Home ] Up ] The Controversy ] Online Books ] Study the Word! ] GOD's Health Laws ] Religious Liberty ] Links ]

 

13. Hollandia és Skandinávia


Hollandiában a pápai zsarnokság már nagyon korán élénk tiltakozást váltott ki. Hétszáz évvel Luther kora előtt két püspök bátran megbélyegezte a római pápát. E két püspök követként járt Rómában, és alkalmuk volt megismerni a "Szentszék" valódi arcát. Isten az »egyházat, királynőjét és hitvesét örökbecsű támaszul adta családjának olyan hozománnyal, amely elmúlhatatlan és romolhatatlan. Örök koronát és királyi pálcát adott neki..., és te mindezektől az ajándékoktól tolvajként megfosztottad. Te ültél be Isten templomába. A nyáj pásztora helyett farkasává lettél... El akarod hitetni velünk, hogy a legfőbb püspök vagy, pedig zsarnokként viselkedsz... Bár a szolgák szolgájának kellene lenned, hisz annak nevezed magad, mégis arra törekszel, hogy uraknak ura légy... Isten törvényét megvetés tárgyává teszed... A Szentlélek a gyülekezetek építője széles e világon... Isten városa, amelynek polgárai vagyunk, a menny minden részébe elér, és hatalmasabb, mint a szent próféták által Babilonnak nevezett város, amely isteninek tünteti fel és az egekig magasztalja magát. Azzal is kérkedik, hogy bölcsessége halhatatlan. És minden ok nélkül azzal hivalkodik, hogy sohasem tévedett, és nem is tévedhet. «

   Századról századra mások is felemelték tiltakozó szavukat. Azok a korábbi, különféle neveken ismert tanítók, akik bejárták a különböző országokat, akiknek jelleme a valdens misszionáriusok jellemét tükrözte, mindenhol hirdették az evangéliumot. Hollandiába is eljutottak. Tanításaik rohamosan terjedtek. A valdens Bibliát vers formában lefordították holland nyelvre. A Biblia »nagy előnye - jelentették ki -, hogy nem élcelődik, nincs benne mítosz,komolytalanság, megtévesztés, hanem az igazság szavát tartalmazza. Az igaz, hogy itt-ott kemény, de a jó és szent dolgok velejét és zamatát könnyen fel lehet benne fedezni. « Ezt írták az ősi vallás hívei a XII. században.

   Ekkor kezdte el Róma az üldözést. De a máglyák és kínzások ellenére a hivők száma egyre növekedett, akik rendíthetetlenül hirdették, hogy a Biblia a vallás egyetlen csalhatatlan tekintélye. »Az embert nem szabad arra kényszeríteni, hogy higgyen, hanem prédikálással kell megnyerni. «

   Hollandiában Luther tanításai kedvező talajra találtak, és buzgó, odaadó emberek prédikálni kezdték az evangéliumot. Menno Simons is az egyik holland tartományból származott. Római katolikus nevelésben részesült, és pappá szentelték, de egyáltalán nem ismerte a Bibliát. Nem is akarta olvasni, mert félt, hogy eretnekké teszi. Amikor önkéntelenül kételkedni kezdett az átlényegülés tanában, e kételyben Sátán kísértését látta. Imával és gyónással igyekezett megszabadulni tőle, de hiába. Kicsapongással próbálta elhallgattatni lelkiismeretének vádoló szavát, de nem sikerült. Egy idő után kutatni kezdte az Újtestamentumot. Az Újtestamentum és Luther írásainak olvasása nyomán elfogadta a reformált vallást. Nem sokkal ezután egy szomszédos faluban tanúja volt egy ember lefejezésének, akinek azért kellett meghalnia, mert újra megkeresztelkedett. Mennot ez az eset arra késztette, hogy keresse meg a Bibliában a gyermekkeresztségről szóló tanítást, de nyomát sem találta. Azt azonban látta, hogy a Szentírás szerint a keresztség feltételei: a bűnbánat és a hit.

   Menno kilépett a katolikus egyházból, és életét a felismert igazságok tanítására szentelte. Időközben mind Németországban, mind Hollandiában fanatikus emberek léptek fel. Képtelen és lázító tanokat hirdettek, amelyek sértették a rendet és az illendőséget. Erőszakoskodtak és lázítottak. Menno látta, hogy ezek a mozgalmak milyen szörnyűségekhez fognak vezetni. Erélyesen elítélte a fanatikusok téves tanításait és eszelős elgondolásait. Sokan voltak azonban olyanok, akiket a fanatikusok megtévesztettek ugyan, mégsem fogadták el a veszedelmes tanokat. A kereszténység ősi formájának még sok hitvallója volt; ez a valdens tanítások gyümölcse. Menno nagy buzgalommal és jó eredménnyel dolgozott köztük.

   Huszonöt éven át utazgatott feleségével és gyermekeivel. Súlyos nehézségeket viselt el, és sokat nélkülözött. Sokszor még az élete is veszélyben volt. Bejárta Hollandiát és Észak-Németországot. Főként az egyszerűbb néposztályok között dolgozott, de befolyása sokfelé kiterjedt. Tehetséges szónok volt, jóllehet nem sok iskolát járt. Rendíthetetlenül becsületes, alázatos, szelíd, őszintén és mélységesen vallásos volt, saját életével példázva azokat az elveket, amelyeket tanított. Bizalmat ébresztett az emberekben. Követői szétszórtan és elnyomásban éltek. Sokat szenvedtek, mert összetévesztették őket a fanatikus anabaptistákkal. De azért Menno munkája nyomán sokan megtértek.

   Sehol sem tárták szélesebbre a kaput a reformált tanok előtt, és kevés országban álltak ki követői szörnyűbb büntetést, mint Hollandiában. Németországból V. Károly kitiltotta a reformációt, és örömmel küldte volna a reformált vallás minden követőjét a máglyára. De a fejedelmek bátran szembeszálltak önkényeskedésével. Hollandiában Károlynak nagyobb hatalma volt, és egyik üldöző rendeletet a másik után adta ki. A Biblia olvasása, hallgatása és prédikálása, sőt a róla való beszélgetés is máglyahalált vont maga után. Azért is halálbüntetés járt, ha valaki titokban Istenhez imádkozott, vagy nem hajtott térdet a bálványok előtt, vagy zsoltárt énekelt. Még az is halál fia volt, aki megtagadta »tévelygését«. Ha férfi volt, kard által halt meg; ha nő, élve eltemették. V. Károly és II. Fülöp uralkodása alatt ezrek pusztultak el.

   Egyszer egy egész családot állítottak az inkvizítorok elé azzal a váddal, hogy nem mentek el a misére, hanem otthon imádkoztak. Amikor arról faggatták őket, hogy mit csinálnak titokban, a legfiatalabb fiú így válaszolt: »Térdre esünk, és azért imádkozunk, hogy Isten világosítsa meg lelkünket, és bocsássa meg bűneinket. Imádkozunk uralkodónkért, hogy uralkodása szerencsés legyen, és élete boldog; imádkozunk magisztrátusainkért, hogy Isten óvja meg őket. « A bírák közül néhányan mélyen megrendültek. Mégis az apát és egyik fiát máglyára ítélték.

Az üldözők dühe olyan nagy volt, akárcsak a mártírok hite. Nemcsak férfiak, hanem törékeny asszonyok és fiatal lányok is rendíthetetlen bátorságról tettek bizonyságot. »Feleségek a férjük máglyája mellé álltak, s miközben azok tűzhalált szenvedtek, vigasztaló szavakat mondtak nekik, vagy zsoltárokat énekeltek, hogy bátorítsák őket. « »Fiatal nők feküdtek élve a sírba, mintha csak éjszakai nyugovóra térnének, vagy indultak a vesztőhelyre a legszebb ruhájukban, mintha menyegzőjükre mennének. «

   Miként abban az időben, amikor a pogányság meg akarta semmisíteni az evangéliumot, a keresztények vére most is magvetés volt. Az üldözés növelte az igazság tanúinak számát. A nép tántoríthatatlan elszántságától feldühödött császár évről évre kegyetlenebb volt, de hiába. A nemes lelkű Orániai Vilmos uralkodása alatt a forradalom végül azt eredményezte, hogy Hollandia népe szabadon imádhatta Istent.

   Piedmont hegyei között, Franciaország alföldjein és Hollandia partvidékén az evangélium előrehaladásának útját követőinek vére jelezte. Az északi országokban azonban békés fogadtatásra talált az evangélium. Skandináviába a Wittenbergből hazatérő diákok vitték a reformált vallást. Luther írásainak kiadása nyomán a világosság tovább terjedt. Észak egyszerű, edzett népe elfordult Róma romlottságától, pompájától és babonáitól, és örömmel fogadta a Biblia tisztaságát, egyszerűségét és életadó igazságait.

   Tausen, »Dánia reformátora« parasztfiú volt. Már korán bizonyságát adta éles eszének. Tanulni vágyott, de szülei körülményei ezt nem tették lehetővé. Ezért kolostorba vonult. Tiszta életével, szorgalmával és megbízhatóságával megnyerte a rendfőnök jóindulatát. A vizsgáztatáskor kiderült, hogy olyan képességei vannak, amelyekkel egyszer majd jó szolgálatot tehet az egyháznak. Lehetőséget kapott arra, hogy valamelyik német vagy holland egyetemen tanuljon. Az ifjú diák maga választhatott e két ország egyetemei között, egy kikötéssel, hogy Wittenbergbe nem mehet. Az egyház diákját nem veszélyeztetheti az eretnekség mérge - mondták a szerzetesek.

   Tausen Kölnbe ment, amely akkor - mint ahogy ma is - a katolicizmus egyik bástyája volt. Itt hamar megundorodott a teológusok miszticizmusától. Ez idő tájt hozzájutott Luther írásaihoz. Csodálkozva és élvezettel olvasta őket, és nagyon szeretett volna közvetlen a reformátortól tanulni. Ha ezt teszi, kockázatot vállul, mert megsérti kolostorbeli felettesét, és elveszti támogatását. De csakhamar döntött, és nem sokkal ezután beiratkozott a wittenbergi egyetemre.

   Amikor visszatért Dániába, ismét abba a kolostorba vonult, ahonnan elindult. Senki sem gyanította, hogy Luther követője lett. Nem árulta el titkát, de igyekezett társait - előítéletük felkeltése nélkül - tisztább hitre és szentebb életre vezetni. Feltárta előttük a Bibliát, és megmagyarázta igazi értelmét. Végül pedig Krisztusról prédikált, aki a bűnös igazsága és üdvösségének egyedüli reménye. A rendfőnök, aki abban reménykedett, hogy Tausen Róma bátor védelmezője lesz, mérhetetlen haragra gerjedt. Azonnal átvitték Tausent egy másik kolostorba. Bezárták egy cellába, és szigorúan szemmel tartották.

   Új őrzőinek rémületére nemsokára számos szerzetes a protestantizmus hívének vallotta magát. Tausen a cella rácsain keresztül megismertette társaival az igazságot. Ha ezek a dán atyák tudták volna, mi az egyház szándéka az eretnekséggel, Tausen többé nem hallathatta volna hangját. De ahelyett, hogy eltemették volna valamelyik földalatti börtönben, elűzték a kolostorból. Most már nem volt hatalmukban. Egy éppen akkor kiadott királyi rendelet védelmet biztosított az új tan hirdetőinek. Tausen prédikálni kezdett. A templomok kinyíltak előtte, és az emberek özönlöttek prédikációira. Mások is prédikálták Isten Igéjét. A dán nyelvre lefordított Újtestamentum széltében-hosszában terjedt. Bár a katolikusok ennek meghiúsítására törekedtek, erőfeszítéseik mégis e munka kiterjesztését eredményezték, és Dánia csakhamar hitet tett a reformált vallás mellett.

   Svéd ifjak, akik Wittenberg kútjából ittak, elvitték az élet vizét honfitársaiknak. Ketten a svéd reformáció vezetői közül, Olaf és Laurentius Petri, egy orebroi kovács fiai, akik Luther és Melanchton tanítványai voltak, a megtanult igazságot szorgalmasan továbbadták. Akárcsak a nagy reformátor, Olaf is felrázta a népet lelkesedésével és ékesszólásával. Laurentius pedig, miként Melanchton, művelt, meggondolt és higgadt volt. Mindketten buzgó, nagy teológiai tudású, kegyes emberek voltak. Rendíthetetlen bátorsággal hirdették az igazságot. A katolikusok támadása nem maradt el. Papjaik nyugtalanságot szítottak a tudatlan, babonás nép között. Olaf Petrit gyakran megtámadta a csőcselék, és több alkalommal épp hogy csak megmenekült. E reformátorokat azonban a király pártfogolta és védte.

   A római egyház uralma alatt a nép elnyomásban élt, és elszegényedett. Nem volt Bibliájuk. És mivel pusztán szimbólumokból és szertartásokból álló vallásuk volt, amely nem gyújtott világosságot lelkükben, visszatértek pogány elődeik szokásaihoz és babonás hiedelmeihez. A nemzet civakodó pártokra oszlott. A folytonos viszálykodás növelte mindnyájuk nyomorát. A király reformációt akart mind az államon, mind az egyházon belül, és örömmel fogadta e jó képességű emberek segítségét a Róma elleni harcában.

   A svéd királynak és vezető embereinek jelenlétében Olaf Petri nagyon ügyesen védte a reformált vallás tanításait Róma képviselőivel szemben. Kijelentette, hogy az egyházatyák tanításait csak akkor szabad elfogadni, ha megegyeznek a Szentírással; hogy a Biblia olyan világosan és egyszerűen tárja fel az alapvető hitelveket, hogy mindenki megértheti őket. Krisztus ezt mondta: »Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem« (Jn 7:16). Pál pedig kijelentette, hogy átkozott lenne, ha bármilyen más evangéliumot hirdetne, mint amit kapott (Gal 1:8). »Akkor hogyan merészelnek mások kényük-kedvük szerint dogmákat csinálni - mondta a reformátor -, és azt mondani, hogy ezeknek a megtartása szükséges az üdvösséghez. «

   Bebizonyította, hogy az egyház rendelkezései nem érvényesek, ha ellenkeznek Isten parancsolataival. Képviselte a nagy protestáns elvet, amely szerint »a Biblia és csakis a Biblia« a hit és a gyakorlat egyedüli mércéje.

   Ezen az összecsapáson, jóllehet kevésbé ismert helyen folyt, kiderült, hogy »milyenek azok az emberek, akik a reformátorok seregének közkatonái. Nem írástudatlan, szűk látókörű, nagyhangú, vitatkozó emberek voltak. Távolról sem. Olyan emberek voltak, akik Isten Igéjét tanulmányozták, és jól tudták, hogyan kell forgatni azokat a fegyvereket, amelyekkel a Biblia arzenálja ellátta őket. Műveltségben megelőzték korukat. Ha figyelmüket csupán olyan ragyogó központokra irányítjuk, mint Wittenberg és Zürich, és oly illusztris nevekre, mint Luther és Melanchton, Zwingli és Oecolompadius, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ők a mozgalom vezetői voltak, akiktől természetszerűleg bámulatos képességek és nagy vívmányok várhatók, de ugyanez nem várható el a közkatonáktól. Nos, forduljunk csak Svédország ismeretlen színtere felé, és vizsgáljuk a kevésbé híreseket, a mesterektől a tanítványokig! Olaf és Laurentius Petrit! És mit találunk? Tudósokat és teológusokat, olyan embereket, akik jól ismerték az evangéliumi igazság egész rendszerét, és akik könnyűszerrel legyőzték az iskolák szofistáit és Róma méltóságait. «

   E vita eredményeképpen a svéd király elfogadta a protestáns vallást, és nem sokkal ezután a nemzetgyűlés is állást foglalt mellette. Olaf Petri lefordította az Újtestamentumot a svéd nyelvre, és a király kívánságára a két testvér vállalkozott az egész Biblia lefordítására is. Így a svédek most először kapták anyanyelvükön kezükbe Isten Szavát. Az országgyűlés a következő rendeletet hozta: a lelkészeknek országszerte magyarázniuk kell a Szentírást; a gyermekeket az iskolában arra kell tanítani, hogy olvassák a Bibliát.

   Az evangélium áldott világossága feltartóztathatatlanul és biztosan eloszlatta a tudatlanság és babonaság sötétségét. A katolicizmus zsarnoksága alól felszabadult nemzet olyan erős és nagy lett, mint soha azelőtt. Svédország a protestantizmus egyik védőbástyája lett. Egy évszázaddal később, a legnagyobb veszély idején, ez a kicsi és mindeddig gyenge nemzet az egyetlen volt Európában, amely segédkezet mert nyújtani, és a harmincéves háborúban iszonyatos harcot vívó Németország megszabadítására sietett. Úgy tűnt, hogy már-már egész Észak-Európa újra Róma zsarnoksága alá kerül. Svédország seregei segítették Németországot abban, hogy határt szabjon a pápaság sikereinek, türelemre bírja a protestánsok - mind a kálvinisták, mint a lutheránusok - iránt. Nekik köszönhető, hogy a reformációt elfogadó országok visszakapták a lelkiismereti szabadságot.


Back ] Home ] Up ] Next ]