10. A reformáció előrehaladása
Németországban
Luther titokzatos eltűnése
egész Németországban megdöbbenést keltett. Mindenki kérdezősködött
felőle. A legképtelenebb hírek keringtek róla, és sokan azt
hitték, hogy meggyilkolták. Az emberek nagyon megsiratták; nemcsak közismert
barátai, hanem ezerszámra olyanok is, akik nem foglaltak nyíltan állást
a reformáció mellett. Sokan ünnepélyes esküvel fogadták, hogy
megbosszulják halálát.
A Róma-barát vezetők rémülten látták, hogy mennyire
ellenük fordult a közhangulat. Bár eleinte ujjongtak Luther vélt halálának,
de csakhamar szerettek volna elrejtőzni az emberek haragja elől.
Ellenségeit, míg Luther közöttük volt, még legmerészebb tettei
sem nyugtalanították annyira, mint eltűnése. Azok, akik dühükben
megpróbálták a bátor reformátort elpusztítani, most, hogy védtelen
fogoly lett, tele voltak félelemmel. »Menekülésre már csak egy
lehetőségünk van - mondta egyikük -,... fáklyákat gyújtva
kutatni széles e világon, és visszaadni a nemzetnek, amely követeli.«
Úgy tűnt, hogy a császári rendelet hatástalan maradt. A
nunciusok felháborodva látták, hogy sokkal kevesebb figyelmet kelt,
mint Luther sorsa.
Az a hír, hogy Luther, bár fogoly, de biztonságban van,
megnyugtatta az embereket, és még jobban lelkesedtek érte, írásait
még buzgóbban olvasták. Egyre többen álltak annak a hősnek az
ügye mellé, aki ilyen félelmesen kevés eséllyel védte Isten szavát.
A mag, amelyet Luther elvetett, mindenütt kikelt. Távolléte alatt
megvalósult az, amit jelenlétében nem ért volna el. Munkatársainak,
nagyszerű vezérük eltávolítása után megnőtt a felelősségérzete.
Megújult hittel és buzgalommal siettek megtenni minden tőlük
telhetőt, hogy az oly szépen megindult munka ne szenvedjen csorbát.
Sátán azonban nem maradt tétlen. Most is megpróbálta azt,
amit minden reformációs mozgalomban. Megkísérelte tönkretenni az
embereket. Rá akarta szedni őket arra, hogy az igazi reformációt
cseréljék fel hamisítvánnyal. Miként a keresztény egyház első
századában támadtak hamis krisztusok, a XVI. században voltak hamis
próféták.
Néhány ember, akikre a vallásos világ kavargása nagy hatással
volt, különleges mennyei kinyilatkoztatások birtokosának képzelte
magát, és azt állította, hogy Istentől megbízást kapott a
Luther által - szerintük erőtlenül - elkezdett reformáció
folytatására és befejezésére. Ezek az emberek lerombolták azt,
amit Luther felépített. Pontosan azt a nagyszerű elvet tagadták
meg, ami a reformáció alapja volt - hogy Isten szava a hit és
gyakorlat tökéletes szabálya. Ezt a tévedhetetlen útmutatót változékony
mércével - saját érzéseikkel és benyomásaikkal - cserélték fel.
A tévedés és hazugság nagyszerű leleplezőjének elvetésével
utat nyitottak Sátánnak arra, hogy tetszése szerint befolyásolja az
emberek gondolkozását.
Az egyik ilyen próféta azt állította, hogy Gábriel angyal
adott neki eligazítást. Egy diák, aki e prófétához csatlakozott,
felhagyott tanulmányaival, mert állítása szerint Isten maga adott
neki bölcsességet Igéje magyarázásához. Sok fanatizmusra hajló
ember csatlakozott hozzájuk. E rajongók ténykedései nem kis izgalmat
keltettek. Luther prédikációi nyomán az emberek felismerték a
reform szükségességét. És most, az új próféták téves tanításai
félrevezettek néhány igazán jóhiszemű embert.
A mozgalom vezetői elmentek Wittenbergbe, és rá akarták kényszeríteni
álláspontjukat Melanchtonra és munkatársaira. Ezt mondták: »Isten
bízott meg minket az emberek oktatásával. Mi meghitten társalgunk az
Úrral, mi tudjuk, mi fog történni. Egyszóval apostolok és próféták
vagyunk. Kérdezzétek csak meg dr. Luthert. «
A reformátorok megdöbbentek. Nem értették a dolgot. Ilyennel
még nem találkoztak, és nem tudták, mitévők legyenek.
Melanchton így szólt: »Ezekben az emberekben valóban rendkívüli lélek
van. De milyen lélek?... Egyrészt arra vigyázzunk, nehogy elfojtsuk
Isten Lelkét, másrészt pedig arra, nehogy félrevezessen minket a Sátán
lelke!«
Az új tan gyümölcse csakhamar megmutatkozott. Az emberek
elhanyagolták a Bibliát, vagy teljesen félretették. Az iskolákban zűrzavar
támadt. Diákok, ledöntve minden korlátot, abbahagyták tanulmányaikat,
és otthagyták az egyetemet. Azok, akik alkalmasnak tartották magukat
a reformáció felélesztésére és irányítására, a pusztulás határára
vitték. A katolikusok ezt látva újra bizakodni kezdtek, és
diadalittasan kiáltották: »Még egy utolsó erőfeszítés, és
minden a mienk. «''
Amikor Luther Wartburgban meghallotta, mi történt, mélyen
megrendülve mondta: »Mindig tartottam attól, hogy Sátán ránk küldi
ezt a csapást. « Felismerte az állítólagos próféták igazi lényét,
és látta az igazság ügyét fenyegető veszélyt. A pápa és a
császár ellenkezése nem nyugtalanította annyira, mint az, amit most
látott. A reformáció állítólagos barátaiból támadtak a
legnagyobb ellenségei. Éppen azokkal az igazságokkal keltettek viszályt
és zűrzavart az egyházban, amelyek oly nagy örömet és vigaszt
nyújtottak.
Luther Isten Lelke késztetésére bontakoztatta ki a reformációt,
és nagyobb reformot hajtott végre, mint ami kezdetben szándékában
állt. Ő csak eszköz volt a Végtelen Hatalom kezében. Mégis
sokszor megremegett, amikor munkája következményét látta. Egyszer
ezt mondta: »Ha megtudnám, hogy tanaim egy embernek is ártottak,
egyetlenegynek, bármilyen egyszerűnek és ismeretlennek - ami
lehetetlen, hiszen ez maga az evangélium -, inkább meghalnék, mintsem
kitartsak mellettük. «
És most Wittenberget, a reformáció tulajdonképpeni központját
a fanatizmus és törvényellenesség ejtette hatalmába. Ez a
rettenetes állapot nem Luther tanításainak következménye volt, de
ellenségei egész Németországban őt terhelték meg vele.
Elkeseredésében olykor ezt kérdezte: »Hát lehet ilyen vége a
reformáció nagyszerű munkájának?«. Amikor Istennel imában
tusakodott, ismét béke költözött a szívébe. »Ez a munka nem az
enyém, hanem a tiéd - mondta -; Te nem fogod eltűrni, hogy a
babona vagy a fanatizmus megrontsa. « De az a gondolat, hogy ebben a válságos
helyzetben továbbra is távol kell maradnia a küzdelemtől,
elviselhetetlenné vált már számára. Elhatározta, hogy visszatér
Wittenbergbe.
Tüstént el is indult - a birodalom átkával a vállán - veszélyes
útjára. Az ellenség jogot kapott arra, hogy megölje. Barátainak
megtiltották, hogy befogadják, vagy segítsenek rajta. A császári
kormány a legszigorúbb intézkedéseket alkalmazta a reformátor hívei
ellen. De Luther látta, hogy az evangélium munkája veszélyben van,
és az Úr nevében bátran elindult, hogy harcoljon az igazságért.
Egyik levelében, amely a választófejedelemnek szólt, Luther, miután
közölte, hogy el akarja hagyni Wartburgot, ezt írta: »Tudatom felségeddel,
hogy Wittenbergbe készülök, olyan védelem alatt, amely sokkal
nagyobb, mint a fejedelmeké és a választófejedelemé. Nem szándékozom
felséged támogatásáért folyamodni, és egyáltalán nem kívánom védelmét,
inkább én védeném meg felségedet. Ha megtudnám, hogy felséged
tudna vagy akarna védelmezni engem, inkább egyáltalán nem mennék
Wittenbergbe. Nincs olyan kard, amely előmozdíthatná ezt az ügyet.
Istennek egyedül kell megtennie mindent emberi segítség vagy közreműködés
nélkül. Ő, aki a leghívebb, Ő tud a legjobban megvédeni.
«
Második levelében, amelyet wittenbergi útján írt, Luther
hozzátette: »Kész vagyok elszenvedni felséged nemtetszését és az
egész világ haragját. Vajon a wittenbergiek nem az én juhaim-e?
Isten nem reám bízta őket? És nem kell-e, ha szükséges, még
az életemet is kockáztatnom értük? Meg aztán attól félek, hogy Németországban
borzalmas zendülés fog kitörni, amely által Isten megbünteti nemzetünket.
«
Nagy elővigyázattal, mély alázattal, de határozottan és
energikusan fogott munkához. »Az Igével kell legyőznünk és
lerontanunk mindazt, amit az erőszak állított fel - mondta. Nem
fogok erőszakot alkalmazni a babonások és hitetlenek ellen...
Senkit sem szabad kényszeríteni. A hit lényege éppen a szabadság.
«
Csakhamar egész Wittenbergben elterjedt a hír, hogy Luther
visszatért, és prédikálni fog. Az emberek özönlöttek mindenfelől,
és a templom zsúfolásig megtelt. Luther a szószékre lépve nagyon bölcsen
és szelíden tanított, buzdított és dorgált. Utalva egyesek eljárására,
akik erőszakos intézkedésekkel akarták megszüntetni a misét,
ezt mondta:
»A mise rossz dolog. Isten ellenzi, ezért meg kell szüntetni.
Én helyére az egész világon az evangéliumi úrvacsorát tenném. De
senkit sem szabad erőszakkal elszakítani tőle. Ezt a dolgot
az Úr kezébe kell letennünk. Az Ő szava cselekedjen, és ne mi.
Hogy miért? - kérdezed. Mert nincs a kezemben az emberek szíve, mint
a fazekaséban az anyag. Jogunk van szólni, de nincs jogunk cselekedni.
Prédikáljunk! A többi Isten dolga. Ha erőszakot alkalmazok, mit
érek el vele? Fintort, formalitást, majmolást, emberi rendeleteket és
álszenteskedést... és nem a szívbeli őszinteséget, hitet, vagy
könyörületet. Márpedig ahol ez a három hiányzik, ott minden hiányzik.
Egy lyukas garast sem adnék az ilyen eredményért... Isten egyedül Igéjével
többet tesz, mint te, én, és az egész világ velünk együtt. Isten
a szívet ragadja meg, és ha a szívet megnyerted, mindent megnyertél...
Prédikálni, vitázni és írni fogok, de senkit sem erőltetek,
mivel a hit önkéntes. Lásd, mit tettem! Felkeltem a pápa, a búcsú
és a pápisták ellen, de erőszak és izgatás nélkül.
Terjesztettem Isten szavát, prédikáltam és írtam - ez volt minden,
amit tettem. És mégis, amíg én aludtam,... az Ige, amit prédikáltam,
legyőzte a papságot, annyira, hogy sem fejedelem, sem császár
nem okozott neki oly sok kárt. De én semmit sem tettem. Egyedül az
Ige végzett el mindent. Ha erőszakhoz akartam volna folyamodni,
talán egész Németországot elöntötte volna a vér. De mi lett volna
az eredmény? Mind testi, mind lelki romlás és pusztulás. Ezért én
nyugton maradtam, és hagytam, hogy egyedül az Ige fussa be a világot.
«
Luther nap mint nap lelkes tömegnek prédikált egy egész héten
át. Isten szava megtörte a fanatizmus izgató varázsát. Az evangélium
hatalma visszavezette a megtévesztett embereket az igazság útjára.
Luther nem kívánt találkozni a fanatikusokkal, akik nagy bajt
okoztak. Logikátlan és fegyelmezetlen embereknek ismerte őket,
akik miközben azt állítják, hogy különleges mennyei világosságot
kaptak, a legkisebb ellentmondást, de még a legbarátibb dorgálást
vagy tanácsot sem tudják elviselni. Magukat tartva a legfőbb
tekintélynek, mindenkitől megkövetelik, hogy kérdés nélkül
fogadják el állításaikat. De mivel ragaszkodtak ahhoz, hogy velük
találkozzék, nem zárkózott el ettől. Luther nagyszerűen
leleplezte hazugságaikat, és e csalók azonnal elhagyták Wittenberget.
A fanatizmus egy időre elhallgatott. Évek múlva azonban
annál hevesebben tört elő, és következményei még súlyosabbak
voltak. E mozgalom vezetőiről Luther ezt mondta: » Számukra
a Szentírás csak holt betű volt, és mindnyájan ezt kezdték
kiabálni: ,A Lélek! A Lélek!' De az egyszer biztos, nem követem
őket oda, ahová őket ez a lélek vezeti. Isten az Ő
kegyelméből őrizzen meg minden olyan egyháztól, ahol csak
szentek vannak! Én az alázatosokhoz, az erőtlenekhez, a
betegekhez akarok tartozni, akik tudják és érzik, hogy bűnösök,
és akik szívük mélyéből szüntelen sóhajtoznak és kiáltanak
Istenhez vigaszért és segítségért. «
Thomas Münzer, a legaktívabb fanatikus tehetséges ember volt,
aki képességeit a jó ügy szolgálatába állítva, hasznos dolgokat
vihetett volna végbe. De nem tanulta meg az igaz vallás legfőbb
elveit. »Meg akarta reformálni a világot, és elfelejtette, mint
minden rajongó, hogy a reformációt saját magánál kell elkezdenie.«
Nagyratörő volt. Rangra, hatalomra vágyott, és nem akart második
lenni, még Luther után sem. Kijelentette, hogy amikor a reformátorok
a pápa tekintélyét a Szentírással cserélték fel, csupán létrehozták
a pápaság egy másik formáját. Azt állította, hogy a menny őt
bízta meg az igazi reformáció megindításával. »Akiben ez a lélek
lakik, azé az igaz vallás - mondta Münzer -, még ha soha életében
nem is látta a Szentírást. «
A fanatikus tanítók az érzelmeikre
hallgattak. Minden gondolatukat és indítékukat Isten hangjának
tartották. Következésképpen nagy túlzásokba estek. Egyesek még
Bibliájukat is elégették, miközben ezt kiabálták: »A betű
megöl, a Lélek pedig megelevenít. « Münzer tanítása felcsigázta
az emberekben a rendkívüli dolgok utáni vágyat, de az emberi elképzeléseket
és nézeteket Isten szava fölé helyezve, hiúságukat is legyezgette.
Tanait ezrek fogadták el. Münzer csakhamar minden istentiszteleti
rendet megbélyegzett, és kijelentette, hogy a fejedelmeknek
engedelmeskedni annyit jelent, mint megpróbálni Istennek is és Béliálnak
is szolgálni.
Az emberek, akik már kezdték levetni magukról a pápaság igáját,
egyre türelmetlenebbül viselték a polgári hatóságok megszorításait
is. Münzer forradalmi tanításai, amelyeket a mennyei jóváhagyás igényével
adott elő, minden kötöttség lerázására indították a népet,
és arra, hogy a gyeplőt előítéleteiknek és indulataiknak
adják át. E tanítást a lázadás és a harc végtelenül csúnya
jelenetei követték, és Németország földje vérben ázott.
Az a lelki fájdalom, amit Luther régen Erfurtban érzett, most
kétszeresen reá nehezedett, amikor látta a fanatizmusnak a reformáció
számlájára írt következményeit. A katolikus fejedelmek kijelentették
- és sokan el is hitték -, hogy a lázadás Luther tanainak törvényszerű
következménye. A vád, amelynek a legcsekélyebb alapja sem volt,
nagyon elszomorította a reformátort. Hogy az igazság ügyét a legsekélyesebb
fanatizmussal egy szintre hozva így meggyalázzák, több volt, mint
amit el tudott viselni. A zendülés vezetői gyűlölték
Luthert, mert nemcsak ellenezte tanításaikat, hanem elutasította,
hogy Isten ihletésére cselekednek. A polgári hatóság elleni lázadóknak
nevezte őket. Ők pedig bosszúból hitvány képmutatónak bélyegezték
Luthert. Úgy tűnt, hogy Luther a fejedelmek és a nép gyűlöletét
egyaránt kihívta maga ellen.
A pápa hívei ujjongtak, remélve, hogy hamarosan tanúi lesznek
a reformátor bukásának. Azokért a tévedésekért is Luthert hibáztatták,
amelyeknek a helyreigazításáért mindent megtett. A fanatikusok azzal
az állítással, hogy nagy igazságtalanság történt velük, sok
ember rokonszenvét megnyerték, és miként a tévedés képviselőjével
sokszor megesik, őket is mártíroknak tartották. A reformáció
legelkeseredettebb támadóit tehát a kegyetlenség és elnyomás áldozataiként
sajnálták és dicsőítették az emberek. Ez Sátán munkája
volt, amely mögött ugyanaz a lázadó szellem húzódott, mint ami először
a mennyben nyilvánult meg.
Sátán folyvást azon dolgozik, hogy az embert megtévessze, és
arra késztesse, hogy a bűnt erénynek, az erényt pedig bűnnek
nevezze. És milyen »eredményes« munkát végez! Hányszor szidják
és becsmérlik Isten hűséges szolgáit csak azért, mert bátran
kiállnak az igazságért! Sátán eszközeit pedig dicsőítik és
tömjénezik, sőt mártíroknak tartják, míg azok, akik Isten iránti
hűségükért tiszteletet és bátorítást érdemelnének, magukra
maradva hordják a gyanúsítgatás és bizalmatlanság terhét.
A szentség hamisítványa, a hamis megszentelődés ma is
megtéveszti az embereket. Más formákban, de a Luther korában
megmutatkozó szellemben eltérít embereket a Szentírástól, hogy saját
érzéseiket és benyomásaikat kövessék Isten törvénye helyett. Ez
Sátán egyik legsikeresebb cselfogása, az igazság és a tisztaság
meggyalázása.
Luther bátran védte az evangéliumot a mindenfelől érkező
támadástól. Isten Igéje minden küzdelemben hatékony fegyvernek
bizonyult. Ezzel az Igével harcolt Luther a pápa bitorolt hatalma és
a teológusok racionalista filozófiája ellen, és sziklaszilárdan megállt
a reformációnak szövetséget kínáló fanatizmussal szemben.
Ezek az ellenfelek a maguk módján mind félretették a Szentírást,
és a vallási igazság és ismeret forrásaként az emberi bölcsességet
dicsőítették. A racionalizmus isteníti az észt, és a vallás döntő
tényezőjévé teszi. A katolicizmusnak, amely szerint a pápa az
apostoli ihletettség egyenes ágú, soha nem változó örököse, bőven
van lehetősége arra, hogy mindenféle túlkapást és romlottságot
az apostoli megbízás sérthetetlenségének leple alá rejtsen. Münzer
és társai »ihletettségének« a forrása sem magasabb rendű,
mint a csapongó képzelet. Befolyása aláásott minden tekintélyt -
emberit és istenit egyaránt. Az igazi kereszténység Isten szavát az
ihletett igazság nagy kincsesházaként és minden kinyilatkoztatás próbaköveként
fogadja el.
Wartburgból való visszatérése után Luther befejezte az Újszövetség
fordítását, és a német nép nemsokára anyanyelvén olvashatta az
evangéliumot. E fordítást mindenki, aki szerette az igazságot, nagy
örömmel fogadta. Azok pedig, akik az emberi hagyományokat és
parancsolatokat választották, gúnyolódva elvetették.
A papokat nyugtalanította az a gondolat, hogy a köznép most már
meg tudja vitatni velük Isten szavának tanításait, így tudatlanságuk
lelepleződik. Világias okoskodásuk fegyverei hatástalanok voltak
a Lélek kardjával szemben. Róma minden tekintélyével igyekezett
meggátolni a Szentírás terjesztését, de a rendeletekkel, egyházi
átkokkal és kínzásokkal nem érte el a célját. Minél inkább kárhoztatta
és tiltotta a Bibliát, az emberek annál jobban szerették volna tudni,
hogy mit is tanít. Minden olvasni tudó ember sóvárgott arra, hogy
maga kutathassa Isten Igéjét. Magukkal hordozták és olvasták, aztán
újra olvasták, és addig nem nyugodtak, amíg hosszú részeket kívülről
meg nem tanultak. Az Újtestamentum értékelése láttán Luther
azonnal elkezdte az Ótestamentum fordítását, és mihelyt egy-egy rész
elkészült, azonnal kiadta.
Luther írásait éppoly örömmel fogadták a nagyvárosban,
mint a kis faluban. »Amit Luther és barátai megfogalmaztak, mások
terjesztették. Szerzetesek, akik meggyőződtek a kolostori kötelezettségek
törvénytelenségéről, és a hosszú, rest élet helyett erejüket
megfeszítve dolgozni akartak, de akik túlságosan tudatlanok voltak
ahhoz, hogy Isten szavát hirdessék, beutazták a tartományokat,
felkeresték a falucskákat és a kunyhókat, hogy Luthernek és barátainak
a könyveit árusítsák. Németországot csakhamar elárasztották ezek
a bátor könyvterjesztők. «
Ezeket az írásokat nagy érdeklődéssel tanulmányozta
gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. A falusi iskolák tanítói
esténként felolvastak belőlük a kandalló köré gyűlt kis
csoportoknak. Minden egyes alkalommal egy-egy ember meggyőződött
az igazságról, és örömmel fogadva az igét, tolmácsolta a jó hírt
másoknak is.
Valósággá váltak ezek az ihletett szavak: »A Te beszéded
megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket« (Zsolt
119:130). A Szentírás tanulmányozása hatalmas változást hozott létre
az emberek gondolkozásában és érzéseiben. A papi uralom vasigát
helyezett alattvalóira, amely tudatlanságban és megalázottságban
tartotta őket. A formaságokat és a babonás szertartásokat aprólékosan
betartották. De istentiszteleteikhez az értelemnek és a szívnek nem
sok köze volt. Luther feltárta Isten szavának egyszerű igazságait.
A köznép kezébe adott Ige pedig felébresztette szunnyadó képességeiket.
Nem csupán lelküket tisztította és nemesítette meg, hanem új erőt
és elevenséget adott értelmüknek is.
Minden rendű és rangú embert lehetett látni Bibliával a
kézben, amint védték a reformáció tanításait. A pápa hívei,
akik a Szentírás kutatását a papokra és szerzetesekre hagyták,
most felszólították őket, hogy lépjenek elő, és cáfolják
meg az új tanításokat. De a papok és szerzetesek, akik híveikhez
hasonlóan nem ismerték a Szentírást és Isten hatalmát, teljes
kudarcot vallottak azokkal szemben, akiket tanulatlannak és eretneknek
bélyegeztek. » Sajnos - mondta egy katolikus író - Luther rábírta
követőit, hogy a Szentíráson kívül semmi más kinyilatkoztatásban
ne higgyenek. « Tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák azt az
igazságot, amit egyszerű emberek hirdettek, sőt megvitattak művelt
és ékes beszédű teológusokkal. E nagy emberek szégyenletes
tudatlansága lelepleződött, amikor az egyszerű emberek Isten
Igéjének világos tanításaival cáfolták meg érveiket. Munkások,
katonák, nők, sőt még gyermekek is jobban ismerték a Biblia
tanításait, mint a papok és tudós doktorok.
Az evangélium követői és a római babonák vallói közötti
kirívó különbség nem kevésbé volt nyilvánvaló a tudósok
soraiban, mint a köznép között. »Ellentétben a hierarchia régi védelmezőivel,
akik elhanyagolták a nyelvek tanulását és az irodalom művelését,...
voltak nemes lelkű fiatalok, akik tanulásra szentelve életüket,
kutatták a Szentírást, és megismerkedtek az ókor mesterműveivel.
Ezek az éles elméjű, tiszta lelkületű, bátor szívű
ifjak hamarosan annyi ismeretet szereztek, hogy jó ideig senki sem volt
képes felvenni velük a versenyt... Így azután, amikor a reformációnak
ezek az ifjú védelmezői valamilyen gyűlésen találkoztak a
római doktorokkal, oly könnyedén és higgadtan vitáztak velük, hogy
ezek a tudatlan emberek elbizonytalanodtak, zavarba jöttek, és szégyenben
maradtak, amit mindenki szerint meg is érdemeltek. «
Amikor a katolikus papság látta, hogy hívei elfogynak, a
magisztrátusokhoz fordult segítségért, és minden hatalmában álló
eszközzel igyekezett visszaszerezni hallgatóit. De az emberek lelki szükségleteit
kielégítették az új tanítások, és elfordultak azoktól, akik oly
régóta táplálták őket a babonás rítusok és emberi hagyományok
semmit érő polyvájával.
Az igazság tanítói, amikor az üldözés fellángolt ellenük,
megfogadták Krisztus szavait: »Mikor pedig abban a városban üldöznek
titeket, szaladjatok a másikba« (Mt 10:23). A világosság eljutott
mindenhova. A menekülők találtak egy hívogató kitárt ajtót,
és azon a helyen maradva, Krisztust prédikálták - néha a
templomban, vagy ha az bezárult előttük, magánházakban vagy a
szabad ég alatt. Templommá szentelődött az a hely, ahol
meghallgatták őket. A lendülettel és bizonyossággal prédikált
igazság feltartóztathatatlanul terjedt.
Hiába kérte a papság az egyházi és a polgári hatóságok
segítségét az eretnekség szétmorzsolásához. Hiába folyamodtak
bebörtönzéshez, kínzáshoz, tűzhöz és kardhoz. A hivők
ezrei pecsételték meg vérükkel hitüket, és a munka ment tovább.
Az üldözés is az igazság terjedését szolgálta. A fanatizmus
pedig, amelyet Sátán az üldözéssel igyekezett párosítani, még
nyilvánvalóbbá tette az Isten munkája és a Sátán munkája közti
különbséget.
[ Back ] [ Home ] [ Up ] [ Next ]
|