3. A hitehagyás
Pál apostol a
thesszalonikai gyülekezethez intézett második levelében megjövendölte
a nagy hitehagyást, amely nyomán létrejön a pápai hatalom. Pál
kijelentette, hogy Krisztus napja addig nem jön el, »mígnem bekövetkezik
előbb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a
veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak,
ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy
maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván
magát«. Az apostol továbbá arra figyelmezteti testvéreit, hogy »működik...
már a törvényszegés titkos bűne« (2Thessz 2:3-4.7). Már ilyen
korán látta, hogy tévelygések csúsznak az egyházba, amelyek utat készítenek
a pápaság kialakulásához.
Lassan-lassan, először csak lopva és csendben, majd pedig,
amikor megerősödött, és hatalmába kerítette az emberek lelkét,
nyíltabban végezte megtévesztő és istenkáromló munkáját »a
törvényszegés titkos bűne«. A pogányság szokásai szinte észrevétlenül
utat találtak a keresztény egyházba. A megalkuvás és a behódolás
szellemét egy ideig fékezte a vad üldözés, amelyet az egyház a pogányságtól
elszenvedett. De amikor az üldözés megszűnt, és a kereszténység
bekerült a királyok udvarába és palotájába, felcserélte Krisztus
és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét a pogány
papok és uralkodók pompájával és hivalkodásával, Isten kívánalmait
pedig emberi elméletekkel és hagyományokkal. Nagy volt az öröm,
amikor Konstantin a negyedik század elején névlegesen megtért, és a
világ a látszatszentség öltönyében besétált az egyházba. Ekkor
felgyorsult a bomlasztás. A látszólag vereséget szenvedő pogányság
lett a győztes. Az ő szelleme irányította az egyházat. Tanításai,
szertartásai és babonái összekeveredtek Krisztus névleges követőinek
istentiszteletével.
A pogányság és a kereszténység közötti megegyezésből
kelt életre a próféciában megjövendölt »bűn embere«, aki
szembefordult Istennel, és fölé helyezte magát. Sátán mesterműve
a hamis vallás, az a gigászi egyházszervezet, mely ékesen tanúskodik
arról, hogy Sátán akarja tetszése szerint uralni a földet.
Sátán a megkísértés pusztájában egyezkedni akart
Krisztussal. Odament Isten Fiához, megmutatta neki a világ minden országát
és azok dicsőségét. Felkínált neki mindent, egy feltétellel:
ha elismeri a sötétség fejedelmének felsőbbségét. Krisztus
megdorgálta a vakmerő kísértőt, és elűzte. Sátán
nagyobb sikerrel jár, amikor az embert kísérti meg ugyanezzel. Az
egyházat rávette arra, hogy világi haszonért és dicsőségért
keresse a föld nagyjainak kegyét és pártfogását.
A katolicizmus egyik fő tantétele, hogy a pápa Krisztus
egyetemes egyházának látható feje, az egész világ püspökeinek és
papjainak legfőbb ura. Sőt, mi több, a pápának az Istenség
címeit és képességeit tulajdonítja. Például: »Úr Isten a pápa«,'
aki csalatkozhatatlan. A pápa mindenkitől hódolatot követel. Sátán
a római egyház útján ugyanazzal az igénnyel lép fel, mint a megkísértés
pusztájában; és roppant tömegek hódolnak meg előtte.
De azok, akik félik és tisztelik Istent, éppúgy fogadják ezt
a vakmerő igényt, miként Krisztus, aki így válaszolt e ravasz
ellenség követelőzésére: »Az Urat, a te Istenedet imádd, és
csak néki szolgálj« (Lk 4:8). Isten soha még csak nem is célzott Igéjében
arra, hogy embert jelölt ki az egyház fejének. A pápai felsőbbség
tana éles ellentétben áll a Szentírás tanításaival. A pápának
nem lehet hatalma Krisztus egyházán, csak bitorolhatja.
A katolikusok egyre-másra eretnekséggel vádolták a protestánsokat,
és azzal, hogy szántszándékkal szakadtak el az igaz egyháztól. De
ezek a vádak inkább őket illetik. Ők tették le Krisztus zászlaját,
és ők távoztak el attól a hittől, »amely egyszer a
szenteknek adatott« (Jud 3).
Sátán jól tudta, hogy az emberek a Szentírás fényében
felismerhetik csalásait, és leküzdhetik hatalmát. A világ Megváltója
is az Igével állt ellen Sátán támadásainak. Minden egyes támadásnál
Krisztus feltartotta az örök igazság pajzsát, és így szólt: »Meg
van írva. « Az ellenség minden egyes indítványával szemben az Ige
bölcsessége és hatalma volt a válasz. Hogy Sátán meg tudja őrizni
az emberek feletti hatalmát, és megalapozza a pápai bitorló tekintélyét,
el kellett zárnia a Szentírást az emberek elől. A Biblia Istent
dicsőíti, és a véges embert az őt megillető helyre
teszi; ezért Sátán a Biblia szent igazságait elhallgattatta és
eltitkoltatta. A római egyház is ezt a taktikát követte. Évszázadokig
megtiltotta a Biblia terjesztését. Az embereknek tilos volt a Szentírást
olvasni vagy házukban tartani. Elvtelen papok és főpapok úgy
magyarázták tanításait, hogy állításaikat alátámasszák velük.
Így történt, hogy a pápát majdnem mindenki Isten földi helytartójának
ismerte el, akinek hatalma van az egyház és az állam felett.
Miután a Bibliát, a tévelygés leleplezőjét eltávolították,
Sátán azt csinálhatta, amit akart. A prófécia kinyilatkoztatta,
hogy a pápaság »véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt«
(Dán 7:25). És ezt tétovázás nélkül meg is tette. Hogy a pogányságból
áttérteknek a bálványimádást pótolják, és így elősegítsék
a kereszténységbe való névleges felvételüket, fokozatosan bevitték
a szobrok és ereklyék imádását a keresztény istentiszteletbe. Egy
egyetemes zsinaton hozott rendelet végül bevezette a bálványimádás
rendszerét. Hogy a szentségtörés teljes legyen, Róma vakmerően
kitörölte a törvényből a második parancsolatot, amely
megtiltja a bálványimádást, - és a tízes szám megőrzésére
kettéosztotta a tizedik parancsolatot.
Ez az irányzat, amely a pogányoknak engedményeket tett, a
menny tekintélyének további mellőzéséhez is kaput nyitott. Sátán
megszenteletlen egyházvezetők útján meghamisította a negyedik
parancsolatot is. Megpróbálta eltörölni az ősi szombatot, azt a
napot, amelyet Isten megáldott és megszentelt (lMóz 2:2-3); és helyébe
a pogányok által, »a Nap tiszteletre méltó napja«-ként ünnepelt
napot akarta tenni. Ezt a változtatást először nem nyíltan kísérelték
meg. Az első századokban minden keresztény az igazi szombatot
tartotta. Féltve őrizték Isten dicsőségét, és mivel hitték,
hogy Isten törvénye változhatatlan, buzgón vigyáztak előírásainak
sérthetetlenségére. Sátán azonban nagyon körmönfontan dolgozott
eszközei által célja megvalósításáért. Hogy az emberek figyelme
a vasárnapra terelődjék, Krisztus feltámadásának tiszteletére
ünnepelték. Istentiszteleteket tartottak azon a napon, de azért a szórakozás
napjának is tekintették; a szombatot pedig még mindig szent napként
ünnepelték.
Krisztus első adventje előtt Sátán arra ösztönözte
a zsidókat, hogy a szombat ünneplését a legszigorúbb követelményekkel
nehezítsék meg, és tegyék teherré. Sátán így készítette elő
terve megvalósítását. Előnyt húzva abból a hamis képből,
amit ő festett a szombatról, ezt a napot, mint zsidó intézményt,
ellenszenvessé tette. Míg a keresztények a vasárnapot általában örömnapként
tartották meg, Sátán arra késztette őket, hogy a szombatot böjtnapnak,
a szomorúság, a gyász napjának tartsák, és így fejezzék ki gyűlöletüket
a zsidó vallással szemben.
A negyedik század elején Konstantin császár kiadott egy
rendeletet, amelyben a vasárnapot általános ünneppé tette az egész
római birodalomban.; A Nap napját a pogány alattvalók ünnepelték,
és a keresztények is tisztelték. A császár így akarta a pogányság
és a kereszténység szemben álló érdekeit diplomatikusan összehangolni.
Erre az egyház püspökei buzdították, akiket fűtött a becsvágy
és a hatalomvágy, akik felismerték, hogy a pogányok, ha a keresztények
ugyanazt a napot ünneplik, mint ők, könnyebben lesznek névlegesen
keresztények, és ezzel előmozdítják az egyház hatalmát és
dicsőségét. De számos istenfélő keresztény, amíg
lassan-lassan a vasárnapot bizonyos fokig szentnek tartotta, a negyedik
parancsolatnak engedelmeskedve a szombatot még mindig az Úr szent
napjaként ünnepelte.
Az őscsaló azonban még nem fejezte be munkáját. Elhatározta,
hogy a keresztényeket zászlaja alá gyűjti, és helytartója, a büszke
főpap által gyakorolja hatalmát, aki Krisztus képviselőjének
tartotta magát. Félig megtért pogányok, becsvágyó főpapok és
a világot szerető egyházi tisztségviselők által valósította
meg szándékát. Időről időre széles körű
zsinatokat tartottak, amelyekre az egyházi méltóságok a világ
minden tájáról összegyűltek. Az Isten által alapított szombat
jelentőségét szinte minden zsinaton csökkentették egy kicsit, a
vasárnapot pedig egyre inkább felmagasztalták. Így ezt a pogány ünnepet
végül isteni intézményként tisztelték, míg a Biblia szombatját a
zsidó vallás maradványának nyilvánították, és ünneplőjét
átkozottnak mondták.
A nagy hitehagyónak sikerült fölébe emelni »magát mindannak,
ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik« (2Thessz 2:4).
Volt bátorsága megváltoztatni Isten törvényének azt az egyetlen
olyan előírását, amely az egész emberiség előtt félreérthetetlenül
mutat az igaz és élő Istenre. A negyedik parancsolatban Isten a
menny és föld Teremtőjének nevezi magát. Ez különbözteti meg
minden hamis istentől. A teremtés munkájának emlékeként
szentelte Isten a hetedik napot az ember számára nyugalomnappá. A
szombatnak az a rendeltetése, hogy az embert mindig az elő Istenre,
létének forrására, tiszteletének és imádatának tárgyára emlékeztesse.
Sátán igyekszik az embert rávenni Isten elleni hűtlenségre és
törvényével szembeni engedetlenségre, ezért különösen a negyedik
parancsolat ellen folytat harcot, amely Istenre mint Teremtőre
mutat.
A protestánsok ma azt
hangoztatják, hogy Krisztus vasárnapi feltámadása a keresztények
szombatjává tette a vasárnapot. Erre azonban nincs semmi szentírási
bizonyíték. Krisztus és az apostolok nem méltatták ilyen
tiszteletre ezt a napot. A vasárnap keresztény intézményként való
megtartása »a törvényszegés titkos bűné«-hez vezethető
vissza (2Thessz 2:7), amely már Pál korában tapasztalható volt. Hol
és mikor fogadta örökbe az Úr a pápaságnak ezt a gyermekét? Mivel
lehet elfogadhatóan megindokolni egy olyan változtatást, amelyet a
Szentírás nem hagy jóvá?
A hatodik században a pogányság helyet adott a pápaságnak.
Az egész egyház fejének Róma püspökét nyilvánították. A pápaság
fölöttébb megerősödött. Hatalmi székhelyét a császári fővárosba
tette. A sárkány a fenevadnak »adá az ő erejét... és az
ő királyi székét, és nagy hatalmat« (Jel 13:2).4 Ekkor kezdődött
el a Dániel és a Jelenések próféciájában megjövendölt 1260 éves
pápai elnyomás (Dán 7:25; Jel 13:5-7). A keresztényeknek választaniuk
kellett: vagy feladják feddhetetlenségüket, és elfogadják a pápai
szertartásokat és vallásgyakorlatot, vagy elsorvadnak a föld alatti
börtönökben, vagy meghalnak a kínpadon, a máglyán vagy a hóhér bárdja
alatt. Ekkor teljesedtek Jézus szavai: »Elárulnak pedig titeket szülők
és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket
tiközületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én
nevemért« (Lk 2l:l6-l7). Hevesebb üldözés szakadt rá a hűségesekre,
mint bármikor azelőtt, és a világ hatalmas harcmezővé vált.
Krisztus egyháza évszázadokig az elszigeteltségben és az
ismeretlenség homályában talált menedéket. A próféta ezt mondja:
»Az asszony pedig elfuta a pusztába, hol Istentől készített
helye van, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig« (Jel
12:6).
A római egyház hatalomra jutása a sötét középkor kezdetét
jelezte. Hatalma növekedésével mélyült a sötétség. Az emberek
hite Krisztus, az igazi fundamentum helyett a római pápa személyére
épült. Bűneik bocsánatát és örök üdvösségüket nem Isten
Fiától, hanem a pápától, valamint a pápa által felhatalmazott
papoktól és főpapoktól várták. Azt tanulták, hogy földi közbenjárójuk
a pápa, és hogy a pápa közvetítése nélkül senki sem közeledhet
Istenhez. Azt is mondták, hogy a pápa Istent helyettesíti, és ezért
feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. E követelményekkel
szembeni engedetlenség elég ok volt arra, hogy a vétkesek testet és
lelkét a legszigorúbb büntetéssel sújtsák. Így terelték az
emberek figyelmét Istenről gyarló, tévedő és kegyetlen
emberekre; sőt mi több, magára a sötétség fejedelmére, aki általuk
gyakorolta hatalmát. A bűnt a szentség köntösébe bújtatták.
Amikor a Szentírást elnémítják, és egyes emberek magukat teszik
Isten helyére, akkor a következmény csak csalás, megtévesztés és
eldurvulás lehet. Az emberi törvények és hagyományok felmagasztalását
erkölcsi romlottság követte. Mindig ez a következménye annak, ha
Isten törvényét félredobják.
Veszélyes napok voltak ezek Krisztus egyháza számára. Kevesen
hordozták híven Krisztus zászlaját. Bár az igazság nem maradt
bizonyságtevők nélkül, időnként mégis úgy tűnt,
hogy a tévelygés és a babona diadalmaskodik, és az igaz vallást száműzi
a földről. Isten evangéliuma eltűnt a szem elől, a vallási
formák pedig megsokszorozódtak, és az emberekre szigorú követelmények
terhe nehezedett.
Nemcsak arra tanították őket, hogy a pápát tartsák közbenjárójuknak,
hanem arra is, hogy saját cselekedeteikkel jóvá tehetik bűneiket,
hogy hosszú zarándokutakkal, vezeklésekkel, az ereklyék imádásával,
templomok, szentélyek és oltárok felállításával, nagy egyházi
adományokkal - ilyen és hasonló tettekkel kell lecsillapítaniuk
Isten haragját, vagy megszerezniük kegyét; mintha Isten olyan volna,
mint az ember, aki semmiségekkel megharagítható, és ajándékokkal
vagy vezekléssel megbékíthető.
A római egyház egyre nagyobb befolyásra tett szert, pedig az
erkölcstelenség még az egyház vezetői között is eluralkodott.
A nyolcadik század vége táján a római katolikusok kezdték azt
mondogatni, hogy Róma püspökei már az egyház első századaiban
is birtokolták azt a lelki hatalmat, amelyet akkor maguknak igényeltek.
Szükség volt azonban arra, hogy ennek az állításnak valamiképpen
hitelt szerezzenek. A hazugság atyja szívesen szolgált indítvánnyal.
A szerzetesek hamis ősi iratokat gyártottak. Azelőtt soha nem
hallott zsinati rendeletek kerültek elő, amelyek szerint a pápának
a legrégibb időktől kezdve egyetemes érvényű fő
hatalma van. És az igazságot megtagadó egyház mohón kapott ezeken a
csalásokon.'
Azt a néhány hűségest, aki az igazi fundamentumra épített
(lKor 3:10-11) elbizonytalanította és hátráltatta a munkát gátló
hamis tanítás. Egyesek szívesen mondogatták ugyanazt, mint Jeruzsálem
falának építői Nehémiás korában: »Fogytán van ereje a
teherhordónak, a rom pedig sok, és mi képtelenek vagyunk építeni«
(Neh 4:10). Elcsigázva az üldözés, megtévesztés, romlottság és
minden egyéb akadály elleni folytonos harctól, amit Sátán a haladás
fékezésére kigondolt, a hűséges építők közül is néhányan
elcsüggedtek. A békesség kedvéért, valamint vagyonuk és életük
biztonsága érdekében leléptek az igazi fundamentumról. Mások
azonban, nem félve ellenségeik támadásaitól, bátran kijelentették:
»Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek!
« (14. v.) És folytatták a munkát. Mindegyikük oldalán ott volt a
kard (Ef 6: 17).
Minden korban ugyanez a gyűlölködő, az igazsággal
szemben álló lelkület fűtötte Isten ellenségeit. De Isten
szolgáinak ébereknek és kitartóknak kell lenniük. Krisztus szavai,
amelyeket az első tanítványokhoz intézett, követőinek az
idők végén is szólnak: »Amiket pedig néktek mondok,
mindenkinek mondom: Vigyázzatok!« (Mk 13:37).
Mintha a sötétség egyre jobban sűrűsödött volna. A
képimádás általánossá vált. Gyertyákat égettek a képek, a
szobrok előtt, és imádkoztak hozzájuk. Elterjedtek a legképtelenebb
és legbabonásabb szokások. Az embereket annyira hatalmába kerítette
a babona, hogy a józan észre már nem hallgattak. Maguk a papok és püspökök
is élvhajhászók, érzékiek és romlottak voltak. A nép pedig, amely
tőlük várt eligazítást, óhatatlanul tudatlanságba és erkölcsi
romlottságba süllyedt.
A pápai hatalom növelésére a XIV, században VII. Gergely pápa
egy újabb lépést tett: kihirdette, hogy a római egyház tökéletes.
Közzétett tételei egyikében kijelentette, hogy a Szentírás szerint
az egyház soha nem tévedett, és soha nem is fog tévedni. De ezt az
állítást szentírási bizonyítékok nem kísérték. Az önhitt főpap
arra is jogot formált, hogy császárokat eltávolítson. Kijelentette,
hogy egyetlen határozatát sem változtathatja meg senki, neki viszont
joga van mások döntéseit megváltoztatni.'
A csalatkozhatatlanság e védelmezőjének zsarnokságát
nagyszerűen illusztrálja az a történet, amelyből megtudjuk,
miként bánt a pápa IV. Henrik német császárral. A pápa kiátkozta
és trónjától megfosztotta ezt az uralkodót, mivel olyan merész
volt, hogy a pápa tekintélyét semmibe vette. Henrik, megrémülve
fejedelmei hűtlenségétől és fenyegetéseitől, akik a pápai
rendelkezés nyomán fellázadtak ellene, szükségesnek látta, hogy
megbéküljön Rómával. Feleségének és egyik hűséges szolgájának
kíséretében a tél közepén átkelt az Alpokon, hogy megalázkodjék
a pápa előtt. Henriket, amikor megérkezett a palotához, ahova
Gergely visszavonult, kísérőitől megfosztva egy külső
udvarba vezették, és ott a kemény téli hidegben fedetlen fővel,
mezítláb, szánalmas öltözékben várta, hogy a pápa maga elé bocsássa.
A pápa csak háromnapi böjt és a gyónás után kegyeskedett megbocsátani
neki. De Henrik még így sem vehette vissza uralkodási jelvényeit, és
nem gyakorolhatta császári hatalmát addig, amíg a pápa erre engedélyt
nem adott. Gergely pedig diadalittasan azzal hencegett, hogy kötelessége
letörni a királyok gőgjét. Micsoda éles ellentét van e dölyfös
főpap pöffeszkedő büszkesége és annak a Krisztusnak a szelídsége
és alázatossága között, aki szívünk ajtajánál bebocsátást kér,
hogy bocsánatot, békét hozva beléphessen, és aki így tanította
tanítványait: »Aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti
szolgátok« (Mt 20 : 27) .
Az egymást követő századok Róma egyre több tévtanításának
voltak tanúi. A pogány filozófusok tanításai már a pápaság
megalakulása előtt figyelmet keltettek, és befolyást gyakoroltak
az egyházra. Sokan, akik névlegesen megtértek, még mindig
ragaszkodtak pogány filozófiájuk tanításaihoz, és nemcsak ők
maguk tanulmányozták továbbra is, hanem másokat is ösztönöztek rá,
hogy így befolyásukat kiterjeszthessék a pogányokra. Ekképpen súlyos
tévedéseket vittek be a keresztény vallásba. Kiemelkedő volt
ezek között az ember természetes halhatatlanságában és a halál utáni
öntudatos állapotban való hit. Róma ezzel a tantétellel alapozta
meg a szentek segítségül hívásának és Szűz Mária imádásának
tanát. Ebből származik az az eretnekség is, amely szerint a megátalkodottak
örökké gyötrődni fognak. Ez a tanítás már korán bekerült a
pápai tanok közé.
Így elkészült az út annak a másik pogány koholmánynak a
bevezetéséhez is, amelyet Róma purgatóriumnak nevez, és a hiszékeny,
babonás tömegek rémítgetésére használ. Ezzel az eretnekséggel
alapozta meg azt az állítását, hogy van egy kínzóhely, ahol azok,
akik nem szolgáltak rá az örök kárhozatra, addig szenvednek a bűneik
miatt, amíg meg nem tisztulnak, és bebocsátást nem kapnak a mennybe.'
Rómának szüksége volt még egy koholmányra ahhoz, hogy
hasznot húzhasson tagjának rettegéséből és bűneiből.
Ezt a búcsú tana szolgáltatta. A pápa teljes bűnbocsánatot ígért
a múltban és a jelenben elkövetett, valamint a jövőben elkövetendő
bűnökre, és a büntetés elengedését ígérte mindazoknak, akik
részt vesznek a keresztes háborúkban. E háborúkkal az volt a pápa
célja, hogy kiterjessze földi uralmát, megbüntesse ellenségeit, és
kiirtsa azokat, akik meg merik tagadni lelki tő hatalmát. Ez a tan
arra is kioktatta az embereket, hogy az egyháznak fizetett pénzzel
egyrészt megszabadulhatnak bűneiktől, másrészt kiszabadíthatják
elhunyt barátaik lelkét a kínzó lángokból. Ilyen eszközök
alkalmazásával Róma megtöltötte kincstárát, és elősegítette
Krisztus állítólagos képviselőinek csillogását, fényűzését
és kicsapongását. Krisztusnak pedig nem volt fejét hova lehajtania.'
Az úrvacsora bibliai szertartását kiszorította a miseáldozat,
ami egyenlő a bálványimádással. A papok azt állították, hogy
a szertartások alatt az egyszerű kenyér és bor Krisztus valóságos
testévé és vérévé alakul át.' Istenkáromló vakmerőséggel
nyíltan állították, hogy van hatalmuk Istent - a mindenség Alkotóját
- teremteni. A keresztényeknek halálbüntetés terhe mellett hitet
kellett tenniük e borzasztó, mennyet sértő tanítás mellett. Tömegeket
dobtak a lángok közé, akik erre nem voltak hajlandók.'"
A XIII. században jött létre a pápaság legiszonyatosabb gépezete:
az inkvizíció. A sötétség fejedelme ösztönözte erre a pápai
hierarchia vezetőit. Titkos tanácskozásaikon Sátán és angyalai
befolyásolták a gonosz embereket, de láthatatlanul köztük volt
Isten angyala is, és félelmetes feljegyzést készített méltánytalan
intézkedéseikről és tetteikről. E feljegyzések túl
iszonyatosak ahhoz, hogy az ember elhordozza őket. »A nagy Babilon...
részeg vala a szentek vérétől. « A mártírmilliók szétroncsolt
teste bosszúért kiáltott Istenhez a hitehagyó hatalom ellen.
A pápaság a világ kényura lett. Királyok és császárok
hajoltak meg a római pápa rendeletei előtt. Úgy tűnt, hogy
a pápa az emberek földi és örökkévaló sorsát a kezében tartja.
Róma tanításait évszázadokon át embermilliók fogadták el
fenntartás nélkül, szertartásait tisztelettel gyakorolták, ünnepeit
általánosan megtartották; papságát tisztelték, és bőkezűen
támogatták. A római egyháznak azóta sem volt ennél nagyobb tekintélye,
pompája és hatalma.
De »a pápaság dele a világ éjféle volt«." A Szentírás
szinte teljesen ismeretlen volt, nemcsak a nép, de a papság körében
is. A régi idők farizeusaihoz hasonlóan a pápai vezetők gyűlölték
a világosságot, amely leleplezte bűneiket. Miután eltávolították
Isten törvényét, az igazság normáját, korlátlan hatalmat
gyakoroltak, és gátlástalanul vétkeztek. Eluralkodott a csalás, a
kapzsiság és a tékozlás. Az emberek semmiféle bűncselekménytől
nem riadtak vissza, ha általa vagyonhoz vagy magas álláshoz juthattak.
A pápák és főpapok palotái a legnagyobb erkölcstelenség színhelyei
voltak. Egyes pápák olyan felháborító bűnöket követtek el,
hogy a világi uralkodók megpróbálták eltávolítani ezeket az egyházi
méltóságokat. Európa századokon át egy helyben topogott a tudományok,a
művészetek és a műveltség terén. A kereszténységet erkölcsi
és szellemi bénultság szállta meg.
A világ állapota a római uralom alatt Hóseás próféta
szavainak félelmetes és letagadhatatlan teljesedését mutatta: »Elvész
az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te
megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged... És mivelhogy
elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te
fiaidról. « »Nincs igazság és nincsen szeretet és nincsen Istennek
ismerete a földön. Hamisan esküsznek és hazudnak, és gyilkolnak és
lopnak és paráználkodnak, betörnek. és egyik vér a másikat éri«
(Hós 4:6.1-2). Ez lett a következménye annak, hogy száműzték
Isten Igéjét.
[ Back ] [ Up ] [ Next ]
|