtek. A németek nyugodtan tovább énekeltek. Egyiküket
később megkérdeztem: , Nem féltetek?' Így válaszolt: Istennek
hála, nem!' , Asszonyaitok és gyermekeitek sem féltek?' - kérdeztem.
Szelíden válaszolt: 'Asszonyaink és gyermekeink nem félnek a haláltól.'«
Savannahba érkezve, Wesley egy rövid ideig a morva testvéreknél
maradt. Keresztény magatartásuk mélyen hatott rá. Egyik
istentiszteletükről, amely az anglikán egyház formalizmusának
éles ellentéte volt, Wesley ezt írta: »Annak a mélységes egyszerűségnek
és komolyságnak láttán szinte elfelejtettem az eltelt tizenhét évszázadot,
és egy olyan gyülekezetbe képzeltem magam, amelyben nem volt sem
formaság, sem pompa, hanem Pál, a sátorkészítő és Péter, a
halász elnökölt, és a Lélek ereje megmutatkozott. «"
Amikor Wesley visszatért Angliába, egy morva prédikátor tanítása
nyomán jobban megértette a Biblia vallását. Meggyőződött
arról, hogy saját cselekedetei alapján egyáltalán nem számíthat
az üdvösségre. Teljesen rá kell magát bíznia Isten Bárányára,
»aki elveszi a világ bűneit. « Londonban egy morva társaság összejövetelén
felolvasták Luther egyik kijelentését, amely azt ecsetelte, hogy
Isten Lelke milyen változást hoz létre a hivő szívében. Ezt
hallva, Wesley szívében hit ébredt: »Különös melegséget éreztem
a szívemben - mondta. - Éreztem, hogy Krisztustól várom az üdvösséget,
egyedül Tőle. Biztos lettem abban, hogy elvette bűneimet, még
az enyémet is, és megváltott engem a bűn és a halál törvényétől.
«
Ezt megelőzően Wesley hosszú éveken át keményen és
vigasztalanul küszködött. A szigorú önmegtagadás, a szégyen és
megalázottság évei voltak ezek. De Wesley rendületlenül hű
maradt egyetlen szándékához: kereste Istent. És most megtalálta. Ráébredt
arra, hogy a kegyelem, amelynek elnyeréséért imával és böjttel, jótettekkel
és lemondással küzdött, ajándék, »pénz nélkül és ingyen«.
Amikor Krisztusba vetett hite megerősödött, egész lelkében
égett a vágy, hogy mindenütt hirdesse Isten ingyen kegyelmének dicsőséges
evangéliumát. »Az egész világot parókiámnak tartom - mondta -; bárhol
vagyok is, illőnek, helyesnek és kötelességemnek érzem, hogy
mindenkinek, aki kész meghallgatni, hirdessem a megváltás örömhírét.
«
Wesley továbbra is lelkiismeretes és önmegtagadó életet élt,
de most már nem hite alapjaként, hanem eredményeként; nem a szentség
gyökereként, hanem gyümölcseként. Isten Krisztusban nyújtott
kegyelme a keresztény reménységének alapja, és ez a kegyelem
engedelmességben ölt testet. Wesley azoknak a nagy jelentőségű
igazságoknak a prédikálására szentelte életét, amelyeket
megismert - a megigazulást, amely a Krisztus engesztelő vérébe
vetett hit által érhető el; a Szentlélek erejét, amely megújítja
a szívet, és olyan életre buzdít, amilyet Krisztus élt.
Whitefieldet és a Wesley fivéreket elveszett voltuk gondolata -
amely sokáig mardosta lelküket - készítette fel szolgálatukra. Hogy
Krisztus jó katonáiként el tudják viselni a nehézségeket, súlyos
próbáknak: megvetésnek, gúnynak és üldözésnek voltak kitéve,
mind az egyetemen, mind a szolgálatba lépéskor. Hitetlen iskolatársaik
metodistáknak csúfolták őket és azokat is, akik szimpatizáltak
velük. Ma ezt a nevet Anglia és Amerika egyik legnagyobb felekezete
megtisztelőnek tartja.
Az anglikán egyház tagjai voltak, és nagyon kötődtek
ennek az egyháznak istentiszteleti formáihoz. Az Úr azonban Igéje által
magasabb normát mutatott nekik. A Szentlélek arra indította őket,
hogy a megfeszített Krisztust prédikálják. Munkájukat a Magasságos
Isten ereje kísérte. Ezrek győződtek meg az igazságról, és
őszintén megtértek. Ezeket a juhokat meg kellett védeni a
ragadozó farkasoktól. Wesley jóllehet nem akart új vallást alapítani,
de »metodista közösség« néven gyülekezetté szervezte őket.
Érthetetlen és fájdalmas volt az a támadás, amit ezek a prédikátorok
az államegyháztól elszenvedtek. A bölcs Isten azonban úgy irányította
az eseményeket, hogy a reform az egyházon belül kezdődjék el.
Ha teljesen kívülről indult volna, nem jutott volna el oda, ahol
oly nagy szükség volt rá. Mivel azonban a reformáló prédikátorok
az egyház tagjai voltak, és az egyházon belül mindenütt dolgoztak,
ahol csak alkalom kínálkozott rá, az igazság utat talált ott, ahol
máskülönben az ajtók zárva maradtak volna. A papok közül néhányan
felébredtek erkölcsi tespedtségükből, és saját parókiájukban
buzgó prédikátorok lettek. A formalizmustól megkövesedett gyülekezetek
életre keltek.
Wesley korában, miként az egyház történelmének minden
korszakában, a különböző adományokkal megáldott emberek végezték
a maguk feladatát. Nem voltak mindenben közös nevezőn, de mindnyájukat
Isten Lelke ösztönözte, és közös volt mindennél fontosabb céljuk:
lelkeket nyerni Krisztusnak. Egy időben félő volt, hogy
Whitefield és a Wesley fivérek a köztük levő nézetkülönbségek
miatt elhidegülnek egymástól. De amikor Krisztus iskolájában
megtanulták a szelídséget, a kölcsönös megbocsátás és jóindulat
megbéküléshez vezette őket. Miközben mindenütt oly sokan tévelyegtek,
vétkeztek, és bűnösök rohantak a pusztulásba, nem volt idejük
a vitára.
Isten szolgái rögös úton jártak. Befolyásos és művelt
emberek felhasználták hatalmukat ellenük. Egy idő után sok pap
ádáz harcot indított Isten szolgái ellen és a gyülekezetek ajtaját
bezárták a tiszta igazság és hirdetői előtt. A papság a
szószékről bélyegezte meg őket, táplálva a sötétség, a
tudatlanság és a gonoszság lelkületét. Az irgalmas Isten Wesley Jánost
újra meg újra csoda útján mentette meg a haláltól. Amikor a csőcselék
dühe feltámadt ellene, és nem látszott semmi út a menekvésre, egy
emberi formát öltött angyal lépett mellé. A csőcselék meghátrált,
és Krisztus szolgája épségben került ki a veszélyből.
Wesley ezt mondta egyik alkalommal, amikor megszabadult a felbőszült
csőcseléktől: »Sokan megpróbáltak letaszítani, amikor a
csúszós hegyi ösvényen a város felé igyekeztünk. Jól tudták,
hogy ha egyszer már a földön vagyok, aligha állok fel újból. De
egyáltalán nem botlottam meg, még csak meg sem csúsztam, míg
teljesen ki nem kerültem a kezük közül... Bár sokan szerettek volna
a galléromat vagy ruhámat megragadva lerántani, de meg sem tudtak
fogni. Csak egyetlen ember tudta a mellényem végét megragadni, amely
csakhamar a kezében maradt; a másik végének, amelynek a zsebében
egy bankjegy volt, csak a fele szakadt le... Egy erős, izmos férfi,
aki teljesen mögém került, többször felém csapott egy nagy tölgyfa
bottal, amellyel ha csak egyszer is a tarkómra sújt, minden további
bajomtól megóv. De minden alkalommal mellé talált. Nem tudom hogyan,
mert sem jobbra, sem balra nem tudtam kitérni... Egy másik rohanva közelített
a tömegen keresztül, s amikor ütésre emelte a karját, hirtelen
leejtette, s miközben csak megsimogatta a fejem, így szólt: ,Milyen
puha a haja'... Az elsők, kiknek az érzései megváltoztak, minden
alkalommal a város hősei voltak, a csőcselék vezérei, akik
közül az egyik díjnyertes birkózó volt a zsibvásáron...
Milyen apró fokonként készít fel Isten bennünket akaratának
teljesítésére! Két évvel ezelőtt egy tégladarab horzsolta fel
a vállamat. Egy év múlva pedig egy kő ütött meg a két szemem
között. A múlt hónapban egy ütést kaptam, ma este pedig kettőt;
az egyiket, mielőtt a városba jöttünk, a másikat, miután
elhagytuk a várost. De egyik sem számított. Jóllehet, egy ember
teljes erejéből mellbe vágott, a másik pedig szájon, olyan erővel,
hogy azonnal kiserkent a vérem, de egyiktől sem éreztem nagyobb fájdalmat,
mintha csak egy szalmaszállal érintettek volna. «
Azokban az első időkben
a metodistákat - a népet éppúgy, mint a prédikátorokat - az egyház
tagjai gúnyolták és üldözték. De üldözték őket a köztudottan
hitetlenek is, akiket haragra lobbantott a metodistákról festett hamis
kép. Az igazságszolgáltatás elé állították őket, amelynek
csak a neve volt ez, mert annak a kornak a törvényszékei csak ritkán
szolgáltattak igazságot. Üldözőik sokszor bántalmazták őket.
A csőcselék házról házra járva megrongálta bútoraikat és
egyéb tárgyaikat. Meglopta őket, és durván bántalmazta a férfiakat,
nőket és gyermekeket. Egyszer-másszor ilyen hirdetményekkel szólították
fel az embereket: »Akik vállalkoznak a metodisták ablakainak betörésére
és házuk kifosztására, gyűljenek össze a megadott időben
és helyen! « - Az emberi és isteni törvénynek ez a nyílt megsértése
büntetlen maradt. Rendszeresen üldözték azokat, akiknek csak az volt
a vétkük, hogy a bűnösöket a pusztulás útjáról a szentség
útjára akarták vezetni.
Wesley János ezt mondta az ellene és társai ellen emelt vádakról:
»Egyesek azt állítják, hogy ezeknek az embereknek a tanai hamisak, tévesek
és vakbuzgók; hogy újak és mostanáig ismeretlenek voltak; hogy kvékerek,
fanatikusok, pápisták. De ezt a fondorlatos állítást már a gyökerénél
elvágtuk, részletesen kimutatva, hogy ennek a tannak minden ága a
Szentírás világos tanítása, miként azt egyházunk magyarázza. Ezért
nem lehet sem valótlan, sem téves, feltéve, hogy a Szentírás igaz.«
»Mások viszont azt állítják: ,tanaik túl szigorúak; túl szűkre
szabják a mennybe vezető utat'. És valójában ez az eredeti
kifogás (minthogy egy ideig szinte csak ez volt az egyetlen), és
titokban ez az, ami ezer más, különböző formában megjelenő
kifogás mögött húzódik. De vajon jobban leszűkítjük a
mennybe vezető utat, mint Urunk és az apostolok? Szigorúbbak-e
tanításaink, mint a Bibliáé? Vizsgálj csak meg néhány világos
igehelyet: ,Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből, és minden erődből és teljes elmédből!'
'Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot
adnak majd az ítélet napján.' ,Akár esztek, akár isztok, akármit
cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.'
Ha tanításaink szigorúbbak, mint ez, akkor lehet minket hibáztatni,
de a lelketek mélyén tudjátok, hogy ez nem így van. És ki lehet
egyetlen jótával is kevésbé szigorú Isten Igéjének megrontása nélkül?
Isten titkainak bármelyik sáfára hűségesnek nyilvánítható-e,
ha szent megbízatásának bármely pontját megváltoztatja? Nem! Nem
kisebbíthet semmit, nem tompíthat semmit, köteles minden embernek
kijelenteni: ,Nem süllyeszthetem a Szentírást a ti ízlésetekhez.
Nektek kell hozzá felemelkednetek, vagy örökre elvesztek!' Ez az elv
annak a másik népszerű sirámnak az alapja, hogy ,ezek az emberek
szeretetlenek'. Szeretetlenek? Mennyiben? Talán nem táplálják az éhezőket,
vagy nem ruházzák fel a mezíteleneket? ,Nem, ez nem így van; ebben
nincs hiány, hanem nagyon szeretetlenül ítélnek! Azt gondolják,
senki sem üdvözülhet, csak azok, akik az ő útjukon járnak.' «
Az a lelki hanyatlás, amely közvetlen Wesley kora előtt
Angliában mutatkozott, nagy mértékben az ellentmondásos tanítás következménye
volt. Sokan azt állították, hogy Krisztus eltörölte az erkölcsi törvényt,
ezért a keresztényeknek nem kötelező betartani; hogy a hivő
megszabadult »a jó cselekedetek szolgaságából«. Mások, akik jóllehet
elismerik a törvény örökérvényűségét, kijelentették, hogy
szükségtelen a lelkészeknek a népet arra buzdítani, hogy
engedelmeskedjék a törvénynek, mivel akiket Isten üdvösségre kiválasztott,
azok »az isteni kegyelem ellenállhatatlan sugallatára gyakorolni fogják
a kegyességet és az erényt«, míg azok, akiket örök kárhozatra ítélt,
»nem tudnak Isten törvényének engedelmeskedni«.
Mások, akik szintén azt vallották, hogy »a választottak nem
eshetnek ki a kegyelemből, és nem veszthetik el Isten kegyét«,
arra a még megdöbbentőbb következtetésre jutottak, hogy »a
gonosz cselekedetek, amelyeket elkövetnek, valójában nem bűnösek,
és nem kell őket Isten törvénye áthágásának tekinteni; következésképpen
a választottaknak nincs okuk arra, hogy megvallják bűneiket, sem
pedig arra, hogy megtérés útján szakítsanak velük«. Ezért
kijelentették, hogy még a legsúlyosabb bűn »sem bűn Isten
szemében, amely különben az isteni törvény áthágásának minősül«,
ha a választottak egyike követte el, »mert a választottak egyik lényeges
és jellegzetes tulajdonsága, hogy semmi olyat nem
tudnak csinálni, ami nem
tetszik Istennek, vagy amit a törvény tilt « .
Lényegében ugyanezeket az ellenszenves dogmákat tanították a
későbbi közkedvelt tanítók és teológusok is - azaz, hogy
Istennek nincs változhatatlan törvénye, amely meghatározza az igazságot,
hanem maga a társadalom határozza meg az erkölcsi normát, és ez a
norma állandó változásnak van kitéve. Ezt az elgondolást ugyanaz a
mesteri szellem sugallja, aki már a menny bűntelen lakói között
elkezdte munkáját, mert meg akarta dönteni az isteni törvény jogos
korlátozásait.
Az a tanítás, hogy Isten minden embernek megváltoztathatatlan
jellemet adott, sok embert arra indított, hogy megtagadja Isten törvényét.
Wesley határozottan tiltakozott e következetlen tanítók tévedései
ellen, és kimutatta, hogy ez a tanítás, amely ellentmondásokhoz
vezet, ellentétben áll a Szentírással. »Megjelent az Isten üdvözítő
kegyelme minden embernek. « »Ez jó és kedves dolog a mi megtartó
Istenünk előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön,
és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró
is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát
váltságul mindenekért« (Tit 2:11; lTim 2: 3-6). Isten korlátlanul
adja Lelkét, hogy minden ember megtalálhassa az üdvösség útját.
Tehát Krisztus, »az igazi világosság eljött volt már a világba,
amely megvilágosít minden embert« (Jn 1:9). Az az ember veszti el üdvösségét,
a ki szántszándékkal elutasítja az élet ajándékát.
Wesley arra az állításra, hogy Krisztus halálakor a Tízparancsolat
előírásai a ceremoniális törvénnyel együtt érvényüket veszítették,
ezt válaszolta: »Krisztus nem törölte el a Tízparancsolatban
lefektetett erkölcsi törvényt, amelyre a próféták is nagy súlyt
helyeztek. Nem azért jött, hogy bármelyik pontját is hatálytalanítsa.
Ez olyan törvény, amely sohasem változtatható meg: ,megáll örökké,
mint a felhőben levő bizonyság'... A világ kezdete óta
megvan, ,nem kőtáblákra', hanem az emberek szívébe lett írva,
amikor a Teremtő kezéből kikerültek. És bár az egykor
Isten ujjával írt betűket jórészt eltorzította a bűn, mégsem
törölhetők ki teljesen, amíg némi fogalmunk is van arról, hogy
mi a jó, és mi a rossz. Ez a törvény minden korban az egész emberiségre
vonatkozik, mivel nem függvénye sem időnek, sem helynek, sem a változásnak
kitett egyéb körülménynek, csak Isten természetének, az ember természetének,
és az Isten és ember közti változhatatlan kapcsolatnak.
»,Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem'...
Jézus itt kétségkívül azt mondja - következetesen mindahhoz, amit
előtte és utána mondott -: azért jöttem, hogy megszilárdítsam
a maga teljességében az emberi magyarázatokkal szemben; azért jöttem,
hogy megvilágítsam azt, ami sötét, vagy homályos; azért jöttem,
hogy feltárjam minden részének igazi és teljes horderejét, hogy
megmutassam a benne levő összes parancsolat hosszúságát, szélességét
és teljes nagyságát, minden ágának a magasságát és mélységét,
felfoghatatlan tisztaságát és lelkiségét. «
Wesley a törvény és az evangélium tökéletes harmóniáját
hirdette: »A törvény és az evangélium között tehát olyan szoros
kapcsolat van, amilyen csak elképzelhető. A törvény egyrészt állandóan
utat készít az evangéliumnak, és figyelmünket reá irányítja; másrészt
az evangélium állandóan a törvény tökéletesebb betöltésére
befolyásol bennünket. A törvény például azt kívánja, hogy
szeressük Istent, szeressük felebarátainkat, legyünk szelídek, alázatosak
és szentek. Mi pedig érezzük, hogy erre nem vagyunk képesek. Igen,
,ez embereknél lehetetlen', de ismerjük azt az isteni ígéretet, hogy
Ő ad nekünk ilyen szeretetet, és alázatossá, szelíddé és
szentté tesz minket. Ragadjuk meg az evangéliumot, ezt az örömüzenetet,
és hitünk szerint ,a törvénynek igazsága beteljesül bennünk' a Jézus
Krisztusba vetett hit által!...
Krisztus evangéliumának legtekintélyesebb ellenségei között
vannak azok - mondta Wesley -, akik nyíltan és kifejezetten magát a törvényt
kárhoztatják', és , a törvény ellen szólnak'; akik arra biztatják
az embereket, hogy szegjék meg a törvényt, hígítsák fel, lazítsák
fel, bontsák meg parancsait, és ne csak egyet, a legkisebbet vagy a
legnagyobbat, hanem az összes parancsolatot... E nagy csalást kísérő
körülményekben az a legmeglepőbb, hogy azok, akik ennek áldozatul
esnek, valóban azt hiszik, hogy Krisztust dicsőítik,ha megváltoztatják
törvényét, és hogy Őt magasztalják fel, miközben megcsorbítják
tanításait. Igen, úgy tisztelik, miként Júdás, amikor így szólt:
, Üdvöz légy, Mester, és megcsókolta Őt.' Jézus jogosan válaszolhatná
bármelyiküknek: ,Csókkal árulod-e el az embernek Fiát?' Ez nem más,
mint csókkal elárulni Őt: beszélni véréről, és elvenni
koronáját; tüzet gyújtani a törvény valamely részével az evangélium
előbbrevitelének ürügyén. Nem, valóban nem lehet senki sem
mentes e vád alól, aki úgy prédikál a hitről, hogy megpróbálja
közvetlenül vagy közvetve félretenni a törvény bármely részét;
aki úgy prédikálja Krisztust, hogy semmibe veszi vagy valamiképpen
gyengíti Isten legkisebb parancsolatát. «
Azoknak, akik azt hangoztatták, hogy »az evangélium prédikálása
a törvény minden rendeltetését betölti«, Wesley így válaszolt:
»Ezt teljes mértékben tagadjuk. Ez nem tölti be a törvény
legfontosabb rendeltetését - nevezetesen az emberek bűntudatra ébresztését,
és azoknak a fölébresztését, akik még mindig a pokol határán
alszanak. « Pál apostol kijelenti, hogy »a bűn ismerete a törvény
által vagyon«, »és ameddig az ember nem ébred tudatára annak, hogy
bűnös, nem érzi igazán, hogy szüksége van Krisztus engesztelő
vérére... ,Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra' - miként
maga az Úr mondja -, hanem a betegeknek.' Ezért orvost ajánlani az egészségeseknek,
vagy legalábbis a magukat egészségesnek képzelőknek, nevetséges
dolog. Először meg kell győzni őket arról, hogy
betegek, máskülönben nem köszönik meg fáradozásaitokat. Éppen
ilyen nevetséges dolog Krisztust ajánlani azoknak, akiknek a szíve ép,
mert még sosem tört össze. «
Tehát miközben Wesley Isten kegyelmének evangéliumát prédikálta,
Mesteréhez hasonlóan igyekezett »naggyá tenni a törvényt és dicsőségessé«.
Híven végezte azt a munkát, amit Isten bízott reá, és dicső
volt az az eredmény, amelyet megláthatott. Hosszú, több mint
nyolcvan évig tartó életének végén, amelyből fél évszázadnál
többet vándorlelkészként töltött, nyilvántartott követőinek
száma meghaladta a félmilliót. De hogy mekkora volt az a tömeg,
amely munkája nyomán a bűn rontásából és mélységéből
magasztosabb és tisztább életre jutott, és mennyi volt azoknak a száma,
akik tanítása által mélységesebb és gazdagabb tapasztalatokat
szereztek, azt csak akkor fogjuk megtudni, amikor az egész üdvözült
család Isten országában lesz. Wesley élete felbecsülhetetlenül értékes
tanulságot kínál minden kereszténynek. Bárcsak tükröznék a ma gyülekezetei
Krisztus e szolgájának hitét és alázatosságát, lankadatlan
buzgalmát, önfeláldozását és odaadását!
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|